Náci módszerekkel internálták a japánokat az USA-ban

A Pearl Harbor utáni hisztéria idején az USA mindenkiben ellenséget látott, akinek sárga volt a bőre.

Én is amerikai vagyok – írta a kaliforniai Oaklandben lévő boltja kirakatára szögelt táblára a japán származású tulajdonos egy nappal a hawaii Pearl Harbort ért japán légitámadás után. A második világháború amerikai hátországában született egyik leghíresebb fotón lévő üzlet tulajdonosát, aki egyébként a Kaliforniai Egyetemen diplomázott, e patrióta hitvallás sem menthette meg a deportálástól. A boltot be kellett zárnia, és internálótáborba kellett vonulnia a háború végéig.

„Japánprobléma nem létezik. [Az amerikai japánok] egyértelmű és gyakran rendkívüli tanújelét adták lojalitásuknak” – állapította meg 1941 novemberében a Roosevelt elnök számára készült titkosszolgálati jelentés a főként az Egyesült Államok nyugati partvidékén élő japánok jelentette nemzetbiztonsági kockázatról. Egy hónappal később azonban minden megváltozott.

December 7-én az amerikai csendes-óceáni flotta jelentős része megsemmisült a Hawaiit ért meglepetésszerű japán támadásban. Kezdetben a közvélemény többsége a japán származású amerikaiak mellé állt. Néhány héten belül azonban felülemelkedtek azon erők, amelyek a japán civilekben kémeket és a nyugatról jövő, teljes erővel indított japán támadás „ötödik hadoszlopát” látták. Segítette a hangadókat egy hawaii incidens, amikor is ottani japánok erőszakosan próbáltak kiszabadítani egy lelőtt japán vadászpilótát a hadifogságból.

Törvényt kimondottan a japánok ellen nem hoztak ugyan, de erre nem is volt szükség. Roosevelt kiadott egy elnöki rendeletet, amelyben a katonai parancsnokok bárhol az országban kijelölhettek „háborús övezeteket”, ahonnan bárkit mindenféle indok vagy ítélet nélkül kitelepíthettek. Ezt felhasználva a teljes nyugati partot 160 kilométer mélyen háborús övezetté nyilvánították, és két hónappal a Pearl Harbor-i támadás után az ott élő 130 ezer japánt kitelepítették. Ötezren önként elköltöztek, 5500 nemzetiségi vezetőt pedig (vélhetően a szervezkedés megakadályozása végett) azonnal letartóztattak. A nyugati területen gyakorlatilag nem maradtak japánok.

Az ugyancsak ellenséges országokból származó – viszont a többséghez hasonlóan fehér bőrszínű – németeket és olaszokat ugyanakkor összehasonlíthatatlanul kisebb arányban internálták. Sőt: ezekből az országokból számos rendszerellenes menekültet befogadtak. Kevesen vitatják ma már, hogy az intézkedésnek főként rasszista motívumai voltak.

„Ha csak egy csepp japán vér is csörgedezik az ereikben, táborokba kell zárni őket” – jelentette ki egyszer Karl Bendetsen, a nyugati hadsereg-parancsnokság ezredese, és nem a levegőbe beszélt. Voltak, akiket azért deportáltak, mert egyik ükszülőjük japán volt (és így tizenhatod részben japánnak minősültek).

„Apám San Franciscó-i, anyám Sacramentóban született, tehát teljesen kaliforniai az egész család. Amerikai állampolgárok voltunk, semmit nem követtünk el, semmi közünk nem volt a háborúhoz. Mindössze máshogy néztünk ki, mint a többség, és ez elég volt, hogy ítélet nélkül internáljanak bennünket” – nyilatkozta George Takei színész, aki Sulu kormányost játszotta az eredeti Star Trek sorozatban, nemrégiben pedig önéletrajzi ihletettségű musicalt írt a korszakról Allegiance [Hűség] címmel. Apja olyannyira nem volt az imperialista Japán rajongója, hogy az angol civilizáció iránt érzett csodálata miatt nevezte el fiát George-nak a néhány hónappal korábban megkoronázott VI. György király után. Takei így beszélt emlékeiről a TED-szabadegyetem egyik konferenciáján:

„A bátyám és én a nappaliban voltunk, és az ablakon keresztül láttuk, amint két katona közelít az utcán. Láttam a bajonettet a puskájuk csövén. Dörömböltek, apám kinyitotta az ajtót, és közölték vele, hogy el kell hagynunk az otthonunk. Vonatra raktak minket más amerikai japán családokkal együtt, a vasútállomáson minden vagon végénél katonák őrködtek. Bűnözők voltunk. Négy napig tartott az út, míg Los Angelesből elérkeztünk az arkansasi mocsárvidékre. Emlékszem a tábor körül felhúzott szögesdrót kerítésre, az őrtornyokra, amelyekben gépfegyveres katonák őrködtek, és folyton ránk céloztak. Emlékszem a keresőfényre, amely követett engem, amikor éjjelente a barakkunkból az árnyékszékre igyekeztem. A háború végén szabadon engedtek, és kaptunk egy egyirányú vonatjegyet bárhova az Egyesült Államokba. Szüleim úgy döntöttek, hogy hazamegyünk Los Angelesbe. De a város már nem az a befogadó hely volt, mint annak előtte. Mindenhol kiírták, hogy nem akarnak »japcsikat« látni. Mindent elvettek tőlünk. A szüleim belefáradtak az üldöztetésbe, eladtuk a házunk, és elköltöztünk. De apám továbbra is hitt a demokráciában. Azt mondta nekem, hogy a demokrácia csak annyira jó, amennyire jók az emberek, és idővel minden rendbe fog jönni.”

A kitelepítést megelőző intézkedések hajszálpontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a nácik alkalmaztak Európában. Először megparancsolták minden ellenségesnek minősített személynek, hogy regisztráljanak, főként, ha költözni akarnak. Ezután a megbélyegzettek tulajdona fölött átvették az ellenőrzést. A bankszámlákat befagyasztották, sok céget bezárattak, ezzel a japánok megélhetése egyik napról a másikra megnehezült. Még aki akart volna önként költözni, pénz híján az sem tudott.

Néhány nappal később este 8 és reggel 6 óra között kijárási tilalmat rendeltek el, amely csak az ellenséges csoportokra és most először kimondottan a japánokra vonatkozott. Végül 1942. május 3-án adták parancsba, hogy minden japán jelentkezzen a helyi átmeneti gyülekezőhelyeken, majd átszállították őket az átköltöztetési központnak nevezett internálótáborokba.

Ezeket rendszerint isten háta mögötti helyeken építették, jellemzően a fehér lakosok által értéktelennek tartott sivatagos, mocsaras területeken. Bár sokan koncentrációs tábornak nevezik e létesítményeket, a deportálás minden igazságtalansága ellenére sem volt céljuk a katonáknak és a politikusoknak a japán származású amerikaiak kiirtása. A táborok a legjobban felszerelt hadifogolytáborokra emlékeztettek, a családok közös helyiségben, fából ácsolt, kátránypapírral burkolt barakkban éltek.

Sok tábor egykori gyártelep, pályaudvar helyén létesült. A fogvatartottak igyekeztek a lehetőségekhez mérten emberi életet élni, voltak oktatási, kulturális, egészségügyi intézményeik. Az egyik táborban még egy hatezer férőhelyes baseballstadion is épült (a játék Japánban és Amerikában egyformán népszerű). A stadiont Kenichi Zenimura, a kor egyik leghíresebb játékosa tervezte, aki ugyancsak a táborban raboskodott.

A deportálások első percétől megindultak az emberi jogi csatározások az intézkedések alkotmányosságát illetően. Végül 1944 decemberében határozott úgy a legfelsőbb bíróság, hogy lojális amerikait kellő indok, bűn és ítélet nélkül, pusztán etnikai alapon alkotmányellenes internálni. Ennek hatására elkezdték elengedni a rabokat, és a táborok többsége bezárt a következő év folyamán. A fogvatartottakat kitették az utcára, és kaptak 25 dollár „zsebpénzt”, illetve egy vonatjegyet.

Groteszk módon az utolsó táborok bezárása azért váratott magára 1946-ig, mert sok lakónak nem maradt semmije a külső világban. Nem volt hová hazamenniük, így inkább maradtak. Az egész apparátust irányító Háborús Átköltöztetési Hivatalt végül 1946. június 30-án számolták föl. Nincs megegyezés arról, hogy hány emberéletet követelt a négy évig tartó jogfosztottság. Nagyjából tucatnyi rabot lőhettek le szökés közben, ők tekinthetők az internálás közvetlen áldozatainak. Ugyanakkor a táborlakók körében jóval gyakoribb volt a szívroham és az elégtelen életkörülmények okozta természetes halálozás, mint másutt.

Bár azóta a politikusok többször bocsánatot kértek, valamint jóvátételt fizettek a történtekért, az általános amerikai szemléletet jól mutatja az egyik veszteségeket taglaló cikk alá írt olvasói megjegyzés: „a halálozás biztos alacsonyabb volt az internálóközpontokban, mint ahány amerikai katonát öltek meg a japán hadifogolytáborokban”.