Csak a gyereknek legyen jó!

Anna és Helga a Gólyahír Egyesület krízisotthonának lakója. Mindketten lemondtak arról, ami a legdrágább: örökbe adják gyermeküket.

Otthon – ez a felirat fogad a százhalombattai székhelyű, többek között örökbe adással foglalkozó Gólyahír Egyesület krízisotthonának lábtörlőjén. Jelenleg két várandós anya lakja a hatvan négyzetméteres, háromszobás, napsárga falú, világos lakást, ahová belépve valóban az otthon szó jut először eszünkbe. Csend van, és bár szigetelik a szomszédos négyemeletes háztömböt, a munkások olyan halkan dolgoznak, mintha tudnák, hogy kismamák laknak a közelben. Akiknek szükségük is van a nyugalomra, főleg most, a nehéz döntés után és pár héttel a szülés előtt.

– Megdöbbentem, szinte sokként ért, hogy babát várok – meséli történetét a krízisotthon egyik lakója, Helga, akinek az orvosok azt mondták, hogy sosem lehet gyermeke. Tévedtek. „Pocak” – ahogy ő nevezi – élni akart. A húszas évei elején járó lány kicsúszott az időből, de nem is gondolt abortuszra. Azt mondja, nem tudta volna megtenni, képtelen lett volna együtt élni a tudattal. Vállalni sem meri a gyermeket, úgy érzi, nem tud olyan jövőt biztosítani neki, amilyet szeretne. Sem anyagilag, sem lelkileg nem áll készen az anyaságra, túl fiatalnak gondolja magát a feladathoz. Külföldön napi 16 órát dolgozott korábban, szeretne visszamenni, az újszülöttet viszont nem vihetné magával. Azt pedig megoldhatatlannak tartja, hogy ő külföldön lenne, a baba meg itthon.
Ráadásul tavaly az édesanyját is elveszítette, s bár számíthat nevelőapja meg a testvére támogatására, és Mórucz Lajosné, Gabi néni, a Gólyahír Egyesület megálmodója, vezetője is segítené, amiben csak tudná, mégis úgy döntött: az örökbe adást választja. Amióta ezt elhatározta, és találkozott a leendő szülőkkel, megnyugodott.

A gyerek apja tud arról, hogy Helga várandós, de nem foglalkozik vele. A fiatal nő nagyot csalódott benne, soha többé nem akarja látni. – Talán egyszer, ha meglesz a társ, akinek érdemes szülni, akkor szeretnék, de ez még odébb van – mondja szomorú mosollyal.

Sokat segített, hogy el tudott jönni otthonról, és a krízislakás ideiglenesen befogadta, itt van orvosi ellátás, Gabi néni is mindenben segít, ráadásul hasonló cipőben járó, szintén itt lakó sorstársával, Annával is megbeszélheti, ami épp a lelkét nyomja. Szülés után még tíz napig maradhatnak.

– Helga olyan nekem, mintha a lányom lenne – veszi át a szót a 38 éves Anna, aki tavaly az egyesület segítségével már adott örökbe gyermeket. Akkor nem élte meg ilyen nehezen, mint most: ezt a babát tervezték. De a párja – mint mondja – megőrült: Anna hatévi munkáját herdálta el. Bedőlt a svájcifrank-alapú lakáshitele is, mindene odalett. Otthon pedig, amely most az édesanyja lakása, egy 15 és egy 17 éves éhes száj várja. Kétségbeesetten, mintegy magát győzködve kérdi: – Egy újszülöttel? Hova? Mire? Mindent megpróbáltam, elhiszi? Kilátástalan.

A korábbi terhessége titkolt volt, már nem tudta tovább rejteni a hasát, az éj leple alatt jött Százhalombattára, Gabi néni várta a vonatnál. Most még a tavalyinál is nehezebben hozta meg a döntést, már ruhákat is vásárolt a kislánynak, nagyon várta. Jelenleg azt próbálják elintézni, hogy a tavaly örökbe adott gyermeke és a születendő egy családnál nevelkedhessen. Az örökbefogadóknál a másik gyermek is gyönyörű környezetben fejlődik, megkap mindent. – Sokat vívódtam – mondja Anna –, de tegnap lezártam: nem tehetem tönkre sem magamat, sem az otthoni két gyermekemet, sem az újszülöttet. Csak a gyerekeknek legyen jó – elcsuklik a hangja, potyognak a könnyei, morzsolgatja az átázott zsebkendőt.

– Vajon az az anya jobban szereti gyermekét, aki bár nem tudja eltartani, mégsem akarja örökbe adni? Az anya megy a hajléktalanszállóra, a gyermek meg állami gondozásba ahelyett, hogy szerető családja lenne – mondja a korábban védőnőként dolgozó Mórucz Lajosné, aki sokat köszönhet a Gordon-tréningnek (gyerekneveléssel kapcsolatos kommunikációs technika), így tudja már 15 éve ezt a lélekölő munkát végezni.

Az évek során megtanulta elkülöníteni, mi az ő és mi a lányok problémája. Enélkül nem is menne. – Hogyan lehetne feldolgozni egy olyan pillanatot, amikor a gyermekét örökbe adó anyát két szatyorral ott kell hagyni a hajléktalanszállón? Ez az életet adó anya valamilyen szinten gondoskodott a gyermekéről, szerető családra bízta. Ennek a gyermeknek mesélhetnek majd az örökbe fogadó szülei arról az emberről, akitől az életét kapta, ha eljön a pillanat, amikor kíváncsi lesz a gyökereire. Sajnos ezt nem kaphatja meg az inkubátorba tett baba, aki sosem tudhatja, kik a valódi szülei, milyen körülmények között született.

Móruczné szerint nem akkor kerül az újszülött életveszélybe, amikor az inkubátorba teszik, hanem akkor, amikor születik. Az örökbe adott gyermek kórházban látja meg a napvilágot, biztonságos körülmények között, az inkubátorba tett pedig ki tudja, hol: bokor alatt, utcán, lepusztult lakásban

A Gólyahír Egyesületnél évente nyolcvanan-kilencvenen jelentkeznek örökbe adásra. A vezetőnő legfőbb okként a hiányzó apát hozza föl. Ha olyan férfi lenne ezek mellett az anyák mellett, aki gondoskodik a megélhetésükről, a lakhatásukról, nem kerülnének ilyen helyzetbe. Szerinte ez a férfiak felelőtlensége.

Gabi néni a 32 megyei önkéntessel együtt karitatív munkát végez, az egyesületnek mindössze egy négyórás munkatársa van. A 15 év alatt 760 nyílt örökbefogadásban segítettek, ez már falunyi gyermek. Sok bajba került anya kapott már tőlük segítséget. A krízislakásban megfordult már nyolcadikos kislány, a babázást újrakezdeni nem akaró, várandós nagymama is, egyetemisták, akik folytatni akarták tanulmányaikat.

Annak, aki örökbe szeretne fogadni, átlagosan körülbelül négy évet kell várnia, jelenleg 450-en vannak a várólistán. Csilláéknak nem kellett kivárniuk ezt a hosszú időt, a kutyasétáltatásnak köszönhetik, hogy Ivettet már öt éve saját gyermekükként nevelhetik. Csilla egy séta alkalmával csak úgy megemlítette anyakönyvvezető ismerősének, hogy örökbe szeretnének fogadni egy gyermeket. Néhány nap múlva megcsördült a telefon: Ivett családra vár – azonnal.

– Abban a pillanatban mindent elfelejtettem: olyan volt, mint amikor látod, hogy pozitív a teszt – mondja Csilla, aki korábban volt már várandós, az esküvője előtt egy héttel veszítette el a magzatát. Az orvosok szerint ez így is lenne minden terhessége 11. hetében, a harmincas évei végén járó nő ugyanis autoimmun-betegséggel küzd.

Ivett hirtelen és váratlanul jött, még gyerekszobájuk sem volt, de Csilla egy percet sem gondolkodott. – Csodálatos érzés volt, amikor jött felém a nővér azzal a tündér kisbabával – emlékszik vissza. Mélyen beleégett a retinájába az a pillanat is, amikor a szülés után megengedték neki, hogy megpuszilja Ivettet, de életet adójának, Nórinak nem. – Ott állt mellettem a fiatal édesanya, aki lemondott a lányáról, és egy plüssel örökre elköszönt tőle.

Örökre, legalábbis akkor így gondolták. Nem telt el pár nap, Nóri írogatni kezdett Csillának, hogy Ivett az övé, és most azonnal látni szeretné, továbbá havonta egy órát kettesben akar lenni a csecsemővel. Csilla elmondása szerint a levelek egyre zaklatóbbak voltak, úgy érezték, lelkileg nem bírják tovább. A fiatal pár arra készült, hogy vissza kell lépniük, ezt a törvény szerint még hat hétig megtehették volna. A család felkereste a gyámügyet, ahol azt mondták, sajnálják, de mivel sem a területi gyermekvédelmi szakszolgálat, sem a gyámhivatal, sem egyik alapítvány nem vett részt az örökbefogadásban – az ugyanis, mondhatni, magánúton történt –, nem tudnak segíteni. Végül egy pszichológus szánta meg a kétségbeesett fiatal párt: elkísérte őket az örökbefogadást szentesítő aláírásra, ahol elmondta Nórinak, hogy amit csinál, árt a kislánynak. Az utolsó aláírásnál a lány megígérte, hogy többé nem fogja keresni a családot.

Ettől függetlenül pár hónap múlva ismét özönlöttek a levelek. Aztán megcsörrent Csilla telefonja is. Az Ivettet vér szerinti gyermekeként szerető Csillában akkor tudatosult, hogy Nóri mindent tud róluk, a lakáscímüket, az összes igazolványuk számát. Ez volt az a pillanat, amikor Csilláék menekülőre fogták: elkezdték árulni a lakásukat, mert attól féltek, az lesz a következő, hogy a házuk előtt találják a lányt. Később úgy döntöttek, felhagynak a lakásárulással, mondván, manapság már nem olyan bonyolult megtalálni valakit. – Nóri itt lakik egyébként a városban, és nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, mikor futunk össze – aggódik Csilla, aki úgy érzi, kétszer jobban kell vigyáznia Ivettre, mintha vér szerinti gyermeke lenne.

Ahány örökbe adás, annyi megrázó emberi dráma. A várandós anya azt teszi, ami anyaként felfoghatatlan. Az ő tragédiája a legnagyobb, különösen, ha miután örökbe adta gyermekét, nincs más lehetősége, mint kikötni valamelyik hajléktalanszállón. Az örökbefogadók örömét pedig az a tudat árnyékolja be, hogy ami nekik a legnagyobb boldogság, az másnak mérhetetlen fájdalom. A gyermek azonban lehetőséget kap: az állami gondozás helyett rendezett családi életet. Mórucz Lajosné szerint ez az a remény, amely miatt nem tudná feladni a hivatását.

Az örökbefogadás feltételeiben két lényeges változást hoz az új Ptk.: csak 25. életévét betöltött személy fogadhat örökbe, illetve nem fogadhat örökbe, akinek gyermeke gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedik. Kötelezővé vált a nyílt örökbefogadás (amikor az örökbe adó és az örökbefogadó ismeri egymást) előkészítése: az új Ptk. szükségessé tette a gyermekvédelmi törvény módosítását: 2014. március 15-től a nyílt örökbefogadás szülői hozzájárulás esetén is a területi gyermekvédelmi szakszolgálat vagy örökbefogadást elősegítő szervezet közreműködésével jöhet létre, kivéve, ha a rokonok és a szülő házastársa fogad örökbe. Az új Ptk. nyílt örökbefogadás esetén is lehetővé teszi, hogy a szülő visszavonja a gyermek hathetes koráig az örökbefogadáshoz való hozzájárulását abból a célból, hogy a gyermeket maga vagy hozzátartozója nevelje.