Miniszterből békaőr

„Mikecznek lenni sokszor nehéz, de nem lehetetlen.” Egy, a XX. század által megtépázott család története.

Valamilyen hadi dicsőségért kaphatta Mikecz Mihály és felesége 1716-ban azt a nemesi oklevelet, amelyet a háromszáz éves család öt kiválóságának életútját bemutató tárlat részeként tekinthettek meg a leszármazottak Nyíregyházán. A kitüntetés által a család vagyonnal nem gyarapodott, ám egy címerrel igen. A zöld mezőben ágaskodó fekete paripa ma is az aranyozott betűkkel írt nemeslevél éke. A három évszázad alatt nem egy ős tűnt ki társadalmi felelősségvállalásával, bátorságával vagy éppen tudományos pályán tanúsított kiváló helytállásával.

A Mikeczek közül öt olyan férfit mutat be a most megnyílt kiállítás, akinek életére a XX. század nyomta rá a bélyegét. Sorsukon keresztül arról is képet kaphatunk, milyen kérlelhetetlen kegyetlenséggel bánt a kommunista hatalom az arisztokratákkal.

Jó példa erre Mikecz Kálmán élete. Hatéves volt, amikor elvesztette a köznép által „az utolsó igazi kuruc alispánként” emlegetett édesapját, tízéves korától pedig egészen árván nevelkedett. Szüleitől örökölt, az árvaszék által hadikölcsönbe fektetett vagyona már az első világháború alatt semmivé lett. Ő maga 1914-ben, tizenkilenc évesen vonult be a császári és királyi harmadik huszárezredbe. Pályája alatt végigjárta a ranglétrát, személyes bátorságáért a háború során többször kitüntették. IV. Károly a fronton rázott kezet vele, Horthy Miklós pedig a két világháború között vitézzé avatta. A második világháborúban már ezredesként szolgáló Mikecz Kálmán keményen megbűnhődött bátor helytállásáért. 1945-ben szovjet fogságba esett, és több mint három év alatt tizenegy hadifogolytábort járt meg. Hazatérve – munkától, lakástól, nyugdíjtól megfosztva – nyomorban, csak nagy nehézségek árán tudta fenntartani családját. Azt már nem érhette meg, hogy a rendszerváltás után pályáján elért kiemelkedő teljesítményéért posztumusz dandártábornoki rangra emeljék. Ma az unokája által alapított hagyományőrző huszárbandérium őrzi az emlékét.

Bár a szabolcsi Mikeczek Nyíregyháza, Kemecse és Gáva településeken és környékükön éltek, hírük messze elért. Országszerte, sőt a határokon túl is ismert volt az az anekdota, amelyet az egyik leszármazott, Mikecz László mesél.

– Állítólag amikor Ferenc Józsefnek bemutatták Szabolcs vármegye tisztikarát, amelyben a család aránya erősen meghaladta más családokét, a császár a sor végén megütközéssel nézett egy fiatal Mikeczre, és így kiáltott fel: „So jung, und schon Mikecz?” (Ilyen fiatal, és már Mikecz?)

Hogy a történet és a Mikeczek milyen ismertek voltak annak idején, jól példázza, hogy Mikecz László – aki a maga 85 évével ma a család doyenjének számít – ezt az anekdotát a Rákosi-érában katonai munkaszolgálatosként egy francia gróftól hallotta vissza, miután bemutatkozott neki.

Bár az életfogytig tartónak induló munkaszolgálat sem lehetett kis büntetés, a családból nem mindenki úszta meg ennyivel. Mikecz Anikó így emlékszik édesapja, Mikecz Gábor kálváriájára:

– Apám gazdasági felügyelőként szolgált, mozit alapított, műkedvelő előadásokat szervezett, az önkéntes tűzoltóság alapítója volt. A kemecseiek úgy szerették, hogy amikor a németek távoztukkor a házunkat körülvevő arborétumba dobálták a fegyvereiket, amelyek miatt aztán az oroszok előállították apámat, a falu népe mentette meg – idézi fel Mikecz Anikó, aki szerint ezt az összetartást még az ötvenes évek megfélemlítő légköre sem törte meg. – 1952-ben senki sem vállalta, hogy kiköltöztessen minket a házunkból. Egy Koczkás nevű gazda, akit erre akartak kényszeríteni, azt mondta: „Inkább akasszanak fel, de én Mikecz Gábort a házából ki nem költöztetem!” Édesapám is kiállt mindenkiért, aki támogatásra szorult, még azért a tizenöt kommunistáért is, akiket a magyar katonák vontak felelősségre, és akik a következő években teljesen ellehetetlenítették a családunkat.

A falu köztiszteletben álló gazdájából üldözött, megvetett ember lett, és gyerekeinek is nap mint nap megaláztatásokat kellett elviselniük.

Mikecz Gábort „munkanélküliként” feleségével és öt gyermekével együtt kitették otthonából, amelybe a párttitkár költözött be. Az általa megmentett kemecsei kommunisták többször próbálták megrágalmazni, egyikük, Teleki Balázs végül célt is ért a szolnoki ÁVO-nál. Mikecz Gábor az Andrássy út 60.-ba került, majd a Buda-dél internálótáborba és onnan Kistarcsára. Miután kiszabadult, rendőri felügyelet alá helyezték, 2 filléres órabérért dolgozott segédmunkásként, éjjeliőrként, kocsifelíróként. Öt gyermekének derékba törtek a tanulmányai.

– Édesapám 1959-ben megkapta a MÉH engedélyét, hogy rongyot, vasat, papírt gyűjthessen Kemecsén és a környező települések általános iskoláiban – meséli Mikecz Anikó. – Ezt a munkát még akkor is kénytelen volt folytatni, amikor rehabilitálta a Földművelésügyi Minisztérium, mert az ekként visszakapott nyugdíj nem volt elég arra, hogy fenntartsa magát. Azt hiszem, apámban csupán istenfélelme és a kemecsiek iránti szeretete tartotta a lelket.

A ranglétra legmagasabb fokát ez idáig Mikecz Ödönnek sikerült elérnie, aki ügyvédként Nyíregyházán kezdte praxisát, majd Szabolcs megye főispánja, végül igazságügyi miniszter lett. Igaz, a második zsidótörvény előkészületeit látva kilépett a kormánypártból, de a család megítélésének a későbbiekben sokat árthatott, hogy tisztséget vállalt a Darányi- és az Imrédy-kormányban. Bár 1940-től a felsőház tagjaként beszédeiben a németek ellen foglalt állást, egy hajnalban hozzá is bekopogott az ÁVO.

– A kitelepítést nem éltük meg csapásként – emlékszik lánya, Mikecz Teodóra. – A szüleim bohém emberek voltak, aznap, amikor közölték velünk, hogy huszonnégy óránk van arra, hogy a fejenként ötvenkilós csomagokat összerakjuk, anyám elment nyári ruhát venni nekünk, apám pedig nézte, ahogy pakolunk, közben feketekávét ivott és anekdotázott.

Mikecz Teodóra visszaemlékezése szerint a Tápió tanya kulák gazdája és az egykori miniszter, a két kitelepített az első találkozáskor körbejárta egymást.

– „Hát, maga nem úgy néz ki, mint egy népnyúzó” – mondta a gazda, mire apám végigmérte a vasággyal ötvenkilós embert, és rákontrázott: „Maga se tűnik zsíros kuláknak.”

Hamarosan a tizenöt éves lány lett a családfenntartó. Kapálni járt, gumipitypangot és gyapotot egyelt, megtanult libát tömni.

– Igaz, hogy voltak nehézségek, de a nyomorúságban még mindig ez volt a legjobb hely számunkra, itt mindenki segítette a másikat. Szüleimtől soha egyetlen zokszót nem hallottam. A neheze paradox módon akkor jött, amikor felszabadítottak minket a kitelepítés alól. Tahiba kerültünk, egy szörnyű hentesüzletbe. Anyám rögtön tüdőgyulladást kapott, apám pedig Vecsésen lett forgalomszámláló. Halála előtt, bár megbízhatatlan egyénnek számított, a kommunisták rábízták az állami vagyont: a franciaországi éttermeknek szánt békákat őrizhette éjjelente.

A sor folytatható még sok-sok családtaggal. Mikecz Károllyal, a kiváló bankárral és nagy tangótáncossal, aki bár Londonban végzett, és szakmájában jól ismerték Bécstől Belgrádig, végül Kamuton lett éjjeliőr. Vagy egyik unokájával, Vámossy-Mikecz Judittal, aki 1960-as években bekövetkezett kivándorlása után a messze földön híres New York-i magyar kolónia egyik motorja lett, és sokat tett érte, hogy a másod- és harmadgenerációs fiatalok a hazai néptáncegyütteseket is meghazudtoló színvonalon örökölték át a magyar népi hagyományokat.

A világban szétszóródó Mikeczek közül sokakban él tovább az az agilitás, amellyel őseik kivívták megbecsülésüket. Ahogy a kiállításmegnyitót kísérő konferencián részt vevő osztályvezető főorvos, Mikecz Tibor mondta:

– Mikecznek lenni sokszor nehéz, de nem lehetetlen.