Görgey: áruló vagy áldozat?

„Szegény Görgey, kénytelenek voltunk őt hazaárulónak bélyegezni, hogy a haza prestige-ét megmentsük.”

Pethő Tibor
2016. 05. 21. 14:07
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Látod azt a bácsit a másik oldalon, kisfiam? Nézd csak meg jól! Az árulta el Magyarországot – jegyezte meg egy asszony gyerekének séta közben valamikor a XIX. század végén. A „bácsi” – szikár, fehér szakállú, világító kék szemű férfi –, 1848–49 hadvezére, a nyolcvanhoz közeledő Görgey Artúr a hangos megjegyzésre az anyához fordult.

– Lehet, nem egészen igaz, amit ön a kisfiának mondott rólam, de talán így van jól. Hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme.

Valóban csak az árulás győzheti le a magyart? Sokan tán ma is ebben a hitben élnek: a hamis legenda ugyanis elnyűhetetlen. A 2011-ben még forgalomban lévő, alsó tagozatosoknak szóló modern tankönyv A világosi fegyverletétel címszó alatt azt sulykolja a kisdiákokba, amit az anya fia elméjébe annak idején: Görgey elárulta a hazát. Hiába cáfolta a súlyos és hazug vádat már számtalanszor a történettudomány, hiába véli úgy napjaink egyik legjelentősebb Görgey-kutatója, Hermann Róbert: „ha nem a magyar hadseregben szolgált volna, akkor ma nemzetközileg is a legnagyobb hadvezérek között lenne számon tartva”, a csúf állandó jelző újból és újból felbukkan.

Görgey 1848–49-ben három páratlanul bravúros hadjáratot vezetett: a felvidékiben a császári erőket megosztva átmentette, valódi hadsereggé formálta a fel-dunai hadtestet, a tavaszi hadjáratban az egész ország területét felszabadította, a nyáriban pedig, életveszélyes fejsérülésével is harmincezres hadteste élén maradva, képes volt lekötni az utána nyomuló, 120 ezer főt számláló orosz főerőt. (Az árulás „bizonyítékai” már rég megdőltek a megnyerhetetlen móri ütközettel, a tisztikar bomlását szinte az utolsó pillanatban meggátoló váci kiáltvánnyal, a Dembinszkyvel szembeni engedetlenséggel, Buda „felesleges ostromával” vagy akár a világosi feltétel nélküli fegyverletétellel kapcsolatban, hogy csak a legfontosabbakat idézzük.) Teljesítménye Hermann szerint magyar viszonyok közt Hunyadiéval vetekedik. Hozzátehetjük azt is: feltehetően másként zárult volna az akkor már megnyerhetetlen szabadságharc, ha az osztrák–orosz túlerőt látván 1849 júniusában Görgeyre hallgatva nem a Tisza–Maros vidéki, hanem a komáromi összpontosítást választják az ország vezetői. A Komáromnál lévő hatalmas erődrendszer a korabeli haditechnika körülményei között „bevehetetlennek” számított – az is maradt a dinamit feltalálásáig; a térségben a szabadságharccal szimpatizáló magyar nemzetiségű lakosok éltek, ráadásul az összpontosítás helye stratégiai ponton, a Bécset Pesttel összekötő vízi útvonalon feküdt. Nem volt szükségszerű a Világosnál bekövetkezett feltétel nélküli fegyverletétel, hiszen az általános kapituláció után Klapka serege, amely töredéke volt az összpontosítás esetén rendelkezésre álló erőnek, még másfél hónapig tartotta Komáromot, s végül 1849 októberében amnesztia fejében hagyta el a várat.

A nyomokban ma is feltűnő árulómítosz továbbélése leginkább a XIX. század romantikus nacionalizmusának s a XX. század ötvenes-hatvanas évekbeli történetírásának következménye. A fogságba eső, a cár közbenjárására egyedül amnesztiát nyerő Görgeyről már a fegyverletétel pillanatában terjedni kezdett az elkeseredett katonák körében, hogy „elárulta a hazát”. Megerősítette ezt Kossuthnak a törökországi Vidinben született, a nemzetközi közvéleménynek szánt s az egyébként szükségszerű bukás felelősségét magáról elhárító levele: „Görgeyt felemeltem a porból. [ ] És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

A fővezért további hosszú életében, ha csökkenő intenzitással is, de permanens gyűlölet vette körül, árulónak bélyegezni, különösen az 1880-as évekig, a jó hazafiság ismérve volt. A kialakuló, a közvéleményben a lelket tartó negyvennyolcas mitológiában „az Isten második fiává” magasztosult Kossuth mellett neki jutott a magyarságot hátba döfő Mefisztó szerepe. Ahogy Nyáry Pál utóbb önkritikusan megjegyezte: „Szegény Görgey, kénytelenek voltunk őt hazaárulónak bélyegezni, hogy a haza prestige-ét megmentsük.” Szerepet játszott mindebben a politika is, leginkább a Függetlenségi Párt sajtójának engesztelhetetlen, nacionalista retorikája. Hiába állt mellé Kemény Zsigmond, idővel az intellektuelek jelentős része, a Budapesti Szemle köre, hiába nevezte „villámzúzta délceg cserfának” Arany János, „a nemzethiúság áldozatának” Gyulai Pál, az egykori fővezér a napi közéleti küzdelmek játékszerévé vált.

Nemegyszer a testi épsége is veszélyben forgott. Az ismert történet szerint amikor az Akadémia karzatán felolvasást hallgatott, lent villámgyorsan elterjedt, hogy „itt a hazaáruló”. A fenyegetően morajló tömeg a lépcsőfeljáróhoz nyomult. A kialakuló lincshangulatot Görgey legendás lélekjelenléte mentette meg: a zsebében hordott bokszert az ujjára húzta, s előreszegezett ököllel, farkasszemet nézve a rá leső, lépcsőfokonként hátráló közönséggel kisétált az épületből. (Hasonló, Görgey félelmet nem ismerő természetét bemutató anekdotát többet is lehetne idézni; egyszer egy padon a körülötte álló szidalmazók gyűrűjében állítólag elaludt; a harcmezőn pedig olyan példátlan bátorsággal vezette katonáit, mintha valósággal a halált keresné.)

A kardcsörtető légkörben Görgey a családja fenntartását sem tudta biztosítani: a „nemzeti felháborodás” hatására előbb-utóbb mindenhonnan elbocsátották, s Tisza Kálmán kormánya is csupán titokban merte folyósítani neki 1884-től a sovány altábornagyi nyugdíjat. Francia származású felesége depresszióba zuhant a meghurcoltatástól, Kornél fiát tönkretette a legyűrhetetlen iskolai csúfolódás.

A hangulat – annak ellenére, hogy Kossuth 1881-ben megjelent iratainak második kötetében megerősítette az árulás vádját –, ha lassan is, idővel mégis változni kezdett, elsősorban a történetírásnak köszönhetően. A két neves, egyébként erősen eltérő felfogású történész, Márki Sándor és Marczali Henrik kifejezetten respektussal írt róla, akár a századfordulón – Elemér Oszkár álnéven – Jászi Oszkár vagy utóbb a szocialista Szabó Ervin. A tudomány a századfordulóra végérvényesen ad acta tette a súlyos vádat. Kilencvenedik születésnapján, 1908-ban lelkesen ünnepelték, hatalmas csokrokkal köszöntötték. Ahogy Görgey szarkasztikusan megjegyezte: „Azelőtt kővel, most virággal akarnak agyonütni.”

Hogy a későbbiekben, a halála után sem kerülték el Görgey személyét a komoly politikai viharok, az elsősorban politikai, ideológiai okoknak köszönhető. A csontsovánnyá fogyott, mély letargiába zuhant tábornok Buda visszafoglalásának évfordulóján, 1916. május 21-én, 98 évesen távozott az élők sorából.

Első jelentős, tudományos igényű, a szabadságharc fővezérét méltó módon kezelő életrajza már a Horthy-korszakban jelent meg, a Magyar Nemzet későbbi alapítója, a neves történész-publicista, Pethő Sándor írta. (Pethő a tízes években személyesen felkereste az agg tábornokot.) 1936-ban látott napvilágot a fiatal Kosáry Domokos doktori disszertációja, amely feldolgozta a nagy hadvezérről szóló teljes irodalmat; egy évvel később pedig, jeléül a hivatalos rehabilitációnak, felavatták Görgey lovas szobrát – Zala György alkotását – a hadimúzeum előtti bástyán.

Újabb fordulatot a Rákosi-korszak hozott. Intő jelnek tűnhetett, hogy a hatalomátvétel hajnalán Görgey kimaradt a szabadságharc 100. évfordulójára megjelent Centenáriumi eseménynaptárból, míg az Illés Béla által „felfedezett”, a cári seregből átálló, egyébiránt nem lézező Guszev kapitány bekerült. (A rendszerváltozásig utca is viselte Guszev nevét.) Figyelemre méltóbb a nem sokkal később kiadott, Forradalom és szabadságharc című reprezentatív kötet – olyan kommunista történészek jegyezték többek között, mint a Moszkvából hazatért, hamarosan a szakma diktátorává váló Andics Erzsébet, Mód Aladár és Nemes Dezső –, amely megállapította: a szabadságharc azért bukott meg, mert Kossuthék figyelmen kívül hagyták, hogy „az idegen reakcióval szemben mindenkor csak a belső reakció felszámolása biztosíthatja a győzelmet”. Ez világos utalás volt Görgeyre, akinek egyébként is fontos szerepet szántak a „burzsoá történészek” elleni hajszában – ami 1949 eleje óta gőzerővel folyt. Márciusban lefejezték a Magyar Történelmi Társulatot, élére Eckhart Ferencet váltva Andics került, csupán Kosáry őrizhette meg az egyik alelnöki posztot a régiek közül. Nem sokáig. A társulat 1949. október 14-én tartott, autodaféra emlékeztető felolvasóülésén Kosáryt – Andics Erzsébet és Sólyom László altábornagy közreműködésével, korábbi munkájára hivatkozva – Görgey ürügyén „nyírták ki”.

A történettudományt az új rendszer a legitimitását igazoló szolgaszerepre szánta; ennek jegyében kellett felvillantani 1848–49 eseményeiben a harcos népi demokrácia előképét. Ahogy Kossuth születésének 150. évfordulóján Andics megfogalmazta: a szabadsághős – ebben kimondatlanul is Rákosira emlékeztetve – keményen fellépett a belső árulók ellen. A Szabad Nép 1952. szeptember 19-i vezércikke szerint viszont legnagyobb hibája, hogy „nem küzdött teljes következetességgel a belső bitangok ellen, hogy nem folytatott elég határozott harcot az áruló Görgeyvel és általában a honvédsereg tisztikarának azzal a részével szemben, amely csak ingadozva harcolt, mert jobban félt a néptől, mint a külföldi ellenségtől”. A Kossuth–Rákosi-párhuzam mellett a korban más történelmi „analógiák” is megfogalmazódtak, így Jellasics–Tito és a császáriak–amerikai imperialisták párhuzama. Görgeynek ebben a felosztásban legfeljebb Rajk László szerepe juthatott.

A sommás értékelés egy ideig a forradalom után sem változhatott. A művészet a maga eszközeivel többet megengedhetett magánnak, mint a tudomány. Míg az ötvenes évek elején bemutatott két Illyés Gyula-drámában, az Ozorai példában és a Fáklyalángban Görgey személye egyértelműen negatív, addig Németh László a hatvanas évekbeli Az árulóban már rokonszenves képet fest a hadvezérről, akár Féja Géza a Visegrádi estékben. (Érdemes megemlíteni Bódy Gábor 1975-ös vizsgafilmjét, az Amerikai anzikszot is, ahol szintén felbukkan Görgey méltatása.)

A megbukott, ám korábbi befolyását legalább részben visszaszerezni kívánó Andics Erzsébetnek a hatvanas években Görgeyvel kapcsolatosan megfogalmazott új vádja sajnos máig él a hazai köztudatban. A bécsi Staatsarchivban őrzött Schwarzenberg-hagyatékot alapul véve megállapította, hogy a császári kormány, látva a harcok elhúzódását, az ellenfél makacsságát, ismerve az oroszok kivonulási terveit, széles körű amnesztiát kívánt adni megadás esetén a felkelők csapatainak, amit azonban Görgey fegyverletétele meghiúsított. Mint arra Kosáry Domokos felhívta a figyelmet, Andics eleve egyoldalúan csoportosította a tényeket, például Ausztria helyzetét súlyosnak, míg a szabadságharcét kedvezőnek mutatva be. Nem állja meg a helyét az sem, hogy a valóban létező amnesztiatervezetet Világos miatt vette le napirendjéről a császári politika. Kiváltó oka, hogy a parancsot megtagadva Arad helyett Temesvárra vonuló Dembinszky vezette hadak súlyos, abban a helyzetben döntő vereséget szenvedtek Haynautól.

Görgey becsületét visszaadni a rendszerváltozásig legfőképpen politikai okokból nem lehetett; hiába próbálkozott a hatvanas években ezzel a történészek közül talán elsőként – az Élet és Tudományból letiltott tanulmányában – Antall József, ért el akár jelentős részeredményeket Kosáry Domokos vagy Katona Tamás. A rendszerváltozás után, a normalizálódás jeleként látott napvilágot Kosáry Domokos alapműve, a kétkötetes A Görgey-kérdés története; Hermann Róbert pedig évek óta készíti a nagyon hiányzó új Görgey-monográfiát, amely remélhetőleg a fővezér árulásáról szóló tévképzeteket is képes lesz eloszlatni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.