Dessewffy Aurél életműve az adott kor viszonyaitól elszakítva egy örök kérdésre vet éles reflektorfényt: mi a jó kormányzás? Mai vitáink ismeretében például különösen figyelemre méltó, hogy törvényes és hathatós, nem pedig törvényes vagy hathatós kormányzásról írt. A fülkeforradalom hevületében mintha néha szembekerülne egymással ez a két elvárás, alapelv. Vagy legalábbis úgy látszik, hogy a politikai akarat igyekszik közvetlenül maga alá gyűrni a jogrendszert, hirtelen ötletektől vezérelve hajlítgatva a jogszabályokat.
A 2010 előtt egyébként kudarcot vallott konszenzuálisról a többségi modellre átállított, zsákmányszerző kormányzást nevezi Zárug Péter Farkas politológus könyvében (Leviatán ébredése – Avagy illiberális-e a magyar demokrácia?) pártpretorianizmusnak. Mintha a mostani kormányzás az öt éve kitűzött célok támogathatósága és a számos kétségbevonhatatlan eredmény ellenére egyszerre viselné magán a túlzó, felforgató radikalizmus és a mindenfajta kontrollt kiiktató hatalomgyakorlásra törekvés jegyeit. (Utóbbi kritikai megjegyzés nem keverendő össze a bukott magyar balliberális ellenzéknek a kezdetektől és szünetmentesen hangoztatott diktatúravádjával.) Ez a kormányzati magatartás konzervatív, polgári alapállásból sem támogatható, miközben hosszabb távon sikeres sem lehet.
Márpedig ezt a kormányéhoz hasonló értékeket valló sajtónak kötelessége szóvá tennie. Sokszor gúnyosan a magyar jobboldal mániájának nevezik a kettős mérce gyakori felemlegetését. Mintha nem lenne jogos a háborgás akár most európai szinten a menekültválság kezelése vagy itthon például a XX. század két gyilkos diktatúrájának megítélése kapcsán. Ám a jobboldal sem alkalmazhat kettős mércét, ha például olyan korrupciós jelenségekkel találkozik a jelenlegi kormányzati gyakorlatban, amelyeket harsányan és jogosan szóvá tett 2002 és 2010 között.
