Sípálya az Alföld közepén

Megfér-e a műfüves sípálya luxusa és a poros cigánysor egyazon faluban? Tamásipusztán kénytelen.

Mezítlábas cigány asszony áll a Nyíradonyhoz tartozó Tamásipuszta egyik telkén, udvarában pontosan ugyanolyan a homok, mint kint, az utcán. Parabolaantennával felszerelt házának ablakát színes törülközőkkel függönyözte el, kerítése görbe lécekből áll. Elmosolyodik, amikor megkérdezzük, volt-e már a Diófa utca végén álló hatalmas luxushotelben. A választ előre sejtjük.

– Dehogy voltam odabent! Van, hogy a közmunkán söprünk meg gazt szedünk körülötte – mondja, és megint mosolyog. Amikor a körülöttünk játszó gyerekekre néz, azért gyorsan hozzáteszi, hogy őket egyszer beengedték a szálloda kalandparkjába, ahol az ugrálóvár nagyon tetszett nekik. Ahogy ezt kimondja, egy alsónadrágban szaladgáló kisfiú akkorát ugrik, mintha csak a felfújható játszóházban vett volna lendületet, pedig csak a homokból rugaszkodott el, és oda is huppant vissza. A gyors fegyelmezés után az asszonynak eszébe jut, hogy egy másik fia is járt már a Medhotelben: szőnyegeket hordtak be. Ki is hívja a srácot, aki nem túl beszédes, csak azt tudja ismételni, hogy nagyon szép minden odabent.

Elhallgatunk, majd távoznánk is, mire a nő megint megszólal.

– Úgy általában nem zavar minket. Azt mondjuk hallottuk, hogy a tulajdonos vásárolja fel a házakat, és mennek el innen az emberek, de hogy ebből mi igaz, nem tudom.

Míg pucér gyerekei egy babakocsiban üres energiaitalos palackokat tolnak a homokban az egyik közkútra (összesen kettő van Tamásipusztán, sok házban pedig nincs semmilyen víz), mi a szembeszomszédtól, Balogh Gábortól érdeklődünk, mi igaz ebből a házfelvásárlásról szóló pletykából. Szikrázó szemmel válaszol.

– Remélem, minden! Nagyon remélem, hogy a Boros úr eldózeroltat itt mindent, hogy méltó környezet legyen ennek a kastélynak a környékén. Mert mi nem mondjuk ám rá, hogy hotel vagy kórház, mi csak kastélynak hívjuk.

Gyorsan tisztázni próbáljuk vele: egy tamásipusztai lakos tényleg azt szeretné, ha elbontanának minden ingatlant a szálloda előtt? Igennel felel és bólogat, azt mondja, őt amúgy sem érintené a rendezés. Szidni kezdi a tanulatlan környékbelieket, akik szerinte ellopták a kerítését, majd hirtelen vált, és elkezdi magyarázni, hogyan juthatunk el a Borostyán Medhotelhez, mert amit mi innen, a Diófa utcából látunk, az még csak a kalandpark épülete. A már lekövezett Csemete utcát ajánlja, onnan pedig egyenesen felhajthatunk a színes térkővel kirakott udvarba. A térkő szót úgy ejti ki, mintha aranyrögökről beszélne, kék szeme pedig szinte világítani kezd.

El is jutunk a kastély kapujáig, ahol egy szabadnapos szobaasszonynyal elegyedünk szóba. Csak jót tud mondani a szállóról ott dolgozóként és helyi lakosként is, igaz, csak név nélkül hajlandó nyilatkozni. Főként azért örül neki, hogy itt dolgozhat, mert korábbi munkahelyével, a konzervgyárral ellentétben itt télen-nyáron van munka. Merthogy jönnek ide a vendégek egész évben, főleg Németországból, Oroszországból, Ukrajnából, Szlovákiából és Romániából. Hálás is ezért a tulajdonosnak, aki kétháznyira tőle nőtt fel.

Nyitva áll előttünk a Medhotel szárnyas kapuja, innen látjuk is a bejárat előtt álló kandelábereket és oroszlánszobrokat, a formára nyírt sövényt, de egyelőre nem térünk be. Cigányzene ütemes basszusa szól ugyanis a távolból, abból az irányból, ahonnan jégkrémes dobozba pakolt slambucot hoznak a focimezes cigány gyerekek. Benézünk egy a hoteltől mindössze kőhajításnyira lévő ház udvarára, ahol félbevágott olajoshordóból kialakított tűzrakóhelyen slambucot főznek a pihenő közmunkások. Azt ünneplik meg, hogy az önkormányzatuk szociális szövetkezetében jól sikerült tavasszal a vetés. A legtöbben falatoznak, néhányan táncolnak, jöttünkre lehalkítják a zenét. Néhányan kiválnak az ebédelők közül, és panaszkodni kezdenek a szállóra. Az fáj nekik, hogy csak idénymunkára kellettek, más feladatot nem kapnak itt. Egyikük nem kis büszkeséggel, a zenét is túlkiabálva mondja, hogy a gyermeke színötösre végzett a vendéglátó-ipari középiskolában, mégsem vették fel a Borostyánba.

Egyébként a ház, amely mellett mulatnak, több funkciót is betölt Tamásipusztán. Itt van a bolt – élelmiszertől a ruháig mindent lehet kapni –, az orvosi rendelő, a könyvtár és talán a legfontosabb: itt vigyáznak a nyíradonyi művelődési házból kiszálló munkatársak a közmunkások gyerekeire. Úgy volt, hogy Boros errefelé is építkezni fog, de az önkormányzat csak akkor adta volna át a telket a vállalkozónak, ha felújít egy másik, ugyancsak Tamásipusztán lévő ingatlant. Ebből azonban nem lett semmi, vagy ahogy egy közeli padon üldögélő férfi mondja, minden maradt úgy, ahogy volt. Amikor megemlítjük neki, hogy a mintegy három év alatt felhúzott luxusszálló azért nagy különbséget jelent, kacsintva jegyzi meg, hogy ő nem lát nagy különbséget, régen is az uraké volt, meg most is az uraké.

Ezt azért nem mindenki látja így. Szomszédja szerint a hotel „kívül-belül országházszintű”. Ezt pedig azért tudja, mert ő is azon szerencsések egyike, aki dolgozhatott odabent burkolóként. Most közmunkás, aki semmi pénzért, „még ötvenmillió forintért” sem hajlandó eladni a házát Boros Józsefnek, ugyanis nem tudna hova menni.

– Jól érzem magam itt, megvan mindenem – mondja, és körbemutat az udvarán, ahol gyerekei felfújható medencében pancsolnak, hátuk mögött kis konyhakert. A házról lehullott ugyan a vakolat, de a redőny új az ablakokon.

A szállóban viszont minden új. Maga a tulajdonos, Boros József vezet körbe bennünket. A galléros pólót viselő nagyvállalkozó műanyag vödörrel a kezében lép ki fekete autójából, és köszöntésünk után gyorsan magyarázatot is ad edénye funkciójára. Az oroszlánszobrok alatt hűsölő okos kis korcsnak hozott ételt, a kutya egyébként az egyik felvásárolt ingatlan hozadéka, s szemlátomást otthon érzi magát a szállodában.

Bent már kitömött oroszlánok fogadnak, Boros József lőtte őket. A rendezvényterembe lépve a mintegy száztíz mázsa, kilenckarátos kristályból készült csillárok akkor is lenyűgöznének, ha a tulajdonos nem kérné meg a személyzetet, hogy kapcsolja fel a világítást. Ebben a teremben tartotta lakodalmát egyébként Varga József válogatott labdarúgó is. Boros beszámolója szerint a focista rokonai annyira meg voltak illetődve a díszes székektől, hogy le sem mertek először ülni. Ő maga szemlátomást a finomra csiszolt velencei tükörtől van a legjobban lenyűgözve a mai napig. Körbejárjuk az ebédlőt, ahol annyira új a bőrgarnitúra, hogy maga a tulajdonos sem látta még. Az asztalon, a tárolókban még ott sorakoznak a svédasztalos ebédre kikészített fogások: a kapros jércemell, a levesek és a köretek. Rövidített úton máris a wellnessrészlegen vagyunk, ahol negyvenfős szauna fogad bennünket a medencék és pezsgőfürdők mellett. De benti luxus ide vagy oda, a Borostyán már-már Disneylandet idéző, 22 hektáron elterülő világa a teraszra kilépve tárul elénk csak igazán. Szemben ott a mesterséges tó, amelynek közepén egy kifejezetten esküvőkre kialakított kis sziget áll, bal kéz felé pedig műfüves sípálya tornyosul, létének pedig igen banális a magyarázata.

– Hát, valamit csak kellett kezdenünk a tó miatt kilapátolt földdel – így Boros, aki azzal folytatja: amott pedig a tengerpart. Egy medencét mutat, amelyet tengerpart hatásúra építenek a partján homokkal, ahol pedig most még csak a sárga-zöld szigetelőszalaggal körberagasztott műanyag csövek állnak ki a földből, pálmafák tündökölnek valamikor.

A nagyvállalkozó szerint most 98 százalékosan van kész a Medhotel, az igazi robbanást jövőre várja. Az esetleges fanyalgókkal, akiket eltántorítana a kevésbé szemkápráztató tamásipusztai valóság, nem foglalkozik: ő abban hisz, hogy „idebent olyan minőség, európai színvonal” fogadja a betérőket, hogy nem foglalkoznak majd a düledező házakkal. Kétszer is elismétli, nyomatékkal, hogy nincs még egy olyan hotel Magyarországon, ahol nagyobbak lennének a medencék. Saját szavaival hülyeségnek tartja azt is, hogy ő szanáltatni akarna a környező homokos utcákon, hiszen ha eddig házat vett, tisztességes árat fizetett érte.

– Megvettem az ingatlanokat, nem elvettem – mondja. Más okok miatt viszont tényleg csalódott a helyiekben. Elmondása szerint még legalább ötven embernek tudna munkát adni, de a környező településekről kell hoznia a munkavállalók többségét, mert az itteniek nem akarnak dolgozni.

– Még a kivágott fák sem kellettek nekik, azt mondták, innen elvinni „az nem olyan fíling”, amikor pedig melegben kellett volna dolgozniuk, hazarohantak a hűvösbe. Ez így nem fog menni – mondja, majd gyorsan megkérdezi a mellette szótlanul ácsorgó masszőrjelöltet, hogy tetszenek neki a látottak. Az erős kezű férfi csak annyit tud kinyögni, hogy lenyűgöző. Boros folytatja: csak akkor lehet megmaradni a piacon, ha mindenben a legjobbat kínáljuk, ezért nem szabad rosszul csinálni. Ezért is készíttette el saját pénzéből a Csemete utcát, mert nem akart sem az államra, sem az önkormányzatra várni. A 997 millió forintos uniós támogatásról pedig szomorúan állapítja meg, hogy a beruházás felének a finanszírozására sem volt elég, végül ugyanis 3,5 milliárd forintnál állt meg az építkezésekre fordított összeg.

Piros András közmunkás szerint épp ez a támogatás lesz majd a veszte a Borostyánnak, amely így – a férfi szavai szerint – „ki fog majd fingani”, és akkor az összeget vissza kell fizetni.

– Aztán a kastély kiürül, az itteniek meg széthordják tüzelőnek – fest elénk nem túl fényes jövőt. A lovas kocsija bakján ülő férfi szerint ugyanis akkor lenne nyereséges a vállalkozás, ha a hotel a Bükkben lenne, nem pedig itt. Amikor rákérdezünk, miért gondolja ezt, elneveti magát, kilátszanak a görbe fogai.

– Hát, aki idejön közénk, az megijed, és elmegy innen – mondja, majd megsuhintja piros-fehér-zöld bojtos ostorát, és megindul a homokban a kastély felé.