Gyakran kell cserélni Velencében a faajtókat – tűnődik az ember, miközben a vaporettó ide-oda cikázik a Canal Grande két partján lévő megállók között. A házak földszinti ajtajai ugyanis, amelyek a falakhoz erősített kis kikötőkre nyílnak, szinte mindenhol több deciméter mélyen a vízben áznak, pedig láthatóan nem ez volt az építészek célja. Néhol a nem túl tiszta víz alatt jól látszik még a küszöb, amelyre talán néhány évszázaddal ezelőtt még száraz cipőben léphettek a ház lakói, hogy beszálljanak csónakjukba.
Manapság szinte turisztikai reklámértékük van az időszakos áradásoknak (az acqua altának). A lapok, internetes oldalak olvasói rajonganak a magas vízszint idején készített velencei képekért, amikor a gumicsizmás turisták nevetgélve szelfiznek a félméteres vízben álló Szent Márk téren. Ám a víz nem csak áradás idején hódítja vissza a lagúnára épült várost. A lassú, kérlelhetetlen süllyedés hosszú távon talán veszélyesebb a hirtelen elöntésnél, hiszen ellene sokkal nehezebb mérnöki megoldásokkal védekezni. A víz e két fronton egyszerre fenyegeti a várost, és az ember hadállásai nem feltétlenül a győzelmet ígérik.
Az utóbbi időszakban egyértelműen gyakoribbá váltak a nagy áradások, amit szakemberek a klímaváltozás miatti tengerszint-emelkedéssel hoznak kapcsolatba. Ezért ma már megszokott, hogy évente négyszer-ötször köszönt be az acqua alta. Ugyanakkor a sok milliárd euróból megvalósított mozgatható gátrendszer, az úgynevezett Mose-projekt lassan készen áll, hogy megvédje a várost a vízözöntől. A 85 százalékos készültségi fokon álló Mose-gátakat úgy tervezték, hogy akár háromméteres áradásnak is ellenálljanak, magas vízszint idején szinte hermetikusan elzárva a velencei lagúnát a tenger többi részétől. Az elnevezés eredetileg az erődítményrendszer tesztelésre használt prototípusának mozaikszava (modulo sperimentale elettromeccanico – kísérleti elektromechanikai modul) volt, de a kínálkozó, a tengert szétválasztó Mózesre (olaszul Moséra) utaló párhuzam miatt a teljes konstrukció is átvette a nevet. Az összköltség mintegy 5,4 milliárd euró (1,7 billió forint), és várhatóan két év múlva lép működésbe.
A Mose-gátak valóban lenyűgöző mérnöki alkotások. A lagúnát határoló szigetecskéket kötik össze több sorban. Normális vízszintnél a víz alatt lévő betonalapzatukon helyezkednek el vízszintesen, a felszínen nem is látszanak. Ha áradást jeleznek, akkor a négy-öt méter vastag, üreges acélkapukból sűrített levegő bepumpálásával elkezdik kiszorítani a vizet. Ezáltal könnyebbek lesznek a tengervíznél, és az egyik végük elfordulva lassan felemelkedik a vízszint fölé. Az egymás melletti kapuk összekapcsolódva szigetelik el és védik meg a lagúnát a nyílt tenger áradásától. A teljes lezárási folyamat négy-öt órát vesz igénybe.
Az ár előbb-utóbb levonul, és az üledék eltakarítása után mintha ugyanolyan lenne a város, mint annak előtte. Csakhogy Velence alig észrevehetően folyamatosan süllyed – és vele együtt süllyednek a Mose-projekt gátjai is –, s ez ellen még nem találtak a szakemberek a gyakorlatban is működő megoldást. A Miami és a Padovai Egyetem által vezetett nemzetközi tudományos konzorcium tíz évig tartó aprólékos GPS-mérések segítségével megállapította, hogy a Velence környéki tenger szintje évente két milliméterrel emelkedik, miközben maga a város süllyed. Ezek a hatások összeadódnak, ami azt eredményezheti, hogy két évtized múlva a város már 80 milliméterrel lesz alacsonyabban, mint ma. A mérések nemcsak a függőleges elmozdulást állapították meg. Kiderült, hogy Velence folyamatosan tolódik kelet felé, évente egy-két milliméterrel.
– Velence átlagos süllyedési mértéke nagyjából állandónak mondható az elmúlt évtizedekben: körülbelül 1-1,5 milliméter évente. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a város minden része azonos sebességgel süllyed. Az 1990-es évek óta hozzáférhető műholdas mérések jól mutatják, hogy az emberi tevékenység – a turizmus, a műemlékfenntartás, a közszolgáltatások és a csatornafalak karbantartása – befolyásolja a süllyedést – nyilatkozta lapunknak a város állapotát évtizedek óta vizsgáló Pietro Teatini hidrológus, a Padovai Egyetem közüzemi, környezet- és építészmérnöki tanszékének munkatársa. – A süllyedés egyébként nem új keletű, a város már a kezdetektől veszít magasságából elhelyezkedése miatt. Az üledékből vett minták alapján, illetve a part menti területek régészeti feltárásából megállapítható, hogy Velence „geológiai süllyedése” évi 0,6–1,3 milliméter volt az előző évezredben – tehát nagyjából ugyanannyi, mint most.
A város süllyedésének fő oka a kőzetek természetes tömörödése. Velence ezer méter vastag negyedidőszaki üledékrétegen fekszik – a negyedidőszak a földtörténet legutóbbi, ma is tartó időszaka, amely 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött. Az üledékek térfogatcsökkenése (tömörödése) mellett a hidrológus szerint közrejátszanak a süllyedésben a kőzetlemezek tektonikus mozgásai is. Velence az adriai kőzetlemezen fekszik, amely lassan az appennini kőzetlemez alá bukik, így földrajzi magassága csökken.
A hetvenes évekkel ellentétben a talajvízkészletek kipumpálása viszont már nem süllyeszti a várost, mert a Velence környéki ipari körzetben törvényileg megtiltották a talajvíz kizsákmányolását. A pumpálás a XX. században hallatlan mértékű károkat okozott, hiszen 15 centimétert süllyedt a város a hetvenes évek közepéig. A hatvanas években a nyugati városrész tengerszint feletti magassága évi hét milliméterrel lett kisebb. A kutak lezárása után aztán visszatért a süllyedési ráta a megszokott értékre. Jelenleg egyértelműen a turizmus okozza a legnagyobb bajt, sokszorosára nőtt a hajóforgalom és a történelmi nevezetességek környékén koncentrálódó tömeg is, s ez együttesen erodálja az épületek falait, és mélyíti a csatornamedreket.
Vajon megállítható-e a süllyedés, vagy csak alkalmazkodni tudunk a változóban lévő geológiai körülményekhez?
– Velence ma főként természetes okok miatt süllyed. Az üledék tömörödését persze nem tudjuk megállítani, de néhány éve munkatársaimmal tervet készítettünk nem csupán a süllyedés ellensúlyozására, hanem egyenesen a város megemelésére – válaszolta Pietro Teatini. – Az alapelv viszonylag egyszerű. Ha korábban a talajvíz kiszivattyúzása a talaj összetömörödését okozta, víz bepumpálásával elérhetjük, hogy az üledék kitáguljon, és a fölötte lévő város megemelkedjen. Számos bizonyítékot látunk arra világszerte, hogy ez az elképzelés működőképes.
Teatini és kollégái számos komputeres modellszámítást végeztek a velencei lagúnáról összegyűjtött, igen kiterjedt hidrogeológiai adatbázis alapján. Hatszáz–ezer méter mélyen tengervizet pumpálnának a tengerfenék porózus kőzeteibe tizenkét furaton keresztül. Ezek a furatok Velence körül lennének, a várostól tíz kilométeres távolságban. Ezáltal a hidrológus várakozása szerint tíz év alatt akár 25-30 centiméterrel is megemelhetnék a várost. Az igen bonyolult üledékeloszlás ellenére is végrehajtható a terv, ha ügyesen játszanak a víznyomással, ezáltal minden városrészben azonos mértékű lesz az emelkedés. Így nem veszélyeztetnék a felbecsülhetetlen értékű műkincsek biztonságát.
Velence minden korábbi, elhamarkodottan optimista híresztelés dacára rendületlenül süllyed. Az évi egy-két milliméteres magasságvesztés első hallásra nem tűnik nagynak. De ha hozzávesszük a klímaváltozásból fakadó tengerszint-emelkedést és a sós víz erodáló hatását is, a folyamat idővel a ma ismert város visszafordíthatatlan leromlásához vezethet.
