– A Magyar Nemzet korábbi számában a kereszténység és a politika kapcsolatáról zajló vitához hozzászólva Waclaw Oszajca jezsuita atya arról írt, hogy Lengyelországban „pártállammal és pártos egyházzal lettünk gazdagabbak, sőt jelen van [ ] a trón és az oltár szövetségének a fenyegetése, ami végeredményben elvezethet egy puhább teokratikus diktatúrához”. Egyetért ezzel?
– Ilyen keményen ugyan nem fogalmaznék, ám tény, hogy nálunk Lengyelországban, bármilyen bizarrnak hat is, a teokratikus uralom kialakulása valódi fenyegetés. Hogy jobban megértse, egyetlen látványos jelenséget emelnék ki. A püspökök manapság soha semmiféle kormányzati túlkapást, morálisan megkérdőjelezhető lépést nem kifogásolnak, holott korábban ezt rendszeresen megtették. Csupán a dicséret hangjait halljuk, a köszönet és a hála jeleivel találkozhatunk. Sajnálatos, ám logikus következménye ennek, hogy olykor a templomi szószék is a direkt politizálás helyévé válik. Méltatlan helyzet, hiszen az Úr Jézusról kellene beszélni, még akkor is, ha a napi híreknek nem ő a főszereplője.
– Sokszor merül fel a kérdés: ha a direkt politizálás nem elfogadható, akkor hogyan politizáljon az egyház?
– Helyezze előtérbe az erkölcsi kérdéseket, a tízparancsolat, az evangélium alapján mondjon bírálatot, s mutasson utat az embereknek. A pártharcokba nem kell beleavatkoznunk, mint ahogy a napi politikába sem. Kár, hogy erről egyáltalán beszélni kell, és nem természetes mindenkinek. A teljesség kedvéért persze arról se feledkezzünk meg, hogy nem ez a jellemző. A média érthető módon kiemeli az ilyen eseteket.
– A Gazeta Wyborczában nemrég azt nyilatkozta, hogy bár a lengyel hierarchia nincs feltétlenül a helyzet magaslatán, de még mindig jobb állapotban van, mint a magyar. Mire alapozza ezt?
– A tapasztalataimra. Amikor idén január végén Magyarországon jártam, sok emberrel találkoztam, s azzal szembesülhettem, hogy a püspök atyák egy része például milyen keményen beszél a menekültek ellen. Az eseményeket a török hódoltság kezdetéhez hasonlították. Lengyelországban – igaz, más az ezzel kapcsolatos történelmi tapasztalat – ilyen radikális megfogalmazást még nem hallottam az egyházvezetés tagjaitól. Nyilvános támadás sem érte egyházi részről a migránsokat, Magyarországon sajnos volt erre példa főpapi szinten is. A különbségben talán az is közrejátszik, hogy nemrégiben itt járt Krakkóban Ferenc pápa, aki nagy lelkigyakorlatot tartott. A pápa véleménye a kérdésről közismert, a katolikus Lengyelországban pedig nyíltan senki sem fog szembemenni a szentatyával. Nálunk inkább a politika ijesztget a veszéllyel, sokszor a kereszténységre hivatkozva. Rossz érzéseket keltő volt az az idegenellenes felvonulás, amelyet Krakkóban én is láttam. Jórészt fiatalok vettek részt rajta. Pedig tanultak katekizmust, amely ennek éppen az ellenkezőjét kívánja tőlük. Aki a kereszténységre hivatkozva uszít a bevándorlók, a menekültek ellen, az figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy az apostolok a legsúlyosabb helyzetben sem használták a gyűlölet nyelvét.
– Egy keresztény embernek, aki komolyan veszi Krisztus tanítását, hogyan kell viszonyulnia az Európába érkező menekültekhez?
– Imádkoznunk kell először is. Imádkoznunk azért, hogy ne veszítsük el Krisztus tanításának egyik legfontosabb alapját, a szeretetet. Nem kisebbíteni akarom a problémát. Tudhatjuk jól, hogy nem olyan egyszerű dolog befogadni másokat, akiknek a kultúrája, a felfogása, a vallása eltér a miénktől. Illúzióink se legyenek: nem lesz könnyű, ha jönnek a muszlimok. Segítő jobbunkat mégis ki kell nyújtanunk feléjük. Gondoljon bele, amikor Magyarországról több százezren menekültek el a levert forradalmat követően 1956-ban, és Lengyelországból is sokan a statárium után a nyolcvanas évek elején, ugyanezt tette a világ. Nem mondom, hogy mindenfajta előzetes vizsgálat nélkül mindenkit be kell fogadni. Ez súlyos felelőtlenség lenne. Hadd ismételjem meg viszont: az evangélium tanítása a szolidaritás, a szeretet parancsát állítja elénk. Hitünk lényegét tagadnánk meg, ha ez ellen cselekednénk. A megpróbáltatásokat, ha lesznek, vállalnunk kell.
– József atya félig magyar származású, hosszabb ideig dolgozott Magyarországon. Milyen különbséget lát a magyar és a lengyel egyház között?
– Nehéz kérdést tett fel. Nem akarok kitérni a felelet elől, de megbántani sem akarok senkit. Tapasztalatom szerint a lengyel egyház nyitottabb, mint a magyar. A papok felkészültebbek, és ez sokszor hivatásuk gyakorlásán is meglátszik. Nem akarok igazságtalan lenni: Magyarországon az egyre nagyobb paphiány miatt nem tudják megoldani például, hogy egy pap ne mondjon vasárnaponként tíz misét. Viszont kevésbé is figyelnek oda rájuk elöljáróik, arra, hogy fáradtak, és kímélni kellene őket. Jobban be kellene vonni a világiakat az egyház belső életébe, az segítene, a püspöki kar egy része viszont túl merev. Nem a félig-meddig kívülállók könnyű helyzetéből kívánok ítélkezni. A magyar szívem sír, amikor ezekről kell beszélnem. Hozzáteszem, Lengyelországban viszont, azzal együtt, hogy az egyházi élet normálisabb mederben zajlik – könnyű is a helyzet, hiszen a társadalom vallási szempontból homogénebb, túlnyomórészt gyakorló katolikus –, sokszor úgy viselkedünk, mintha II. János Pál pápa uralkodna még, s kis túlzással a miénk volna a Vatikán. Túl büszkék, túl gőgösek vagyunk. Ez a mi legnagyobb bajunk.
– Ferenc pápa uralkodása kezdete óta több vitát váltott ki beszédeivel, megjegyzéseivel. Sokszor plébánosok, püspökök bírálják a szentatyát, van, aki eretnekséggel vádolja. Legutóbb például az elváltakkal, a házasságok érvénytelenítésével kapcsolatban tett nyilatkozata kavart komoly hullámokat. Miért a nagy vita?
– Ferenc gyakorlatias pápa, aki közel akar kerülni az emberekhez. Másrészt nagyok is az elvárások vele szemben, például a rendezetlen kapcsolatban élők ügyében. A kilencvenes évek elején Szczecinben magam is elváltakkal foglalkoztam, nekik miséztem. Próbáltam könnyíteni a helyzetükön, a kivetettségükön. Azt mondtam, hogy ha fizikailag nem is tehetik meg, mert az egyházi törvények tiltják, de lelkileg fogadják be Krisztus testét. Ebből óriási botrány lett, azzal vádoltak, hogy szentségtörést követek el, pedig semmi ilyesmi nem történt. Amikor egy paptársam felelősségre vont, azt feleltem neki: lelkileg bárkit meg tudok áldoztatni.
– Mit jelent lelkileg megáldoztatni valakit?
– Azt mondom neki, vegye magához az Úr testét, képzelje el, hogy áldozik. Fantázia és mély szeretettel eltelt imádság is szükséges ehhez, ami közelebb visz Istenhez. Régen azt mondták: az ilyen – már az elvált ember – még csak ne is jöjjön el a templomba. 1987-ben, amikor pappá szenteltek, a karácsony utáni vizitáción Lengyelországban az elváltakhoz nem illett bemenni, mondván, ők ki vannak közösítve. Én ezt azzal utasítottam el, hogy éppen az ilyen nehéz helyzetben lévő keresztény testvéreinkkel kell beszélnünk, nekik kell segítséget nyújtanunk. Ma szerencsére más a helyzet. Hogy a pápa mit lép idővel ebben az ügyben, azt nem tudom. Nem vagyok kánonjogász.
– A katolikus egyházat megrengette a számtalan, nyilvánosságra került szexuális abúzus, zaklatás. Hogyan lehet ebben a nehéz helyzetben az egyházvezetésnek minderre érvényes választ adnia?
– Nagyon nagy felelősséggel. Jobban oda kellene figyelni ezekre az ügyekre. A tanúkat elnémítani súlyos vétek. Nem szabad átesni persze a ló másik oldalára sem. Mondok egy példát: nemrég egy nyolcvanéves papot függesztett fel jóval korábbi pedofil bűnei miatt az egyik lengyel püspök. Ne mondja nekem senki, hogy erről korábban nem tudtak! Ez így embertelen eljárás. A háború előtt és utána is sokáig a másik véglet volt a jellemző, az eltussolás. Lengyelországban az ilyen ügyeket úgy „oldották meg”, hogy az érintettet olyan szolgálati helyre tették, ahol még nem hallott róla senki. Ma ha akarnák, sem tudnák így szőnyeg alá söpörni a kellemetlen kérdéseket, a világ legeldugottabb területén is sokkal fejlettebb a kommunikáció, hamar kiderülnének. Derüljenek is ki! Hiszen fiatalokról, gyerekekről van szó. Nálunk szerencsére kevés botrány akadt eddig. Működik egy püspöki bizottság, amely várja a bejelentéseket a zaklatások ügyében.
– Többen felvetették, hogy a cölibátus önkéntessé tétele megoldást jelenthetne
– Nem tartanám rossz ötletnek. Ezt mint kívülálló mondom, hiszen rám mint szerzetesre a cölibátus természetesen kötelező érvényű. A pravoszlávoknál, a görögkatolikusoknál a nősülés, a papi családalapítás régóta bevált intézmény. Úgy vélem én is, döntse el a végzős szeminarista, hogy meg akar-e nősülni vagy nem. Ezt persze Lengyelországban egyelőre lehetetlen lenne bevezetni. Képzelje el, mi lenne nálunk, ha hirtelenjében harmincezer pap megnősülne. Egy esetleges házasodási hullám nyilván másutt is furcsa lenne. Megfelelő megoldást kell találni, olyat, ami a kötelező cölibátus feloldása esetén nem okozhatna nagyobb zavarokat, botrányt. Egy püspöki szinódus elgondolkodhatna a kérdésről. Fontos, hogy ne viselkedjünk úgy, mintha a cölibátus szentség lenne.
– Ferenc pápa trónra lépése óta különösen sokan féltik a katolikus egyházat a protestantizálódástól. Valóban olyan nagy a veszély?
– Nem látok ilyen veszélyt. Engem egyébként gyerekként Pakson a kálvinisták kereszteltek meg, tizennégy évesen tettem le a katolikus hitvallást. Támogatom az ökumenét, sőt azt mondom, némi józan protestáns szemlélet, hozzáállás olykor nem ártana például a lengyel katolikus egyháznak. Talán meredeknek hangzik, amit mondani fogok, de nálunk vannak olyan vidékek, ahol az idősebbek valósággal azt hiszik, hogy nem Szentháromság van, hanem „Szentnégység”, és a Szűzanya, különösképpen a czestochowai a negyedik isteni személy. Egyszer olyasmit mondtam a szószékről: tiszteljük a Szűzanyát, de vegyük tudomásul, hogy belőle csupán egy van, nincs külön lourdes-i, czestochowai Szűzanya. Ő egy zsidó lány Názáretből. A nénik meglepődve jöttek oda hozzám a mise után: a mi Szűzanyánk, a czestochowai Szűzanya zsidó lenne?! Nem tehetek róla, de az – válaszoltam. A józan protestáns ész alatt az efféle túlkapások visszafogását értem. Mélyíteni kell a hitet, és ezzel együtt visszafogni a babonákat. Gondolok a túlzott ereklyetiszteletre is, ami képes elvonni a figyelmet a hit lényegéről. Sajnos a szentekből is olykor jóval több van, mint az Úristenből.
