Kacskaringó

A magány nem csak a különcök keresztje. Bár nem Budapest a betegség fővárosa, itthon is rengetegen küzdenek az egyedüllét átkával.

Valaha azt hittem, biztosan én vagyok a világ legfurcsább embere. Aztán eszembe jutott, hogy oly sokan élünk ezen a világon, kell lennie valakinek, aki ugyanolyan különösnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Akkor elképzeltem őt, ahogy rám gondol. Nos, remélem, ott vagy, és elolvasod ezeket a sorokat. Tudd, hogy igen, én valóban itt vagyok, és éppoly furcsa vagyok, mint TE.  (Frida Kahlo)

A magány olyan, mint a reggeli bögre kávé: elkerülhetetlen, hogy életünk során legalább egyszer ránk ne boruljon. Mindenki átéli egy szeretett barát vagy családtag elvesztését, költözhet távol a családjától, megtapasztalhatja, amint eltávolodik a barátaitól, kerülhet anyagi zűrbe, vagy kénytelen lesz egy új életre berendezkedni szakítás vagy válás után. Mindez természetes, és csak akkor válik problémássá, ha a helyzet krónikus, azaz hosszú időn át meghatározza az életünket. A magány ugyanis legalább olyan veszélyes, mint egy súlyos fizikai sérülés. Bizonyítottan összefüggésbe hozható egyes szívbetegségekkel, keringési zavarokkal, mentális betegségekkel, de még a hormonszint felborulásával is. Kutatások szerint a hosszú időn át tartó magány jobban roncsolja egészségünket, mint a napi 15 szál cigaretta vagy a túlsúly.

John Cacioppo, a Chicagói Egyetem kutatója a betegségek mellett azt is megvizsgálta, milyen hatással van az izoláltság az agyműködésre. A szakember arra jutott, hogy a magányos emberek agya másképpen reagál, mint az olyanoké, akiknek kielégítő kapcsolataik vannak. Egy kísérlet során kellemes és kellemetlen szituációkat ábrázoló felvételeket mutattak magányos és nem magányos embereknek. Az eredmény szerint a magányosoknál kevésbé aktivizálódott az agy ventrális striatuma, azaz „jutalmazóközpontja”, amikor kellemes képeket láttak, továbbá az agy jobb oldali (temporoparietális) része is, amely az empatikus érzésekért felel. Tehát a szomorú és kellemetlen képek láttán nem éledt fel bennük erős együttérzés. A fent említett kutatásból az is kiderült, hogy a magányosoknak a tanulással is meggyűlik a bajuk, mivel az agy jutalmazóközpontja egyben a tanulásért is felel.

XXI. századi betegség?

Az idén már több értekezés is született arról, hogy a modern élet és a folyamatos internetkapcsolat ellenére egyre több a magányos ember. Így ez lehet a következő behatóbb tanulmányozásra váró „járvány”. A BBC-nek nyilatkozó dr. Andrew McCulloch, a Mental Health Foundation elnöke szerint pontos történelmi adatok nem állnak rendelkezésre a magányról, szubjektív elemek nyomán mégis arra lehet következtetni, hogy ma több a magányos ember, mint 50 évvel ezelőtt. A Mental Health Foundation akkor kezdett még mélyebb kutatásba a témában, miután tavaly Nagy-Britanniát választották meg az Európai Unió „magányfővárosának”.

Bár mi nem végeztünk a lista élén, a probléma bennünket is érint. A legutóbbi országos felmérés során lakosságunk 15 százaléka vallotta magát „gyakran magányosnak”. A tévhittel ellentétben mindez nem azt jelenti, hogy ilyen sok embernek nincs se kutyája, se macskája. Magányról nem csak szó szerinti egyedüllét esetén beszélhetünk. A sűrű társadalmi hálóval rendelkezőket vagy párban élőket ugyanúgy érintheti, ha a kapcsolatok megfelelő mennyisége mellett minőségük nem kielégítő. Ezt hívjuk társas magánynak.

Szabó Sára pszichológus szerint a társas magány jóval alattomosabb, mint az egyedül átélt.

– A kettő között a legfőbb különbség, hogy a társas magány nem látványos. Nem mutatkozik meg a statisztikákban, nem látják a munkahelyen, sokszor még a barátok és rokonok közül is csak a szemfülesebbek veszik észre. Bár az egyedül töltött idő is természetessé válhat, amint megszokom, hogy egyedül étkezem, alszom, töltöm a szabadidőmet, azért a magányt nehéz tagadni, ha máskor nem, hát az ünnepekkor. A társas magány sokkal alattomosabb műfaj, látszólag minden rendben van, férjem-feleségem, gyerekem, állásom van. Érzem azonban, hogy valami nem stimmel, de nem akarom kiborítani a bilit, hogy összetartsam a családot, miközben az már rég szétesett. Nagyon nehéz dolog, pláne ha már a szüleim is így éltek. Visszaemlékezve könnyű azt mondani, hogy hát végül ők is megvoltak egymással, nem váltak el, majd mi is szépen elleszünk.

Ez is rácáfol arra az általános feltételezésre, amely szerint a magányos emberek furcsák, biztosan lököttek, vesztesek – szóval ők tehetnek róla, hogy nincs senkijük. A fent említett példa mellett a Personality and Social Psychology című lapban megjelent legújabb vizsgálat is bizonyította, hogy a krónikusan magányos emberek megfelelő szociális készségekkel rendelkeznek, csak gát alakul ki bennük, amely nem engedi őket szabadjára. Ezt a gátat pedig sokszor saját maguk vagy kapcsolataik generálják. Elkezdik magukat másokhoz hasonlítani, és egy idő után csak azt látják, hogy nekik nincs annyi pénzük, nincs olyan barátjuk vagy barátnőjük, netán olyan munkájuk, mint az ismerőseiknek. A barátok és a család pedig – persze minden rosszindulat nélkül – ráerősít az érzésre. Jön a sok „komolyodj meg!”, a „hogy lesz családod, ha még csajod sincs?” intelem. Ettől még nagyobb falat építenek maguk köré, és a végén már annyira félnek a visszautasítástól és kudarctól, hogy egy idő után nem is nyitnak mások felé.

Mint a fenti példa is mutatja, az idős macskás hölgy mint „magányjelkép” már elavult. Világszerte rengeteg a párt kereső harmincas, az elvált harmincas-negyvenes és a megfelelési kényszeres, helyét kereső huszonéves fiatal. Így nem véletlen, hogy a pár évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest a magány már nem elsősorban az időseket érinti.

És miért is leszünk nemtől és kortól függetlenül egyre magányosabbak? A választ brit szociológusok fogalmazták meg. Úgy vélik, a megoldás a modern társadalmi és migrációs változásokban rejlik. Kisebb közösségekben (sokszor egyedül) élünk, gyakran nagyon távol a szülőktől, nagyszülőktől, gyerekektől, unokáktól, hosszabb ideig dolgozunk, sok a csonka család, tehát a gyökereink már nem biztosítanak olyan erős védőhálót, mint régebben. A másik ok, hogy a kommunikációt a közösségi oldalakon intézzük el ahelyett, hogy vennénk a fáradságot a személyes találkozókra. Ezért kapcsolataink sokszor felszínesek, kevés a mély, bensőséges érintkezés, jellemző a gyors váltás, a szebb és jobb keresése, a kitartás hiánya.

Szabó Sára szerint éppen ezért jóval lazább kapcsolatok jönnek létre.

– A statisztikai adatok arra utalnak, hogy több az egyedülálló ember, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ez megmutatkozik a házasságkötések számának csökkenésében, illetve a válási arány változásaiban is. A 2011-es népszámlálás adatai arra utalnak, hogy egyre több az egyszemélyes háztartás. Lehet, csupán a társas magányt váltotta fel az egyedül élés? Nem tudhatjuk. Tény, hogy lazább kapcsolati formák jöttek létre, gondolok itt az élettársi kapcsolatra vagy az együttélésre. Sokszor azonban az együttélésig sem jutnak el a párok, egyre divatosabb az együtt-külön élés (az angol nyelvű irodalomból véve: LivingApartTogether), amikor két ember egy párt alkot, de mindegyik fél megtartja saját lakását.

Az okok komplex társadalmi-kulturális változásokban keresendők. Sokat változott az értékrend az elmúlt évtizedekben, akár a vallásos értékek visszaszorulására vagy a fogyasztói társadalmak kialakulására gondolunk. „Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, a legkönnyebben manipulálható, befolyásolható” – írta Kopp Mária egyik tanulmányában. Akinek érdeke a befolyásolás, érdeke a társadalmi értékvesztettség és a magány is. Mielőtt azonban összeesküvés-elméleteket gyártanánk – teszi hozzá Szabó Sára –, azt is gondolom, hogy az egyedül élők számának növekedése a megengedőbb értékrend előtérbe kerülésével természetes folyamat is, és az is fontos, hogy van lehetőség ezt az utat választani. Lehet, hogy részben a társas magányt váltja fel a szingliség.

A lapunk által megkérdezett pszichológusok szerint az általános megoldás az lenne, ha a magányt – ugyanúgy, mint a lelki betegségeket, például a depressziót és a szorongást – övező stigma végre feloldódna, és úgy kezelnénk, mint a náthát. Ha a már létező közösségek, működő csoportok, beszélgető és társkereső közösségek vagy a Magyarországon is megtalálható, az időseket internetezésre oktató klubok nagyobb hangsúlyt kapnának, és mondjuk ezeket is hirdetnék, nem csak a legújabb ránctalanító krémet vagy fejfájás-csillapítót. (Cikkünk megírása előtt további két szakemberrel is beszéltünk.)

– Az első lépés a felismerés, hogy bevalljam magamnak, magányos vagyok – mondja Szabó Sára. – Ha megállapítottam, felmerül a kérdés, hogy mit kezdjek vele. Ha egyedül élek, érdemes átgondolni a régebbi barátságokat, talán fel lehet éleszteni valamelyiket. Aztán érdemes az érdeklődési területemmel kapcsolatos programot, klubot, tevékenységet keresni, mint például a túrázás, főzőtanfolyam, tánctanfolyam, bármilyen sport stb., mert ha valamilyen hobbi, közös érdeklődés mentén ismerkedek, nem érezhető olyan mesterkéltnek a helyzet, mintha semleges szituációban elegyednénk beszélgetésbe. A társ megtalálásra természetesen lehetőséget adnak a párkereső oldalak is.

Ez vezethet tartós kapcsolathoz, de egy teljesen speciális ismerkedési forma, így jó, ha fel vagyunk készülve az esetleges kellemetlen meglepetésekre is. Társas magányban a felismerést követően szintén nehéz az első lépést megtenni, mert borul a korábbi egyensúly, amely ha nem is a legjobb volt, de legalább biztonságot adott és fenntartható volt. Ugyancsak kifogás lehet, hogy „már százszor megpróbáltam, és semmi nem változott”. Ez azért történhet meg, mert az a próbálkozás is a korábbi dinamika mentén működött. Hogy tényleg megpróbáljam, egy lépést hátra kell lépnem, és új módon kommunikálnom.

Coco Chanel divatdiktátor szerint „ha olyan dolgot akarsz birtokolni, amid soha nem volt, olyan dolgokat kell megtenned érte, amilyeneket sosem tettél!”. Ennek legjobb formája az úgynevezett énközlés, azaz a beszélgetés során csak magunkról beszéljünk, ne okoljuk a másikat. Ha nem így teszünk, a másik fél rögtön elkezd védekezni, és vitába fullad a beszélgetés. Azután mondjuk el a tényeket a saját szempontunkból, hozzátéve, hogy „én úgy láttam” vagy „úgy hallottam”. Ezután fogalmazzuk meg az érzéseinket, majd fejezzük ki a szükségleteinket. Nagyon fontos, hogy segítsünk a másiknak, ne várjunk tőle gondolatolvasást, és ha nem is oldódik meg rögtön a probléma, legalább magunknak is megfogalmaztuk, hogy mit szeretnénk. Sokkal könnyebb boldoggá tenni azt, aki tudja, hogy mire vágyik, mint azt, aki egyszerűen csak elégedetlen.

És akiknek ezek közül egyik megoldás sem szimpatikus, még mindig fordulhatnak alternatív módszerekhez. Ilyen például a dolgok megfordítása: nem magammal foglalkozom, hanem megpróbálok másokon segíteni. és ezzel közvetve magamon is segítek. Rengeteg lehetőség van önkéntes munkára, az alapítványok nagy örömmel vesznek mindennemű közreműködést és segítséget. Esetleg útnak eredek, bejárok eddig ismeretlen városokat, falvakat. A mozgás amúgy is segít, beindítja az agyat és boldogsághormont is termel. A lényeg az, hogy találni kell valamit, ami átveszi az önostorozás helyét az agyunkban. Valamit, amin kattoghatunk, legyen az egy szerencsétlenül járó kutya, egy nálunk rosszabb vagy hasonló helyzetben lévő embertársunk, egy kacskaringós utca, ahol még sohasem jártunk, ám nyugodtan végigmehetünk rajta.