Tom, Dick és Harry

A Köpcös minapi távozása korántsem a legelképesztőbb szökés a történelemben.

Amikor az alagutak már majdnem készen voltak, elterjedt a hír, hogy a rabok egy részét áthelyezik egy sokkal szigorúbb táborba, ezért felgyorsították az ásást. Ez felkeltette az őrség figyelmét, a Tom nevű alagutat fel is fedezték, és sok foglyot valóban átszállítottak máshová. A maradók azonban befejezték a megmaradt járatokat, és 1944. március 24-én éjjel hetvenhatan kijutottak a táborból. Az őrség a hetvenhetedik ember szökésekor neszelte meg, hogy mi folyik éppen.

A szökött katonák a börtönben varrt civil ruháikban próbáltak menekülni, de mindegyiküket elfogták, ötvenet közülük kivégeztek, a többieket újra bebörtönözték. A szököttek utáni hajtóvadászat jelentős zavart okozott a nácik köreiben, és nagyszámú harcoló alakulatot vont el a frontról.

Jay Junior Sigler már nyolc éve raboskodott a floridai Everglades fegyintézetben, amikor anyukája, Sandra Sigler jött hozzá látogatóba. A mama azonban most nem a szokásos, üveggel elválasztott fülkékben töltött beszélőre érkezett, hanem Sigler barátaival együtt egy tizennyolc kerekes nyerges vontatós kamionnal hajtott át a börtön négy kerítésén, pontosabban a nyerges vontató után kanyarodott be a börtönudvarra kisteherautójával, hogy felvegye kisfiát és barátait. Mint később kiderítették, a teherautós faltörés ötlete Sigler asszonytól származott.

Az épp az udvaron időző Jay Juniornak egyik barátja azonnal fegyvert nyomott a kezébe, és együtt nyitottak tüzet az épp csak felocsúdó őrökre. A mama kocsijával a közeli bevásárlóközpont parkolójáig hajtottak, ahol járművet cseréltek, és két autóval menekültek tovább. Jayt és barátját az után fogták el, hogy autós üldözés közben összeütköztek egy kocsival, és a balesetben meghalt a másik autó sofőrje. Az anyukát az autócsere után pár perccel elkapták egy benzinkútnál.

Korántsem csak A nagy szökés résztvevőinek tettében látta meg Hollywood a filmvászonra kívánkozó történetet. Steven Spielberg Leonardo DiCaprio és Tom Hanks főszereplésével forgatott mozit Kapj el, ha tudsz! címmel a megveszekedett szélhámos, Frank Abagnale egyébként is hihetetlen „kalandjairól”, kevésbé romantikusan: bűnözői karrierjéről. Abagnale 21 éves koráig ott lopott, csalt, hazudott, ahol csak tudott (egyszer pilótának kiadva magát repülőgéppel lógott meg a rendőrök elől), és rendszeresen lóvá tette a nyomait bottal ütő FBI-t.

Végül azonban csak sikerült elkapniuk, és börtönbe zárták. Amikor azonban egy másik fegyintézetbe szállították át, az őt kísérő rendőr elfelejtette az elítélt személyazonosságát minden kétséget kizáróan igazoló papírokat magával vinni az új lakhelyére. Abagnale a személye körüli bizonytalanságot arra használta ki, hogy azt csinálja, amihez a legjobban értett: másnak adta ki magát. Méghozzá olyan börtönfelügyelőnek, akit a büntetés-végrehajtás parancsnoksága küldött a börtönbe, hogy az ottani őrséget ellenőrizze, és megtévesztésül rabnak álcázza magát.

Abagnale persze ezt nem mondta meg egyenesen az őröknek, de viselkedése, kifinomult beszéde, egész lénye azt sugározta az őröknek, hogy ő nem közönséges bűnöző. Valóban nem volt közönséges, de azért bűnöző volt. Ameddig a börtönben időzött, a folytonos ellenőrzés miatt feszengő őrök állandóan kivételeztek vele, sokkal jobb ellátást kapott, mint a többi fogoly.

Eközben Abagnale egyik barátnője újságírónak adta ki magát, és egy természetesen nem létező riport kapcsán találkozott egy FBI-ügynökkel, s megszerezte névjegykártyáját. A kártya mintájára a nő hamisított a saját telefonszámával és álnévvel egy másikat, majd mindkét kártyát bejuttatta Abagnale-nek a börtönbe. Az immár „igazolhatóan” börtönfelügyelő csaló átadta a kártyát az őröknek, és arra kérte őket, hogy azonnal lépjenek kapcsolatba a hamis kártyán szereplő FBI-ügynökkel. A telefont persze Abagnale bűntársa vette fel, aki meg is szervezett egy találkozót „fedésben dolgozó” kollégájával a börtön falain kívül.

Abagnale-t így a megtévesztett őrök kiengedték az intézetből, és nyugodtan végignézték, amint elhajt az ott várakozó kocsival. Bár a csalót néhány héttel később elkapták, története valóban hihetetlen fordulatot vett. Mára jó útra tért, jelenleg a kormánynak dolgozik, az FBI-akadémián tanítja a csalások felderítését, és bestsellereket ír. Korábbi tetteit korántsem tagadja, sőt büszke rájuk, bár olyan nagyképű, hogy visszaemlékezéseiből érdemes gyököt vonni.

A cikkben felvonuló szerencsevadászok közül egyedül e történet főszereplői menekülhettek meg – esetleg – a későbbi felelősségre vonástól. Természetesen a San Francisco melletti börtönszigetről, az Alcatrazból idő előtt távozó Frank Morrisról (a filmvásznon: Clint Eastwood) és két bűntársáról van szó (negyedik társukat hátrahagyták, a szökés részleteit tőle ismeri a világ). Az Alcatraz egészen az 1962-es szökésig azzal büszkélkedhetett, hogy onnan még nem távozott engedély nélkül senki – vagy ha mégis, csakhamar partra mosta holttestét a San Francisco-öböl tajtékzó vize.

Morris két évig tervezte és készítette elő a szökést, amelyet az tett lehetővé, hogy a rabok felfedezték, a cellájuk fala mögött közvetlenül fut egy őrizetlen szervizfolyosó. Porszívómotorból, fúrószárból és egyéb lopott alkatrészekből falfúrót szerkesztettek, és hónapok aprólékos munkájával körbe lyukakat fúrtak a falba. A fúrás hangjait tangóharmonikázással harsogták túl. Amikor eljött a szökés éjjele, a körbefurkált téglákat pillanatok alatt el tudták távolítani, és kijutottak a hátsó folyosóra.

Megtévesztésül papírmaséból gyúrt, a börtön fodrászatáról lopott emberi hajjal ékesített műfejeket tettek az ágyukba, mintha aludnának. A folyosóról kijutottak a börtön tetejére, majd a partra. Ott egy átalakított harmonikát pumpaként használva felfújták az ötven esőkabát összeragasztásával készített gumicsónakjukat, és eleveztek az éjszakába. Otthagyott társuk szerint az volt a tervük, hogy a közeli Angyal-szigetre eveznek, és onnan jutnak el a szárazföldre.

Senki sem tudja, hogy sikerült-e nekik, mindenesetre holttestüket sosem találták meg.