Kegyetlenebb volt-e Joszif Visszarionovics Sztálin a népirtó Oliver Cromwellnél? – vetette fel a kérdést két esztendeje Vlagyimir Putyin orosz elnök, majd mindjárt meg is válaszolta. Mindkettő „diktátor volt”, de Sztálinéval ellentétben Cromwell szobra ma is látható Londonban, a parlament előtt. „Igen alattomos fickó volt, és nagyon kétértelmű szerepet játszott Anglia történelmében. Ám az emlékmű ott áll, és senki nem dönti le” – tette hozzá, nyitva hagyva a kérdést, állítanak-e Moszkvában Sztálin-szobrot a közeljövőben.
Kétségtelen, hogy az egykori vezér nimbusza Oroszországban egyre fényesebben ragyog. A Levada-Center négy évvel ezelőtti felmérése szerint a föderáció polgárainak 42 százaléka véli úgy, hogy a világtörténelemre Sztálin gyakorolta a legnagyobb hatást. Az eredmény azért is érdekes, mert 2008-ban a válaszadóknak csupán 27 százaléka gondolta, hogy Sztálin inkább pozitív személyiség volt, s kegyetlensége indokolható, hiszen a „szent célok” érdekében áldozatokat kellett hozni. (A generalisszimuszra pozitívan tekintők aránya a peresztrojka idején, 1989-ben csupán 12 százalékos volt.) Lenin népszerűsége mindeközben csökken: a korábbi 72 százalékról 37-re apadt. A helyzetet bonyolítja, hogy Sztálin továbbra is megosztja az oroszokat, nem kevesen a kegyetlen tömeggyilkost, a véreskezű diktátort látják benne napjainkban is.
Nem új keletű jelenség, hogy Sztálinnal nem tud mit kezdeni sem a nép, sem a mindenkori orosz állami vezetés. Személye 1953. március 5-i halála óta olykor csökkenő, olykor erősödő intenzitással szinte folyamatosan a politikai taktikázások középpontjában áll, hivatkozási alap pró és kontra, ahogy a beszélő szándéka éppen megkívánja. A Sztálinnal való fenyegetőzés, manipulálás egyik ismert korai példája 1953 júniusából való. A Moszkvában a vezér halála óta hatalmon lévő kollektív vezetés – az egyeduralomért küzdő Georgij Malenkov miniszterelnök, Nyikita Hruscsov, a párt első titkára és Lavrentyij Berija belügyminiszter – magához rendelte a magyar politikusokat. A tárgyalásnak nehezen nevezhető számonkérésen és parancsadáson a véreskezű, hirtelen reformerré váló Berija folyamatosan Sztálin „hibáira” hivatkozott Rákosi bírálatakor. Mint mondta, „ha a nagy Sztálin követett el hibákat, Rákosi elvtárs is beismerheti, hogy hibákat követett el. Nem szabad előírni, hogy az ÁVH-n kit verjenek meg.”
Másfél héttel Rákosiék látogatása után az állítólag puccsra készülő Beriját óriási biztonsági intézkedések között letartóztatták. A központi bizottság ülésén megfogalmazódó vádakat illetően megint csak Sztálin volt a hivatkozási alap. Hruscsov a megtorlásokról szólva, szinte megelőlegezve három évvel későbbi titkos beszédét, kijelentette: „Ha az 1937-es és az 1947 utáni ügyeket nézzük, közülük is elég sok épült koholt vádakra.”
Nem szabad elfelejteni, hogy az új vezetés tagjai Sztálin váratlan – bizonyos teóriák szerint warfarinmérgezéssel is elősegített – halálának köszönhették, hogy megmenekültek a börtöntől vagy a kivégzéstől, hiszen a párt 1952. őszi XIX. kongresszusán már egyértelmű volt kegyvesztettségük. (Berija például a vezér temetése napján a mauzóleum mellvédjén boldogan ismételgette: „Úgysem lett volna már ereje, hogy lefogasson. A belügyesek úgysem engedelmeskedtek volna neki!”) Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson éppen hatvan esztendeje elmondott, a sztálini bűnöket leleplező, négyórás titkos beszédét is részben nyilván az a félelemmel és tisztelettel vegyes düh inspirálta, amit az utódok a diktátor iránt éreztek. Ám közel sem ez volt a legfontosabb tényező.
Korábban, elsősorban Hruscsov emlékiratai nyomán, úgy élt a köztudatban, hogy a szónoklat csupán Hruscsov „rögtönzése”, magánszáma volt, amelyet sebtében, kényszerűségből hagyott jóvá a kongresszus első napjaiban a vezetőség. Mára az archívumok megnyitásának köszönhetően kiderült, hogy az akciót hosszadalmas előkészítő munka előzte meg. A Sztálin halála óta folyó rehabilitációk, a nyilvánosságra jutó bűnök alapján egyértelművé lett, hogy a megtorlás méretei miatt a kérdést már nem lehet a szőnyeg alá söpörni, a pártvezetésnek meg kell szólalnia. Hruscsovék joggal tartottak társadalmi robbanástól – véli Vlagyimir Naumov orosz történész –, attól, hogy amennyiben nem a párt élén állók leplezik le saját értelmezési rendszerükbe illesztve a bűnöket, majd megteszi helyettük más. Abban az esetben viszont a párt- és állami vezetők mint bűnrészesek könnyen a vádlottak padján találhatják magukat. Sztálin leleplezésének ügye arra is alkalmat adott, hogy a hatalmi harcot végleg eldöntse: aki a nyilvánosság elé tárja a bűnöket, egyúttal élére áll a „személyi kultusz” elleni küzdelemnek is. A többi vezető pedig kiszolgáltatottá válik; bármikor leleplezhetők mint bűnsegédek. Igaz, ekkorra Malenkovot a nehézipar elhanyagolásának vádjával már sikerült eltávolítania a kormány éléről – vele együtt bukott Magyarországon Nagy Imre is –, ám Hruscsov egyeduralma még bizonytalan lábakon állt. (Malenkov utóélete érdekes: a Hruscsov elleni 1957-es sikertelen puccskísérlet után félreállított egykori miniszterelnök idővel visszatért gyermekkora hitéhez, s órákat töltött ikonok előtt bűnbocsánatért imádkozva. Élete végén egyházközsége világi elöljáróvá választotta.)
Abban egyetértett a párt elnöksége, hogy a beszédnek a sztálini bűnöket – a koncepciós pereket, a munkatáborok embertelenségét s a többi törvénytelenséget – rendszeridegen tényezőként, a személyi kultusz következményeként kell bemutatnia. Így is történt. Ezzel együtt Hruscsov 1956. február 25-i titkos felszólalása elképesztő hatást gyakorolt a XX. kongresszus küldötteire. A személyi kultuszról és következményeiről című szöveget, hogy elejét vegyék a találgatásoknak, elküldték a helyi pártbizottságoknak és a Komszomol tisztségviselőinek is. A vita idővel egészen kicsúszott a pártvezetés kezéből; a szovjet tudományos akadémia hőtechnikai laboratóriumának pártszervezetét például fel kellett oszlatni, tagjait pedig kizárni a pártból, mert a tudósok között a titkos beszéd nyomán „rendszerellenes lázadás” kezdődött. (Az erről szóló határozatot elrettentésképpen megküldték a többi pártalapszervezetnek.)
A szellemet azonban már nem sikerült visszagyömöszölni a palackba, főleg azután, hogy a szöveget a lengyel hírszerzés egyik Izraelbe emigráló tisztjének közreműködésével a nemzetközi sajtó nyilvánosságra hozta. Mihail Prozumensikov orosz történész szerint a beszéd alapvetően három területen okozott súlyos válságot. Végérvényesen megtépázta a Szovjetunió tekintélyét, megkérdőjelezve a kommunista világmozgalomban betöltött vezető szerepét, kétségbe vonta a szovjetrendszer működőképességét, és részben a marxizmus–leninizmus eszméjét is hiteltelenítette. Szerepet játszhatott egyúttal az ötvenhatos magyar forradalom kitörésében, a nyugati külön utas eurokommunista irányzat kialakulásában, a kommunista államok közötti meghasonlásban.
A bajt érzékelve Hruscsov gyors visszavonulót fújt, s óvatosan resztalinizációs korrekcióba kezdett. Az 1957-es kremlbeli újévi fogadás alkalmából sokakat meghökkentve már Sztálin tiszteletére ürítette poharát. Négy évet kellett várnia, hogy akkor már a miniszterelnöki posztot is birtokolva végleg leszámolhasson a félelmetes előd emlékével. Az 1961 októberében ülésező XXII. pártkongresszuson Sztálint egyértelműen a szovjet történelem negatív figurájának nyilvánították, bebalzsamozott testét pedig kivitték Lenin mellől a mauzóleumból. Jevgenyij Jevtusenko megírta híres versét, a Sztálin örököseit, sorra jelentek meg a gulágot bemutató szépirodalmi művek, így például a később betiltott Ivan Gyenyiszovics egy napja Szolzsenyicintől. A desztalinizálás folyamatát Hruscsov 1964-es bukása, a Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárságát hozó „kis októberi forradalom” fékezte le. A volt politikai foglyok rehabilitálását leállították, s a hatalom sáncain belül előtérbe kerültek azok a magukat sztálinyecnek nevező ifjabb politikusok, akik büszkék voltak rá, hogy karrierjük a „gazda” idején, jórészt neki köszönhetően indult el. Az 1968-as csehszlovákiai inváziót már a sztálini múlt frazeológiáját idéző sajtókampány kísérte; egy esztendővel később, Sztálin 90. születési évfordulója közeledtével az SZKP befolyásos vezetői elhatározták, hogy rehabilitálják egykori vezérüket. A jubileumi gyűléseket, műveinek új kiadását, képeinek, szobrainak terjesztését már előkészítették, amikor látszólag váratlanul, a nyugat-európai kommunista pártok előre sejthető tiltakozása, egy esetleges újabb szakadás miatt végül visszakoztak. A születésnapon, 1969. december 21-én a Pravdában óvatos, részben méltató, részben bíráló cikk látott napvilágot, amely Sztálint ugyan nagy teoretikusnak, világtörténelmi jelentőségű tettek kezdeményezőjének, végrehajtójának mutatta be, de felelőssé tette a személyi kultuszhoz kötött hibákért, a törvénytelenségekért. Az egykori gazda tisztára mosási kísérlete jelképes aktussal zárult: sírja fölé felállították a szobrát. (A neosztálinisták előretörését egyébként a Sztálin halálát megelőző orvosperhez hasonló, ám annál szolidabb, nyilván az 1967-es arab–izraeli háború következményeitől is befolyásolt anticionista kampány kísérte. Hatására például a második világháborút túlélő maradék lengyelországi zsidóság nagy része a zaklatások elől kivándorolt Izraelbe.)
Hogy a Sztálin személyét övező vita máig lezáratlan, azt jól mutatják az azóta történt események: 1979-ben ismét felmerült a rehabilitálása, 1984-ben a közelgő második világháborús győzelem 40. évfordulójának tiszteletére Volgográdot vissza kívánták nevezni Sztálingrádra, sőt a hivatalba lépő Mihail Gorbacsov egy 1985-ös beszédében pozitívan szólt második világháborús tevékenységéről.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogyan lehet napjainkban a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosát, népirtóját mint jelentős érdemekkel rendelkező, ellentmondásos személyt piedesztálra emelni. A válasz lehangoló, a történelmi tényekhez kevés köze van. Nyilvánvaló, hogy Sztálin alakjának nemcsak a szovjet időkben volt erős legitimációs szerepe. A diktátor feje fölött olykor megcsillanó glória politikai haszna valószínűleg kettős: emlékeztet a nagyorosz múlttal elválaszthatatlanul egybefonódott szovjet korszakra, s mindenekelőtt a második világháborús honvédő harcokra, a győzelemre, ugyanakkor óvatosan alkalmazva szavazatszerző tényező is. Volgográd Sztálingrádra való átkeresztelése menetrendszerűen szinte minden évben felmerül; nemrég egy felújított metróállomásra visszaállították egykori büsztjét; népszerűsége bizonyos körökben elnyűhetetlen, amihez hozzájárulnak az orosz vezetők, köztük Putyin elnök nyilatkozatai is.
