Keresztül-kasul Bosznia-Hercegovinán (3.)

Szarajevótól nehéz elszakadni, de szerencsére következik Hercegovina, a Dél géniusza.

Megállni kötelező, bárányt és malacot pörgetnek faszén felett, felettébb méltányos árukat kilóban állapítják meg. Kissé opálossá válik a tekintet, de egy szintén brutális adag bosanska kafa segít a dolgon, és egyszer csak elmúlnak a hegyek, szétterül a táj, a nap szabadon perzsel, átalakul a növényzet, és elém tárul egy újabb csoda, Mostar.

Ami elsőre feltűnik, hogy legutóbbi látogatásom óta a házakon megfogyatkoztak a horvát zászlók, és a kereszt kontra minaret építési láz is mintha alábbhagyott volna, ami talán végre a megnyugvás jele, vagy csak mindenki elérte már az eget. Itt egyébként viszonylagos nyugi is lehetett volna, miután a szerbek foszforbombákkal szitává lőtték a várost, majd az egyébként csekély létszámú szerb lakosság elmenekülésével egy időben az egyesült horvát–bosnyák csapatok elfoglalták, és az ENSZ közös kézbe adta az irányítást.

1993-ban azonban a horvátok begőzöltek, a mozlimokat átterelték a Neretva túlsó partjára (ez különösen barátságtalan húzásként értékelhető, hiszen rengeteg volt a vegyes házasság), és felrobbantották Mostar jelképét, az Öreg hidat is. Ahol évről évre több a turista, most éppen moccanni is alig lehet, és pont negyvennégy fok van. A hídon érdemes mezítláb átkelni, a történelem érintése hűvös és érzelmes, plusz még a nyakunkat sem törjük ki azonnal. Amelyre egyébként azoknak a srácoknak nyílik több esélyük, akik némi feszültségteremtés és kalapozás után kecses mozdulattal ugranak fejest a mélyben rohanó, jéghideg Neretvába.

Átvergődöm a Kujundzilukon, a bazársoron, a rézművesek és bőrösök műhelyei mellett, mert két fontos feladat vár megvalósításra. Fejtől lábig vízhez jutni Mostar alighanem legszebb dzsámijánál, a Koksi Mehmed pasáénál a sadrvanból (kútból), és fekete mézet, valamint gránátalmaszörpöt szerezni a piacon. Amikor mindez megvan, mindjárt kerekebb a világ. A mecset Csontváry festményén is feltűnik, a helyzet pedig ugyanaz, mint Jajcéban volt. Némi meditáció azon, hogy mi vonzotta ide ellenállhatatlanul Kosztka Tivadart akkor, amikor ez még tényleg kaland volt. A Napúton, bele a fénybe, a vakítóan fehérbe. Két barna köpeny jelenik meg foltként, az övé és Hamvas Béláé. Egy tavalyelőtti spliti hajnal ugrik még be, amikor egy sikátorban egy helyi srác, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, nem Puskást hozta fel, hanem Hamvas szerb fordítását, és megkérdezte, hogy nincs-e szükségem egy spanglira addig is, míg megvirrad.

Elhagyom Mostart. Jó lenne egyszer télen vagy kora tavasszal visszatérni. Most viszont irány az Adria, bosszantó határokon át, mert Bosznia-Hercegovinának jutott egy korridor a tengerhez, egy kis szakasz és Neum. Metkovicnál be kell lépni Horvátországba, majd Kleknél vissza. Agyrém. Neum egyébként nem túl érdekes, de mégiscsak kijárat a nagy kékséghez.

Ha az utazó a parton szeretne szállást találni, de nem egy hotelben, szinte lehetetlen vállalkozásba fog. Marad a szintén kissé siófokos Klek és a csillagtúrázás vissza Hercegovinába. Például Blagaj. Első emberrel kapcsolatos emlékei tizenkétezer évesek, de ne legyünk ilyen mohók, ugorjunk vissza csupán 1466-ba, amikor az éppen aktuális szultán dervismonostort építtetett, szokásukhoz híven egy kiváló helyre, esetünkben sziklákba vájva, a Buna-forráshoz, egy „zsákutca” végébe.

Itt minden adott lehetett a kellő elmélyüléshez, de manapság már kissé mozgalmasabb az élet. A Buna apró szigetein remek halvendéglők működnek, az alapanyagot természetesen helyben fogják, az italokat pedig szép helyi szokás szerint szintén a kristálytiszta, jéghideg vízben tárolják. Blagajból Medjugorje felé vezet az utam, és mivel a főútról a közelebbi letérőt választom, az izzasztó szerpentinen egy billencs mögött kapaszkodva ismét van időm egy kis mélázásra, lenézni meg úgysem merek.

Ezerkilencszáznyolcvanegy június 24-e, este hat óra. Hat helyi fiatal sétálgat a Crnica hegyen, amikor megjelenik előttük egy fiatal nő, karján csecsemővel. Szemernyi kétségük sincs, hogy Szűz Máriával találkoztak. Másnap a jelenés hegyén egyikük előtt ismét megjelent Mária, és a következő üzenetet adta át: béke, béke, béke és csakis béke uralkodhat ember és Isten, valamint ember és ember között. Hogy egy évtizeddel később mi történt itt, azt ma már tudjuk, de az akkoriban bevett szokás szerint a fiatalokat hónapokig vizsgálgatták a mostari kórház pszichiátriáján, ahol persze makkegészségesnek bizonyultak, de a medjugorjei apátot azért a biztonság kedvéért három és fél évre börtönbe zárták.

Így aztán, ahogyan ez már lenni szokott, Medjugorje hamarosan Mária-kegyhely lett, bár nem teljesen „hivatalos”. Úgy is mondhatjuk, hogy nincs akkora konszenzus, mint a környék boraival kapcsolatban. Ez azonban láthatóan egyáltalán nem zavarja a világ minden részéről összesereglett zarándokot, valamint az írek által elindított, kitűnően prosperáló zarándokipar képviselőit.

Ugyanakkor most először mintha kisebb tömeget tapasztalnék, ami beszélgetőtársaim szerint annak is köszönhető, hogy Ferenc pápa szarajevói látogatásakor elődjéhez hasonlóan kétségeit fejezte ki Medjugorjéval kapcsolatban. Egyéb tapasztalataim viszont változatlanok. Az utóbbi években jelentős mennyiségű szkepszis halmozódott fel bennem, tömegpszichózisnak és hipnózisnak könnyedén ellenállok, kemény harcot folytatok az önsajnálattal, és nem szenvedek krónikus kötőhártya-gyulladásban, mégis megint minden ugyanúgy történik. Köszönet, hála, ima, és máris ömlik a könny a bal szememből. Máshol meg nem.

De a csodákon nincs mit csodálkozni, azok csak úgy vannak. Mint például Pocitelj maga. Bosznia-Hercegovina sok városára, tájára méltán záporozhatnak a szuperlatívuszok, Pociteljtől viszont mindannyiszor egyszerűen elakad a lélegzet. Mintha életünk egyik legszebb álmában sétálgatnánk, tökéletes harmóniában. Igaz, már nem lehet éjjel kószálni a dzsámiban (állítólag a turisták rákaptak az ott alvásra, amit titkon megértek), de megteszik a kertjében az ősfák is, valamint az Ibrahim pasa által ültetett cédrusok, hogy az utazó arra gondoljon, innen tulajdonképpen már nem is érdemes továbbmenni.

Az ember élete során különféle fák alatt ücsörög, amikor felteszi a kérdést, hogy mi végre, Uram. Dió, olaj, füge. Most éppen az utóbbi van soron. És a világ legjobb terasza, ahol Medihával és Mirsóval fejtegetjük a világot, fölöttem Corvin Mátyás vára és az óratorony, alattam a han és a medresze, lejjebb a Neretva rohan bele az éjszakába és az autók az Adria felé. Paradicsom – mondjuk ki egyszerre Mirsóval a kegyelmi állapot közepén egy ihletett pillanatban. Az lehetne.
Vége