Kormánypárti vagyok-e?

Mértékletesség, józanság mind a kormányzásban, mind annak kritikájában.

Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.

Igen, ilyen egyszerű a válasz a címben feltett kérdésre, de az olvasó nyilván sejti, idézettel áll szemben. A Jobbklikk című konzervatív portál nyitóoldalán olvasható szöveg Dessewffy Auréltól (1809–1842) származik, a magyar konzervatív gondolkodás egyik legfényesebb, briliáns elméjű képviselőjétől. Akiről bátran rögzíthetjük: bár nevét sajnos nem igazán őrizte meg a szélesebb nyilvánosság számára a kollektív emlékezet, ha fájdalmasan korai halála nem vágja el felívelő közéleti pályáját, másként alakulhatott volna a XIX. század közepi magyar történelem.

Az idézett mondatban rejlő dilemma ma több okból is aktuális. Vajon mikor cselekszünk helyesen? Ha rossz érzéseinket elnyomva, a jogos kritikát tompítva támogatjuk a törvényes, legitim kormányzatot, amikor annak nem látszik hiteles és felelős alternatívája, ráadásul a nyíltan hirdetett értékrendjével, céljaival is könnyen azonosulhatunk? Mintha bármely kormány biankó felhatalmazást kapna a választóktól. Vagy ha tényszerűen, de kíméletlenül szóvá tesszük, ha a kormányzat olyat tesz, ami nincs összhangban a hirdetett elvekkel? Vagy netán egyenesen olyat, ami ellentétesnek látszik azzal, amit a közjóról, a nemzet érdekéről gondolunk, vallunk? Ma kétféle válasz van erre a kérdésre az úgynevezett jobboldali magyar sajtóban. A mi válaszunk a második, ami a jó kormányzás támogatását vagy számonkérését jelenti. A lényeg a szellemi függetlenség igénye, amellyel Pethő Sándor 77 éve útjára indította a Magyar Nemzetet.

Dessewffy gróf, a főrendiház tagja formálisan is a kormány embere volt, hiszen dolgozott a bécsi udvari kancellárián, és a király fogalmazójaként is tevékenykedett. Alaposan megismerte a nyugati világ alkotmányos és politikai rendszereit, leginkább a korabeli Anglia viszonyaira hivatkozott követendő példaként. Egyfajta újkonzervatív irányt, a fontolva haladás politikáját képviselte; nem konzerválni akarta a magyar viszonyokat, hanem a radikalizmustól távolságot tartva a szükségesnek ítélt reformlépéseket az alkotmányosság medrében tartani. Úgy volt a kormány embere, hogy adottságnak vette: a politikai élet minden szereplője fölött, a királytól a nép egyszerű gyermekéig, a törvények rendje uralkodik. Így ellenfele volt a korlátok nélküli uralomra törekvéseknek. Sem a despotákat, sem a fennálló viszonyokat fenekestül felforgató politikai kalandorokat nem szívelte. (Megjegyzendő, hogy a szólásszabadság teljes kiterjesztését viszont károsnak ítélte.)

Dessewffy Aurél életműve az adott kor viszonyaitól elszakítva egy örök kérdésre vet éles reflektorfényt: mi a jó kormányzás? Mai vitáink ismeretében például különösen figyelemre méltó, hogy törvényes és hathatós, nem pedig törvényes vagy hathatós kormányzásról írt. A fülkeforradalom hevületében mintha néha szembekerülne egymással ez a két elvárás, alapelv. Vagy legalábbis úgy látszik, hogy a politikai akarat igyekszik közvetlenül maga alá gyűrni a jogrendszert, hirtelen ötletektől vezérelve hajlítgatva a jogszabályokat.

A 2010 előtt egyébként kudarcot vallott konszenzuálisról a többségi modellre átállított, zsákmányszerző kormányzást nevezi Zárug Péter Farkas politológus könyvében (Leviatán ébredése – Avagy illiberális-e a magyar demokrácia?) pártpretorianizmusnak. Mintha a mostani kormányzás az öt éve kitűzött célok támogathatósága és a számos kétségbevonhatatlan eredmény ellenére egyszerre viselné magán a túlzó, felforgató radikalizmus és a mindenfajta kontrollt kiiktató hatalomgyakorlásra törekvés jegyeit. (Utóbbi kritikai megjegyzés nem keverendő össze a bukott magyar balliberális ellenzéknek a kezdetektől és szünetmentesen hangoztatott diktatúravádjával.) Ez a kormányzati magatartás konzervatív, polgári alapállásból sem támogatható, miközben hosszabb távon sikeres sem lehet.

Márpedig ezt a kormányéhoz hasonló értékeket valló sajtónak kötelessége szóvá tennie. Sokszor gúnyosan a magyar jobboldal mániájának nevezik a kettős mérce gyakori felemlegetését. Mintha nem lenne jogos a háborgás akár most európai szinten a menekültválság kezelése vagy itthon például a XX. század két gyilkos diktatúrájának megítélése kapcsán. Ám a jobboldal sem alkalmazhat kettős mércét, ha például olyan korrupciós jelenségekkel találkozik a jelenlegi kormányzati gyakorlatban, amelyeket harsányan és jogosan szóvá tett 2002 és 2010 között.

Mértékletesség, józanság mind a kormányzásban, mind annak kritikájában. Olyan, nem csak a megidézett Dessewffy Aurél gróf életművének középpontjában álló erények ezek, amelyek ma nincsenek nagy becsben tartva. Ezek nélkül azonban nincs, nem lehet jó, akarom mondani, törvényes és hathatós kormányzás sem. Aki a kormány emberének tartja magát, erről nem feledkezhet meg.