Két hinta, egy csúszda

A romaintegrációról sokat beszéltek az elmúlt huszonöt évben, történni azonban nem nagyon történt semmi.

Szürke az ég, amikor elindulunk Ácsra. Az M1-esen esik, az elmázolódó vízcseppeket nézem a szélvédőn.

Könnyen megtaláljuk a polgármesteri hivatalt. Lakatos Béla polgármester szívélyesen fogad. Kávéval, vízzel kínál. Öltözéke farmer és póló. Elsőként a Fideszből való kilépéséről kérdezzük.

– Mondhatjuk, hogy mostanra telt be a képzeletbeli pohár – kezd bele. – A rendszerváltás óta egyetlen kormány sem foglalkozott érdemben a romákkal, mostanra pedig tarthatatlanná vált a helyzet. Elmondása szerint Ácson máshogyan mennek a dolgok, mint országos szinten. – Gyakorlatiasabbak vagyunk – mondja Lakatos Béla széles mosollyal. – Itt közvetlen kapcsolatban vagyok azokkal, akiknek problémájuk van. Ebben az országban a romakérdésről csak a duma megy. Meg van egy rakás felesleges képzés, de munkahelyük még mindig nincs. A polgármester 2004-ben költözött haza Ácsra, és – minisztériumi állása után – iskolaigazgatóként kezdett dolgozni. – Akkor kezdtem el Ácson a munkát, amelyet, ha lefektetnénk az alapelveket, minden ötezer fő feletti településen el kéne indítani Magyarországon – mondja.

Ennek lényege az oktatás, valamint a helyi viszonyok figyelembevételével a munkahelyteremtés. Magyarul, ha éppen egy nyomdaipari cég költözik a városba, a polgármesternek meg kell kérdeznie őket, milyen típusú munkaerőre van szükségük, és aszerint kell alakítani a szakképzést. – Mi ezt megcsináltuk. Kiscsoportos oktatás van, odafigyelünk a tanulókra, hogy ne kallódjanak el és ne lógjanak. Többségük az iskola elvégzése után munkába is tud állni egy-egy helyi vállalatnál – fejtegeti. Lakatos Béla a teljes integrációban hisz. Ehhez persze hátteret kell képezni az egyenlő haladás biztosítására. Vagyis jelentős létszámú háttérszemélyzetre van szükség, segítőkre, pszichológusokra, gyógy- és fejlesztő pedagógusokra.

Az integráció azonban szavai szerint nem merül ki abban, hogy egyszerűen összeültetik a gyerekeket egy osztályba. Maradtak persze még hiányosságok és egyenlőtlenségek, velük együtt „meredekebb” környékek is Ácson. – Dél- és Kelet-Magyarországról sokan jöttek ide a rendszerváltás után – mondja a polgármester. – Persze a városba nem volt pénzük beköltözni, így a környezetben lévő úgynevezett pusztákat vették birtokba. Ilyen például Jegespuszta is, amely közigazgatásilag Ácshoz tartozik. Amikor 2004-ben visszaköltöztem ide, még olyan környék volt, ahová nem nagyon mert senki menni. Balhé, verekedés, lopás, volt ott minden. A rendőrök hetente szálltak ki. Amikor polgármester lettem, ennek véget vetettem. Pontosabban őket is bevontam a rendezésbe. Emellett pedig – egy helyi vállalat segítségével – az ott lakó szülőkkel közösen játszóteret építettünk. Sokan fanyalogtak, de nagyjából a felük örömmel jött segíteni. Azóta van focipálya, közösségi ház. Ezeket mindenhol meg lehetne csinálni, csak akarat kell hozzá – magyarázza a kisváros vezetője. A polgármesteri hivatal előtti parkban cigány fiú gereblyézi a lehullott leveleket. Láthatósági mellénye arany derengés a fák alatti szürkeségben.

Megkérdezzük, mi a véleménye a polgármesterről. Kusza fogsora megvillan, ahogy kezét széttárva válaszol. – Hát, nekem mindegy. Jegespusztáról viszont soha nem hallott még. – Talán ott hátul, a bódéknál tudja valaki, merre kell menni – mondja. A bódéknál nem találunk senkit. Megszólítunk egy arra guruló kerékpárost. Útba igazítása alapján sikerül végérvényesen eltévednünk. Végül hatalmas kerülővel – közben kétszer is keresztezzük az M1-es autópályát – rálelünk a helyes útra. Érdekes kettősség úgy behajtani egy nyomortelepre, hogy a háttérben jól kivehető a sztrádán száguldó autók sora. Jegespuszta említése valaha egyet jelentett a gazdagsággal. Ácson 1871-ben nyílt meg a cukorgyár, Jegespuszta pedig – a közeli Vaspusztához hasonlóan – Zichy gróf birtoka volt. Később az Auspitz, azt követően pedig a Jurcsek család költözött a – helyiek által egyöntetűen kastélynak titulált – kúriába. Azt ma már megtalálni is nehéz, a lepusztult épületet teljesen benőtte a növényzet. Az ásító ablakkeretekből fák meredeznek elő.

A kúria mellett megtaláljuk a hajdani medencét is. Falai eredetileg terméskőből épültek, később betonnal egészítették ki. Egyik végében a „Hazai”, másikban a „Vendég” feliratot betűzzük ki. A rendszerváltás előtt Jegespusztán a helyi téesz dolgozói laktak, több százan. Működött itt iskola és óvoda, volt orvosi rendelő és közért. A bolt és a kocsma épületét megtaláljuk a telep egykori központjában, cégérükön még vörös csillagos ÁFÉSZ felirat díszeleg. Mindkét ház menthetetlenül lepusztult, az italbolt falait szétfeszítették az ecetfák. A rendszerváltás után szinte mindenki elköltözött, a terület pedig magánkézbe került. Ahogyan a helyiek emlegetik, „maszekba”. A vállalkozó vevő tönkrement, az üresen álló házakba pedig Kelet- és Dél-Magyarországról érkezett önkényes lakásfoglalók költöztek. Többnyire romák.

Az „őslakosságot” ma már mindössze négy ember képviseli. Hogy pontosan mennyien laknak a telepen, senki sem tudja. Valaki tizennyolc családot említett, más huszonhármat, megint más huszonnégyet. Becslés alapján nyolcvan-kilencven ember élhet Jegespusztán. Közülük sok a gyerek és a fiatal. Sok házban nincs elektromosság és víz. Az emberek a Lakatos Béla által fúratott közkútról hordják vödrökben a vizet. Egy fiatal lányt veszünk észre a házsor végében, színes ruhákat tereget. Három kutyát számolunk össze, kettő szabadon van, egy láncra verve. – Ne gyertek közelebb, mert harap – mondja hátranézve a lány. A ház kitárt kapujára krétával írták fel az itt lakók nevét. Grecsók és Véghek. Alatta pedig gyerekes kézírással a következő áll: „Aki elolvassa, az hüje”. – A férjemmel és az apósommal élünk itt – mondja a lány. – Most dolgozni vannak. – Kérdésünkre, hogy merre találjuk az új játszóteret, a „kastély” irányába mutat. – De úgy tudom, nincs is ott – teszi hozzá. – Elszállították. Azt mondták, azért, mert rosszul szerelték össze, de szerintem szétverték a kamaszok. Hamar búcsúzkodunk. Az egyik üveg nélküli ablakon fehér lepedőt lenget a szél. Olyan, mint egy elismert vereség.

A tanya központjához közeledve félmeztelen fiúra leszünk figyelmesek. Tizenhat-tizenhét évesnek saccoljuk. Tagolatlan mozdulatokkal közeledik, mint akit láthatatlan erő lökdös, majd eltűnik egy bódéban, amelyről később megtudjuk, hogy az a buszmegálló. Naponta kétszer jön be az iskolabusz Jegespusztára, kora reggel és este. A fiú kicsavarodott pózban fekszik a földön, feje félrebicsaklik, sötétkék nadrágján lassan terjeszkedő sötét folt a vizelet. Inas, vékony felsőtestén megfeszülnek az izmok, lába – akár egy meglőtt vadé – rángatózik. Halkan nyöszörög. Híre mehetett az „eseménynek”, ketten is odasomfordálnak a buszmegállóhoz. Egy fiatal fiú – mint megtudjuk, tizenkilenc éves –, valamint egy öregúr. – Berúgott, és most nem talál haza – mondja a srác. Mindkét tagmondata súlyos tanulságokkal szolgál. Egyrészt délelőtt tizenegy óra van, másrészt egész Jegespusztán összesen mintegy húsz épület található.

Elindulunk megkeresni a játszóteret. A buszmegállótól nem messze rozsdás mászókamaradványok merednek elő a combközépig érő gazból. Nem tűnik EU-konformnak. Egy közeli kerítés mögött két fiút látunk meg. Egyikük eltűnik a házban, amikor közelítünk. A másik bizalmatlan pillantással méreget. Sötét szembogara fölött szikrázik a szemöldökén átszúrt piercing. – Nagyon rossz itt – mondja, amikor a jegespusztai hétköznapokról kérdezzük. – El akarok menni innen, de anyámat nem hagyhatom egyedül. Mint kiderül, a Audinál dolgozik, huszonhárom éves. Ha tehetné, Győrben telepedne le. Szerinte nagyon rosszak itt az emberek. A miértre csak annyit felel, erről nem akar többet mondani.

Továbbsétálunk. Rendezett téglakerítés, arrébb – a nyitott kapu mögött – rövidre nyírt, zöld pázsit. Győz a kíváncsiság, belépünk. Kuvasz indul meg felénk, öblös ugatással. Aztán visszaparancsolja egy női hang. Mosolyogva közeledik. Ekkor hasít belénk a felismerés, mennyire tájidegen ezen a helyen a mosoly. A hatalmas udvar tiszta, a régi gazdasági épületek mind felújítva. Oázison érezzük magunkat. – Műanyag-feldolgozással foglalkozunk, szeretjük a régi épületeket, azért láttunk itt ebben fantáziát. – meséli a nő. Elmondása szerint Jegespusztán már nyugalom van, régebben viszont volt dolga erre a rendőrségnek. – Hétvégente, amikor berúgnak, nagyon hangosak, de nagy balhék nincsenek – foglalja össze a helyzetet. A kedélyek lecsillapodását azzal magyarázza, hogy a régi hangadók megöregedtek, a fiatalok pedig Győrbe vagy Komáromba járnak szórakozni, ha tehetik. Újra elhaladunk a „kastély” mellett, és a szántóföld felé vezető út végében, közvetlenül a kukoricás előtt megtaláljuk a játszóteret. Ezek szerint már megjavították, és visszakerült a helyére. Két hinta, egy csúszda. A szomszédos házból éppen kilép egy nő. Kiderül, hogy ez a közösségi épület, az úgynevezett mentorház, amelynek ő a felügyelője. Kezében kosár, amelyben frissen szedett sárga- és fehérrépát látunk. Van itt egy közösségi kert, együtt művelik néhány családdal. A házban játszószoba, védőnői és orvosi rendelő található. Kérdezzük, mi volt a probléma a játszótérrel. – Nem tudnak ezek itt semmire sem vigyázni – feleli. – A nagy lakli kamaszok lógtak folyton a hintán, aztán tönkrement. Pedig nem nekik lett idetéve, hanem a kicsiknek, bár azokat meg nemigen hozza ide senki.

Napsütésben érkezünk meg Tapolcára. Dobó Zoltán jobbikos polgármesterrel a belvárosi Café Caramellben találkozunk. Az általa rendelt gyümölcskosár zselatinja jól passzol nyakkendőjének színéhez. A romák helyzetéről – különös tekintettel az oktatásra – kérdezzük. – A központosítás miatt nem nagyon lehet csodát csinálni sehol. Nem lehetségesek helyi megoldások – mondja. Szavaiból kiderül, hogy bár Tapolca lakossága papíron tizenhétezer fő, a valóságban alig tizenegy-tizenkét ezren élnek a városban. – A keleti és a nyugati bérek közötti feszültség okozza az elvándorlást – ecseteli Dobó. Nagyon sokan költöztek ki Ausztriába, a hivatalos adatok szerint a külföldi magyar munkavállalók száma félmillióra tehető. Ez azonban szerinte köszönőviszonyban sincs a valósággal, érdemesebb volna egymillióról beszélni.

A kormányzat viszont, mondja, a homokba dugja a fejét. – A cigánysággal kapcsolatban mindenkinek vannak tapasztalatai, legfeljebb néhányan letagadják. Én már magát a stratégiaalkotást is cenzushoz kötném. Aki ezzel a kérdéssel foglalkozik, töltsön el másfél-két évet egy cigányok lakta településen. Akkor nem léteznének olyan agyrémek, mint amilyenek a legfelső politikai döntéshozatal szintjén születnek. Dobó Zoltán elsősorban magától a roma közösségtől várná a megoldási és felzárkóztatási javaslatokat. Szavai kemények, az együttélésben nem hisz. – Véleményem szerint Magyarországon a többségi társadalom és a cigány életmódot folytató kisebbségi réteg között sosem volt együttélés, legfeljebb csak egymás mellett élés – mondja. – Ez persze nem zárja ki az együttműködést és a segítségnyújtást, de fontos, hogy ne hazudjunk saját magunknak. A polgármester bár riasztónak látja a romák helyzetét, elképzelése nincs a megoldásról. Annyit mond, le kéne ásni a probléma alapjáig. – Ha nincs diagnózis, hogyan álljunk neki a gyógyításnak? – kérdezi. – Az a mellébeszélés, ami a kisebbségek kapcsán történik, már nem tartható sokáig. Ki kell ábrándítanom azokat, akik ötvenéves távlatban állítanak fel modelleket. Húsz évünk sincs.

Évente harminc-negyven ezerrel csökken a magyarok száma, a cigányoké viszont exponenciálisan nő. Ráadásul azt sem tudjuk pontosan, jelen pillanatban hányan vannak. A már említett központosítás démonai végül minket is maguk alá gyűrnek. Kíváncsiak lennénk tanárok és diákok véleményére is a tapolcai oktatási integráció kapcsán, kiderül azonban, hogy 2015-ben nem lehet csak úgy szabadon besétálni és beszélgetni egy oktatási intézményben. Mindenhez a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) engedélye kell. Csak éppen nem kapunk engedélyt. Nem csüggedünk. Kiderítjük, hogy a baptistáknak is van tanintézményük a városban. Felhívjuk a Széchenyi István Baptista Szakközépiskolát.

Az igazgatóhelyettessel beszélünk, aki közli, hogy látogatásunk „most nem alkalmas”. Közben dél is elmúlt, leülünk a Kolibri ételbár teraszán. Három asztallal odébb magyar és lovári szavak keverednek. – Harmincezret kaptam nettóban, de hát csak az Audira hatvannyolc kell – mondja egy reszelős hang. Ebéd után elsétálunk a baptista szakközéphez. Szűk könyökutcán haladunk át, jobbra tűzfal, balra omladozó házsor, hulladékkal borított előkertek. Befordulva a sarkon elénk tornyosul az iskola szürke tömbje. A korlátnál sárga-fekete melegítős fiú ácsorog, tizenhatnak saccoljuk. Kezében cigaretta. Tüzet adunk, és megkérdezzük, vannak-e konfliktusok az iskolában. – Nincsenek – feleli kelletlenül. Már éppen elbúcsúznánk a rövid beszélgetés után, amikor hozzáteszi: – Bent az iskolában nincsenek. Ott nem mernek semmit csinálni, mert kirúgnák őket. De kint az utcán nem egyszerű a helyzet. Múlt héten is belém kötöttek ezek itt – mutat az udvaron kocsit buheráló suhancok felé. – Egy barátom jött segíteni. Az lett a vége, hogy a rendőrök elvitték őt is meg két cigányt is. Kérdésünkre, hol szoktak gyülekezni a diákok, a fiú a Malom-tóhoz irányít bennünket. Villanyoszlopon félig letépett plakát, amely Vona Gábor augusztus végi előadását hirdeti. Az utca túloldalán zálogfiók, egy lány lép ki éppen az ajtón, hárman várják a kocsiban. A Malom-tó körül alig lézeng valaki. Egyetlen diákcsoportot látunk csupán. Hamar elterjedhetett a hírünk, mert hozzájuk közeledve egyikük végigmér, majd azt mondja, ő ugyan nem beszél velünk. Tapolca tehát tartja a száját. A sok hallgatás mögött azonban – a bizalmatlanságon túl – nyomasztó tanácstalanságot érzünk. E kettő pedig könnyen szülhet indulatot.