Görgey: áruló vagy áldozat?

„Szegény Görgey, kénytelenek voltunk őt hazaárulónak bélyegezni, hogy a haza prestige-ét megmentsük.”

Látod azt a bácsit a másik oldalon, kisfiam? Nézd csak meg jól! Az árulta el Magyarországot – jegyezte meg egy asszony gyerekének séta közben valamikor a XIX. század végén. A „bácsi” – szikár, fehér szakállú, világító kék szemű férfi –, 1848–49 hadvezére, a nyolcvanhoz közeledő Görgey Artúr a hangos megjegyzésre az anyához fordult.

– Lehet, nem egészen igaz, amit ön a kisfiának mondott rólam, de talán így van jól. Hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme.

Valóban csak az árulás győzheti le a magyart? Sokan tán ma is ebben a hitben élnek: a hamis legenda ugyanis elnyűhetetlen. A 2011-ben még forgalomban lévő, alsó tagozatosoknak szóló modern tankönyv A világosi fegyverletétel címszó alatt azt sulykolja a kisdiákokba, amit az anya fia elméjébe annak idején: Görgey elárulta a hazát. Hiába cáfolta a súlyos és hazug vádat már számtalanszor a történettudomány, hiába véli úgy napjaink egyik legjelentősebb Görgey-kutatója, Hermann Róbert: „ha nem a magyar hadseregben szolgált volna, akkor ma nemzetközileg is a legnagyobb hadvezérek között lenne számon tartva”, a csúf állandó jelző újból és újból felbukkan.

Görgey 1848–49-ben három páratlanul bravúros hadjáratot vezetett: a felvidékiben a császári erőket megosztva átmentette, valódi hadsereggé formálta a fel-dunai hadtestet, a tavaszi hadjáratban az egész ország területét felszabadította, a nyáriban pedig, életveszélyes fejsérülésével is harmincezres hadteste élén maradva, képes volt lekötni az utána nyomuló, 120 ezer főt számláló orosz főerőt. (Az árulás „bizonyítékai” már rég megdőltek a megnyerhetetlen móri ütközettel, a tisztikar bomlását szinte az utolsó pillanatban meggátoló váci kiáltvánnyal, a Dembinszkyvel szembeni engedetlenséggel, Buda „felesleges ostromával” vagy akár a világosi feltétel nélküli fegyverletétellel kapcsolatban, hogy csak a legfontosabbakat idézzük.) Teljesítménye Hermann szerint magyar viszonyok közt Hunyadiéval vetekedik. Hozzátehetjük azt is: feltehetően másként zárult volna az akkor már megnyerhetetlen szabadságharc, ha az osztrák–orosz túlerőt látván 1849 júniusában Görgeyre hallgatva nem a Tisza–Maros vidéki, hanem a komáromi összpontosítást választják az ország vezetői. A Komáromnál lévő hatalmas erődrendszer a korabeli haditechnika körülményei között „bevehetetlennek” számított – az is maradt a dinamit feltalálásáig; a térségben a szabadságharccal szimpatizáló magyar nemzetiségű lakosok éltek, ráadásul az összpontosítás helye stratégiai ponton, a Bécset Pesttel összekötő vízi útvonalon feküdt. Nem volt szükségszerű a Világosnál bekövetkezett feltétel nélküli fegyverletétel, hiszen az általános kapituláció után Klapka serege, amely töredéke volt az összpontosítás esetén rendelkezésre álló erőnek, még másfél hónapig tartotta Komáromot, s végül 1849 októberében amnesztia fejében hagyta el a várat.

A nyomokban ma is feltűnő árulómítosz továbbélése leginkább a XIX. század romantikus nacionalizmusának s a XX. század ötvenes-hatvanas évekbeli történetírásának következménye. A fogságba eső, a cár közbenjárására egyedül amnesztiát nyerő Görgeyről már a fegyverletétel pillanatában terjedni kezdett az elkeseredett katonák körében, hogy „elárulta a hazát”. Megerősítette ezt Kossuthnak a törökországi Vidinben született, a nemzetközi közvéleménynek szánt s az egyébként szükségszerű bukás felelősségét magáról elhárító levele: „Görgeyt felemeltem a porból. [ ] És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.”

A fővezért további hosszú életében, ha csökkenő intenzitással is, de permanens gyűlölet vette körül, árulónak bélyegezni, különösen az 1880-as évekig, a jó hazafiság ismérve volt. A kialakuló, a közvéleményben a lelket tartó negyvennyolcas mitológiában „az Isten második fiává” magasztosult Kossuth mellett neki jutott a magyarságot hátba döfő Mefisztó szerepe. Ahogy Nyáry Pál utóbb önkritikusan megjegyezte: „Szegény Görgey, kénytelenek voltunk őt hazaárulónak bélyegezni, hogy a haza prestige-ét megmentsük.” Szerepet játszott mindebben a politika is, leginkább a Függetlenségi Párt sajtójának engesztelhetetlen, nacionalista retorikája. Hiába állt mellé Kemény Zsigmond, idővel az intellektuelek jelentős része, a Budapesti Szemle köre, hiába nevezte „villámzúzta délceg cserfának” Arany János, „a nemzethiúság áldozatának” Gyulai Pál, az egykori fővezér a napi közéleti küzdelmek játékszerévé vált.

Nemegyszer a testi épsége is veszélyben forgott. Az ismert történet szerint amikor az Akadémia karzatán felolvasást hallgatott, lent villámgyorsan elterjedt, hogy „itt a hazaáruló”. A fenyegetően morajló tömeg a lépcsőfeljáróhoz nyomult. A kialakuló lincshangulatot Görgey legendás lélekjelenléte mentette meg: a zsebében hordott bokszert az ujjára húzta, s előreszegezett ököllel, farkasszemet nézve a rá leső, lépcsőfokonként hátráló közönséggel kisétált az épületből. (Hasonló, Görgey félelmet nem ismerő természetét bemutató anekdotát többet is lehetne idézni; egyszer egy padon a körülötte álló szidalmazók gyűrűjében állítólag elaludt; a harcmezőn pedig olyan példátlan bátorsággal vezette katonáit, mintha valósággal a halált keresné.)

A kardcsörtető légkörben Görgey a családja fenntartását sem tudta biztosítani: a „nemzeti felháborodás” hatására előbb-utóbb mindenhonnan elbocsátották, s Tisza Kálmán kormánya is csupán titokban merte folyósítani neki 1884-től a sovány altábornagyi nyugdíjat. Francia származású felesége depresszióba zuhant a meghurcoltatástól, Kornél fiát tönkretette a legyűrhetetlen iskolai csúfolódás.

A hangulat – annak ellenére, hogy Kossuth 1881-ben megjelent iratainak második kötetében megerősítette az árulás vádját –, ha lassan is, idővel mégis változni kezdett, elsősorban a történetírásnak köszönhetően. A két neves, egyébként erősen eltérő felfogású történész, Márki Sándor és Marczali Henrik kifejezetten respektussal írt róla, akár a századfordulón – Elemér Oszkár álnéven – Jászi Oszkár vagy utóbb a szocialista Szabó Ervin. A tudomány a századfordulóra végérvényesen ad acta tette a súlyos vádat. Kilencvenedik születésnapján, 1908-ban lelkesen ünnepelték, hatalmas csokrokkal köszöntötték. Ahogy Görgey szarkasztikusan megjegyezte: „Azelőtt kővel, most virággal akarnak agyonütni.”

Hogy a későbbiekben, a halála után sem kerülték el Görgey személyét a komoly politikai viharok, az elsősorban politikai, ideológiai okoknak köszönhető. A csontsovánnyá fogyott, mély letargiába zuhant tábornok Buda visszafoglalásának évfordulóján, 1916. május 21-én, 98 évesen távozott az élők sorából.

Első jelentős, tudományos igényű, a szabadságharc fővezérét méltó módon kezelő életrajza már a Horthy-korszakban jelent meg, a Magyar Nemzet későbbi alapítója, a neves történész-publicista, Pethő Sándor írta. (Pethő a tízes években személyesen felkereste az agg tábornokot.) 1936-ban látott napvilágot a fiatal Kosáry Domokos doktori disszertációja, amely feldolgozta a nagy hadvezérről szóló teljes irodalmat; egy évvel később pedig, jeléül a hivatalos rehabilitációnak, felavatták Görgey lovas szobrát – Zala György alkotását – a hadimúzeum előtti bástyán.

Újabb fordulatot a Rákosi-korszak hozott. Intő jelnek tűnhetett, hogy a hatalomátvétel hajnalán Görgey kimaradt a szabadságharc 100. évfordulójára megjelent Centenáriumi eseménynaptárból, míg az Illés Béla által „felfedezett”, a cári seregből átálló, egyébiránt nem lézező Guszev kapitány bekerült. (A rendszerváltozásig utca is viselte Guszev nevét.) Figyelemre méltóbb a nem sokkal később kiadott, Forradalom és szabadságharc című reprezentatív kötet – olyan kommunista történészek jegyezték többek között, mint a Moszkvából hazatért, hamarosan a szakma diktátorává váló Andics Erzsébet, Mód Aladár és Nemes Dezső –, amely megállapította: a szabadságharc azért bukott meg, mert Kossuthék figyelmen kívül hagyták, hogy „az idegen reakcióval szemben mindenkor csak a belső reakció felszámolása biztosíthatja a győzelmet”. Ez világos utalás volt Görgeyre, akinek egyébként is fontos szerepet szántak a „burzsoá történészek” elleni hajszában – ami 1949 eleje óta gőzerővel folyt. Márciusban lefejezték a Magyar Történelmi Társulatot, élére Eckhart Ferencet váltva Andics került, csupán Kosáry őrizhette meg az egyik alelnöki posztot a régiek közül. Nem sokáig. A társulat 1949. október 14-én tartott, autodaféra emlékeztető felolvasóülésén Kosáryt – Andics Erzsébet és Sólyom László altábornagy közreműködésével, korábbi munkájára hivatkozva – Görgey ürügyén „nyírták ki”.

A történettudományt az új rendszer a legitimitását igazoló szolgaszerepre szánta; ennek jegyében kellett felvillantani 1848–49 eseményeiben a harcos népi demokrácia előképét. Ahogy Kossuth születésének 150. évfordulóján Andics megfogalmazta: a szabadsághős – ebben kimondatlanul is Rákosira emlékeztetve – keményen fellépett a belső árulók ellen. A Szabad Nép 1952. szeptember 19-i vezércikke szerint viszont legnagyobb hibája, hogy „nem küzdött teljes következetességgel a belső bitangok ellen, hogy nem folytatott elég határozott harcot az áruló Görgeyvel és általában a honvédsereg tisztikarának azzal a részével szemben, amely csak ingadozva harcolt, mert jobban félt a néptől, mint a külföldi ellenségtől”. A Kossuth–Rákosi-párhuzam mellett a korban más történelmi „analógiák” is megfogalmazódtak, így Jellasics–Tito és a császáriak–amerikai imperialisták párhuzama. Görgeynek ebben a felosztásban legfeljebb Rajk László szerepe juthatott.

A sommás értékelés egy ideig a forradalom után sem változhatott. A művészet a maga eszközeivel többet megengedhetett magánnak, mint a tudomány. Míg az ötvenes évek elején bemutatott két Illyés Gyula-drámában, az Ozorai példában és a Fáklyalángban Görgey személye egyértelműen negatív, addig Németh László a hatvanas évekbeli Az árulóban már rokonszenves képet fest a hadvezérről, akár Féja Géza a Visegrádi estékben. (Érdemes megemlíteni Bódy Gábor 1975-ös vizsgafilmjét, az Amerikai anzikszot is, ahol szintén felbukkan Görgey méltatása.)

A megbukott, ám korábbi befolyását legalább részben visszaszerezni kívánó Andics Erzsébetnek a hatvanas években Görgeyvel kapcsolatosan megfogalmazott új vádja sajnos máig él a hazai köztudatban. A bécsi Staatsarchivban őrzött Schwarzenberg-hagyatékot alapul véve megállapította, hogy a császári kormány, látva a harcok elhúzódását, az ellenfél makacsságát, ismerve az oroszok kivonulási terveit, széles körű amnesztiát kívánt adni megadás esetén a felkelők csapatainak, amit azonban Görgey fegyverletétele meghiúsított. Mint arra Kosáry Domokos felhívta a figyelmet, Andics eleve egyoldalúan csoportosította a tényeket, például Ausztria helyzetét súlyosnak, míg a szabadságharcét kedvezőnek mutatva be. Nem állja meg a helyét az sem, hogy a valóban létező amnesztiatervezetet Világos miatt vette le napirendjéről a császári politika. Kiváltó oka, hogy a parancsot megtagadva Arad helyett Temesvárra vonuló Dembinszky vezette hadak súlyos, abban a helyzetben döntő vereséget szenvedtek Haynautól.

Görgey becsületét visszaadni a rendszerváltozásig legfőképpen politikai okokból nem lehetett; hiába próbálkozott a hatvanas években ezzel a történészek közül talán elsőként – az Élet és Tudományból letiltott tanulmányában – Antall József, ért el akár jelentős részeredményeket Kosáry Domokos vagy Katona Tamás. A rendszerváltozás után, a normalizálódás jeleként látott napvilágot Kosáry Domokos alapműve, a kétkötetes A Görgey-kérdés története; Hermann Róbert pedig évek óta készíti a nagyon hiányzó új Görgey-monográfiát, amely remélhetőleg a fővezér árulásáról szóló tévképzeteket is képes lesz eloszlatni.