Fővárosi taxishiéna-körkép

Megnéztünk belülről egy hiénakocsit. Nem kevés pénzünk bánta a kíváncsiskodást.

Egy, a jelenséget jól ismerő piaci szereplő pedig még a hiénákat is több csoportra osztja. Vannak először is a „moderált lehúzók”. Ők azok, akik dupla áron viszik el a jól szituált utasokat az ötcsillagos szállodákból. Ez a kaszt jó eséllyel még blokkot is fog adni, persze hamisat vagy rosszul kitöltöttet. Klasszikus húzásuk, hogy az általuk adott számlán nem szerepel például az autó rendszáma. Apropó számla: egyáltalán nem ritka, ha hiénáktól vagy úgynevezett droidoktól (jellemzően Pest megyei cégtemetőbe bejegyzett vállalkozások által bérbe adott autók sofőrjeitől) kapunk valamiféle elismervényt az általuk nyújtott tevékenységért cserébe. Ennek trükkje a következő: szinte minden taxis kisvállalkozóként katával adózik, amelynek lényege, hogy hatmillió forintos bevételig kérhet áfamentességet. Ez az összeg Budapesten körülbelül négy-hat hónap alatt kitermelhető, ezért aztán a legtöbb sumák sofőr két számlatömböt tart, egy igazit és egy kamut. Az igaziból csak akkor ad számlát, ha mondjuk veszélyt érez, és persze sosem állít ki hatmillió forintnál többet egy év alatt. Minden más fuvarra pedig ott az áltömb.

A szürkezóna további érdekes szereplői még azok az autósok, akik úgy végeznek személyszállítást, hogy noha van szerződésük egy-egy nagyobb társasággal, de néha azért elcsábulnak egy fix tarifás fuvar erejéig – pedig ezeknek a társaságoknak van saját diszpécserük, saját díjazásuk, de az üresjáratokat ők sem szeretik. 

Ezért aztán van úgy, hogy egy körülbelül nyolcszáz méteres útért – az Intercontinentaltól a Gellért Szállóig – elkérnek akár háromezer forintot is. Abban a jogi környezetben, ahol ez előfordulhat, aligha csoda, hogy még az is megesik, hogy rendezvényszervező cégek vállalják a fuvarozást, csakhogy a költséghatékonyságot szem előtt tartva sofőrnek nem olyanokat szerződtetnek, akik rendelkeznek a megfelelő engedélyekkel, hanem kiadják jóval olcsóbban diákoknak.

Persze az igazi hiénák sokszor egyáltalán nem adnak számlát. Ők azok, akik adott esetben nyolc­ezer forint fix tarifáért szállítják az utasokat a Keleti pályaudvarról az Astoriáig. Éjszaka, főleg, ha az utas szemmel láthatóan ittas, nem ritka ennek az árnak a három-négyszerese sem. Nem nehéz kitalálni, és ebben minden megszólaló egymástól függetlenül egyetért, hogy ők okozzák a legtöbb kárt. Ha nem is anyagilag, de az országimázs szempontjából mindenképpen. Ugyanis miattuk érkezik a legtöbb, jellemzően külföldi utastól származó panasz a Budapesti Közlekedési Központhoz. Ezt már Rásó Hajnalka mondja, aki számos olyan esetet sorol fel, hogy miért nehéz a BKK ellenőreinek a dolga. A legtriviálisabb például, hogy a hiénák egyszerűen felismerik már az ellenőröket, ha pedig mégis sikerül egy csalót megfogniuk, akkor azonnal szétspriccel az információ közöttük. Előfordul az is, hogy egyszerűen megtagadják a szolgáltatást. Ehhez fontos tudni, hogy a taxis hiénák egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy szinte sosem ülnek a leparkolt autójukban. Így aztán ha egy utas sokallja például a fix tarifát, akkor az utcai kartell összezár: senki sem fogja elvinni a reklamálót. Jól jön a távolságtartás autójuktól akkor is, ha jön az ellenőr. Tegyük fel, talál valamiféle szabálytalanságot az egyik járművön, de ha a hiénák a droszt mellett ácsorognak, és felszólításra sem hajlandó az érintett tulajdonos a járműjéhez lépni, nehéz dolga lesz az ellenőrnek a jellemzően tagbaszakadt, nemritkán börtönviselt hiénafalkával szemben. Rásó Hajnalka szerint az ilyen esetek miatt is nagy a cserélődés az ellenőrök között – érthető, senki nem szereti, ha munkájáért fenyegetik.

A BKK taxiközlekedésmenedzsment-vezetője szerint munkájuk hatékonyságának növeléséhez arra lenne szükség, hogy ne csak tettenérés esetén lehessen bírságot kiszabni, hanem már akkor, amikor a hiéna felajánlja, hogy fix tarifáért elviszi az utast. Segítene az is, ha nem húzódnának el a be­­csa­pá­sos ügyek a bíróságon: az átvert utasok jellemzően külföldiek, így a bíróságok nem tudnak ítélkezni ügyükben, ha már nem tartózkodnak az országban az eset tárgyalási napján. De ha meg is várják a tárgyalást, gyakran akkor sem történik semmi: elvégre egy utas áll szemben egy taxissal, aki tudja és ki is használja, hogy ez ma Ma­gyar­or­szágon egy végtelen történet.

Metál Zoltán, az Országos Taxisszövetség elnöke ennek kapcsán úgy fogalmazott lapunknak, hogy ugyan rendkívül szigorú taxirendelet van érvényben hazánkban, amelynek betartása a hatóságoknak kötelességük lenne, mégsem történik előrelépés. Indulatosan közölte, hogy bár a BKK évi több száz ilyen esetben kezdeményezi taxiállomás-használati hozzájárulás visszavonását, és tesz indítványt bírság kiszabására, engedély visszavonására, a kormányhivatalok alá besorolt Nemzeti Közlekedési Hatóság érdemben nem intézkedik.

– Nem értjük, hogy kinek az érdeke ezeknek az állapotoknak a fenntartása – fakadt ki kérdésünkre. Szövetségük ezért azt szeretné elérni a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál, hogy a tárca hangolja össze, koordinálja a hatóságok munkáját.

Nem Metál szavaira reagálva, de a személyszállítási piacon tevékenykedő forrásaink úgy fogalmaztak lapunknak, hogy ők is várják az állami beavatkozást. Csakhogy szerintük nem minisztériumi koordináció fog következni, hanem a személyszállítás államosítása. Számításaik szerint csak Budapest négymilliárd forintos piac évente, amelynek megszerzéséhez éppen kapóra jön, hogy a hiénák le­­rom­bolják a szakma presztízsét, talán még örülni is fog a társadalom a rendrakásnak. Hogy később aztán egy vállrándítással elintézze azt, ha kis idő múlva valamelyik kormányközeli magánüzletkörhöz kerül majd az „állami taxi”.

Addig, amíg az évi négymilliárd forint nem közvetlenül az államkasszába fut be, ki tudja, kinek a zsebében köt ki a sok hatezres, fix áras, Keleti pályaudvartól a népligeti buszpályaudvarig elkért hiénatarifa. Tőlem ugyanis pont ennyit kért az egyikük, amikor angolul érdeklődtem a fuvarért a Kerepesi úti droszton. Sorban álltak a sárgított járművek a szeptemberi melegben, nyitott ajtóval és csomagtartóval védekeztek a hőség ellen. A társaság minden tagja napszemüvegben ült a műanyag kerti székekben, de csak egyikük pattant fel, amikor megszólítottam őket.

– Was? – kérdezte a fürge hiéna, majd hosszas tanakodás után kitalálták, hogy melyik kollégájuk tud angolul. A zömök, kopasz férfi halkan, de határozottan előre közölte is velem a tarifát.

– Sixthousand – azaz hatezer. A négy kilométeres és 13 perces út így közel ötezer forinttal került többe, mint ha a 280 forint per kilométeres hivatalos tarifával dolgozó sofőrt választottam volna. Az egyik ülve maradt hiéna közben azt kiabálta folyamatosan a társának rám mutogatva, hogy „vigyázz, mert ez tud magyarul”.

Az autóban aztán, valószínűleg az intést észben tartva, sofőröm meg sem szólalt, úgyhogy volt időm körülnézni a járműben. A kézifék alá begyűrt türkiz törülközőn és a műszerfalra helyezett feszületen jót mosolyogtam, de a kocsi első számú éke és dísze kétségkívül a taxióra volt. Vastagon állt rajta a por. A Fiumei úton aztán megtört a jég. Sofőröm megkérdezte, hogy Prágába megyek-e, ám válaszomat megint csak szó nélkül hagyta. A népligeti drosztra bekanyarodva aztán megint csak annyit mondott, hogy „sixthousand”. Végül még egy mosolytalan bye-bye is elhagyta ajkát.

Azt nem mondhatom, hogy jól elbeszélgettünk, de ez egyáltalán nem baj. Így is megismertem Bu­­da­pest egy új arcát.