A tévés gyerekként kezdett rajongani az állatokért, növényekért, gyakorlatias természetbúvárként pedig abból keresett magának zsebpénzt, hogy a Leicesteri Egyetem (ahol apja rektor volt) biológia tanszéke három pennyt fizetett minden elkapott gőte után. Szállította a gőtéket, amelyek – és ezt csak ő tudta – az egyetem kerítésétől öt méterre lévő tóból származtak. Bátyja, a filmrendező Richard visszaemlékezése szerint Davidet már tinédzserként, a harmincas években megérintette a környezetvédelem és a kihalás elleni küzdelem eszméje, holott akkor ez még egyáltalán nem volt a korszellem része. Azon nem csodálkozott senki, hogy geológiából és zoológiából diplomázott Cambridge-ben, de ami utána jött, az mindenki számára új volt.
A haditengerészettől leszerelve eredménytelenül jelentkezett a BBC rádióhoz. Viszont ehelyett felvették a tévéhez, holott, ahogy a legtöbb britnek abban az időben, Attenborough-nak nemhogy tévéje nem volt akkor, de egész korábbi életében egyetlen televízióadást látott. A dokumentumfilmes osztályon kezdett dolgozni, és itt került először kapcsolatba a természetfilmekkel – amelyek akkoriban nagyon nem úgy néztek ki, mint később. Általában beült egy biológus a stúdióba, néha bevittek az állatkertből néhány állatot, és beszéltek róluk. Nem sokáig maradt ez így, mert 1954-ben Attenborough leforgatta a már terepen játszódó Zoo Quest című sorozatot egy állatkerti gyűjtőexpedícióról, és attól fogva semmi mást sem akart igazán csinálni.
Csillaga a BBC-nél az új médium (és az új műsorformátum) biztosította hatalmas népszerűség miatt szélvészgyorsan emelkedett, és a hatvanas években kinevezték a 2-es csatorna irányítójává. Igazgatóként megalkotta az „angol tévés dokumentumfilm” fogalmát, amely a természet mellett a történelem és a kultúra területén is a minőség etalonjává vált (de a tévés rögbi- és sznúkerközvetítéseket is ő indította el). 1972-ben aztán lemondott, de eszébe sem volt nyugdíjba vonulni – ahogy az azóta eltelt 44 évben sem fordult ez meg a fejében.
