Ahol megbűnhődtek a bankárok

Fagyos bánásmód várt Izlandon a bankárokra – Vulkán élénkítette fel az új sikerágazatot, a turizmust.

A felfújt buborék aztán 2008 végén pukkant ki – bedőlt három izlandi bank, a Landbanki, a Kapthing és a Glatnir, míg a Kroner értékének nyolcvanöt százalékát veszítette el. A tőzsde összeomlott, az izlandi cégek értékének 80 százaléka egyetlen éjszaka alatt eltűnt. A válság súlyos következményei miatt – reális esélye volt, hogy az izlandi polgárok évtizedekre külföldi magánszemélyek adósrabszolgáivá válnak – az ország lakói az utcára mentek, és lemondatták a kormányt.

A szigetország új vezetése, a 2009-ben hatalomra jutó szociáldemokrata-zöld koalíció tanult a tragé­diá­ból, és más országgal ellentétben nem dobott mentőövet a bankszektornak, inkább hagyta tönkremenni. Nem is tehetett igazán mást: a 2010 márciusában megtartott népszavazáson az emberek 93 százaléka a bankok által összehozott adósság visszafizetése ellen voksolt. A pénzintézetek feltőkésítése helyett letöltendő börtönbüntetést szabtak ki valamennyi bank vezetőjére, és a korábbi miniszterelnök ellen is eljárás indult. Geir Haardét végül felmentették, de így is ő volt az első vezető politikus a világon, aki ellen büntetőeljárás indult a válság miatt.

Az izlandiak nem kértek az IMF hiteléből sem, és a bankok felett erős és határozott pénzügyi felügyelet vette át az irányítást, így a pénzintézetek nem tudták elmismásolni a tényeket – ez kellett ahhoz, hogy viszonylag gyorsan helyre tudták állítani a pénzügyi rendszert. A szigorú szabályozás miatt a multik többsége elhagyta az országot, de a helyiek ebből is jól jöttek ki – most teljesen átlátható cégek működnek a szigeten. Jelenleg azt tervezik, hogy a kereskedelmi bankok kizárólag a jegybank segítségével és ellenőrzésével nyújthatnak hitelt, így mindörökre vége lesz a fedezetlen tőkével való hazardírozásnak. A „szuverén pénz” elnevezésű koncepció lényege, hogy az ország központi bankja lenne az egyetlen pénzteremtő tényező. Ezzel a lépéssel a nemzeti bank visszakapja az ország monetáris bázisának alakítására és a pénzbőség szabályozására vonatkozó tényleges monopóliumát is.

Kétezer-tizenöt márciusában pontot tettek egy régóta húzódó vita végére is: eldöntötték, hogy nem csatlakoznak az Európai Unióhoz. Gunnar Bragi Sveinsson külügyminiszter így fogalmazott ekkor: „Izland érdekeit jobban szolgálja, ha kívül marad az Európai Unión.” Bár még messze nem jött el a Ká­­naán – tavaly Oroszországtól kaptak négymilliárd dolláros gyorshitelt –, az unortodox módszerek beváltak. Az inflációt sikerült visszaszorítani a válság előtti szintre, a GDP növekedése az egyik legnagyobb Európában, és csökken a munkanélküliség is.

Ezzel vissza is térhetünk az úti beszámolóhoz: az ország talpra állásában fontos szerepet játszott az elképesztő módon növekvő turizmus. Ebben a he­­lyiek szerint egy természeti jelenség játszotta a fő szerepet: a dallamos nevű Eyjafjallajökull-vulkán 2010-es kitörése. Ekkor ugyanis a légkör szennyezése miatt több napra lezárták a legtöbb európai repülőteret, és Izland gyönyörű tájai – középpontban a vulkánnal – hosszú ideig vezető hírként szerepeltek a világ összes tévétársaságának híradójában. Rögtön ezután jött egy politikai válság, az arab tavasznak nevezett jelenség, amelynek következtében kedvenc nyaralóhelyek sokasága esett ki a nyugat-európai turisták látóköréből. Ezek az emberek az észak-afrikai és közel-keleti régió politikai instabilitása miatt új helyet kerestek maguknak a nyaraláshoz. Izland a világ egyik legbiztonságosabb or­szága, és nagyjából annyi idő alatt érhető el Európa közepéről repülővel, mint Egyiptom vagy Tunézia, így sok ember gondolta, hogy ad neki egy esélyt. Az idegenforgalmi robbanás másik előidézője a Game of Thrones (nálunk Trónok harca) című filmsorozat: rajongók tömegei érkeznek ide, hogy a forgatási helyszíneket élőben is lássák.

Az üzlet beindult: a turizmus növekedése 2011 óta minden évben két számjegyű. Tavaly például 29,2 százalékos volt, idénre pedig 30 százalék fölötti eredményt várnak. Ez ebben az évben 1,73 millió látogatót jelent a jelenleg 335 ezres lélekszámú országban. Ráadásul nem a kispénzűek mennek hozzájuk, hiszen tavaly egy turista átlag 161 600 koronát, csaknem 380 ezer forintot költött itt. Ez azt is jelenti, hogy az ország bevételei alaposan megváltoztak: az évszázadokon át megélhetést biztosító halászatot és az újkori csodaszert, az olcsó geotermikus energián alapuló alumíniumgyártást is megelőzte a turizmussal kapcsolatos bevételek nagysága, amely most a GDP harmadát adja.

Bár az utóbbi három évben 44 ezer négyzetméter új szálloda- és étteremterület jött létre, a turisták áradatához képest elmaradnak az infrastrukturális fejlesztések. Izland a hoteltulajdonosok álma: a főváros környékén a szállodai szobák éves kihasználtsága 80 százalék fölött van, pedig egyáltalán nem mérik olcsón a szállásokat. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a nyári nyaralást már tavasz elején el kell kezdeni szervezni, hogy legyen szabad hely, és fel kell készülni a döbbenetes árakra. Egy igen egyszerű szoba (két ágy, szekrény, egy szék, két főnek kissé szűkös terület) reggeli nélkül egy éjszakára száz dollárba kerül. Az meg csak a helyszínen derül ki, hogy öt szobára jut egy mosdó, így reggel hosszú sorok alakulnak ki a zuhanyzóban. Ha „igazi” szállodai szobára vágyunk televízióval, saját fürdőszobával és reggelivel, kétszáz dollár per éjszaka alatt hiába reménykedünk, márpedig ez is messze van az akár csak négycsillagos luxustól is.

És még egy gondolat a végére a szálláshelyekről: az izlandi kormány olyan törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely évi 90 napra korlátozza az Airbnb szállásközvetítő oldalon keresztüli lakáskiadás időtartamát. A hotelként működő magánlakások inváziója ugyanis oda vezetett, hogy a helyiek kiszorultak Reykjavík központjából – egyszerűen nem tudják megfizetni a drasztikusan megnövekedett ingatlan- és albérletárakat. A mostani szabályozás egyébként már a második korlátozó intézkedés: áprilisban hoztak egy olyan rendelkezést, melynek értelmében egy adott házban minden egyes lakos beleegyezését meg kell szerezni, ha valaki a szállásközvetítőn keresztül ki akarja adni a lakását. Ez érthető lépés: a budapesti belső kerületek társasházainak lakói tudnának mesélni róla, milyen érzés hajnalban rendszeresen arra ébredni, hogy a szállodaként üzemelő szomszéd lakásba hazaérkezett egy csontrészeg ír legénybúcsús csapat.

A fentiekből kiderül, hogy Izland bizony méregdrága hely. A keflavíki nemzetközi repülőtér negyven kilométerre van a fővárostól, a reptéri busz két főre oda-vissza nyolcezer koronába, azaz tizennyolcezer forintba került. Egy kávét sehol sem kapunk meg ezer forint alatt, a leves kétezer, a főétel leg­alább kétszer ennyi a legegyszerűbb helyen is, szóval szó szerint vagyonokat lehet elkölteni a napi étkezésre. Ennek ellenére százezrek indulnak útnak, hogy az érintetlen természet látványában gyönyörködjenek. Ám ha reggel nem indulnak el idejében reykjavíki szálláshelyükről, nem láthatják az érintetlen természetet a korábban kiérkező turisták tömegétől. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy a helyi buszpályaudvarról reggel több tucat turistabusz indul el az úgynevezett arany körútra, vagyis a Gull­foss-vízesés, a Geysír és a Thingvellir nemzeti park meglátogatására. Ezekre az öt-hat órás utakra hiába kerül fejenként közel 23 ezer forintba a jegy, szerencsés, ha jó előre lefoglaljuk, mert a helyek hamar betelnek. Hasonló a helyzet az ország leghíresebb termálfürdőjében, a Kék lagúnában is. Noha hatvan euró a legolcsóbb belépőjegy – de fizethetünk kétszázat is, ha magányra és masszázsra vágyunk –, legalább egy hétre előre kell foglalni.

A turisták özöne alaposan felforgatta a helyiek életét is. „Kedvenc reykjavíki kávézómban pár éve még írókkal, ügyvédekkel, a közeli színház próbák előtt vagy után álló színészeivel beszélgethettem. Most az a kérdés, lesz-e egyáltalán szabad asztal a rajban érkező turisták miatt. Amikor legutóbb sikerült leülnöm, a kávézás ideje alatt mindössze három helyi bukkant fel a nem kicsi helyiségben” – írja Halldór Lárusson az Iceland Review nyári számában. A vállalkozó szerint a Geysírt naponta három-négy ezer turista keresi fel, ez napi hatvan-hetven nagy turistabuszt és rengeteg bérelt autót jelent – nem csoda, hogy a helyeik közül sokan már nem szívesen viszik el gyerekeiket saját gyermekkoruk emblematikus helyeire. Neki például volt egy titkos sarka a Thingvellir nemzeti parkban, ahol a part egyik hasadékában akár száz méterre is le lehetett látni a kristálytiszta vízben. Ez ma már cseppet sem titkos: a múlt évben harmincezer fizető turista merült ott szervezett túrák keretében. Régen vidéken nem zárták a házakat és a templomokat sem, hogy ha valaki bajban van, menedéket találjon – ez különösen téli időszakban lehetett életmentő. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet, gondosan zárni kell még a templomokat is, mert egy ideje in­gyenszállásként kezdték használni ezeket az épületeket a jellemzően külföldi túrázók.

A csend és a magány tehát lassan eltűnik – talán végérvényesen – a szigetről. A forró vizes kis fürdők, ahol az volt az illúziója a használónak, hogy ő fedezte fel a csobbanót, ma gyerekzsivajjal telnek meg. És persze az egyéb infrastrukturális hiányosságok is szembeötlők: ekkora hirtelen növekedést nehéz illemhely- vagy szeméttároló-kapacitással követni, különösen a távoli, izoláltabb helyeken.

Egyik nap petíciózó lányok állítottak meg az evangélikus templom, a Hallgrímskirkja előtt. Legalább százezer aláírást akartak összegyűjteni, hogy véglegesen betiltsák a bálnavadászatot. Azt állítják, az izlandiakat már nem zavarná túlságosan, ha nem tudnának bálnahúst enni, ám a vadászat mégsem áll le. Az iparágat a turisták éltetik: az ide érkezők közül annyian akarják megkóstolni a különlegességet, hogy a vendéglők egyszerűen nem tudják-akarják levenni az étlapról a bálnahúst. Utánanéztem, és a petíciózóknak igazuk van: a Gallup két évvel ezelőtti felmérése szerint az izlandiak mindössze 1,7 százaléka, vagyis 5567 ember állítja, hogy rendszeresen fogyaszt bálnahúst, miközben 23,6 százalékuk van a vadászat ellen, és csaknem 31 százalék határozatlan a kérdésben. A bálnales kü­lönben az egyik legnagyobb turistalátványosság a szigeten: az északon fekvő Húsavíkban, amely a bálnalestúrák európai fővárosaként hirdeti magát, 25 ezer forint alatt nem találunk jegyet a hajókra. Jó kérdés, hogy ki jár jobban: a halászok és vendéglősök, ha elfogyasztatják a látnivalót, vagy a hajósok-turistafogadók, akiknél csak meglesik az állatokat?

Miközben a szigeten minden nagyon drága, van egy termék, amely fillérekbe kerül: az elektromos energia és a fűtés, meleg víz. Egy ott élő magyar mesélte, hogy a kábeltévé és az internet két és félszer annyiba kerül, mint az év leghidegebb hónapjában a fűtés és a villany. Ezzel kapcsolatban a The Reykjavík Grapevine nevű újságban találtam egy érdekes írást Mary Frances Davidson tollából. A szerző szerint Izlandon állítják elő az egy főre eső legtöbb elektromos energiát a világon. Mind zöld: kétharmada geotermikus, egyharmada vízi erőművekből jön. Az olcsó energia miatt megéri az Ausztráliában kibányászott bauxitot ideszállítani, és itt olvasztani alumí­niummá. Zöld energiával a nehézipar még bőven fejleszthető, mert nincs gondjuk a karbonkibocsátással sem. A szerző emlékeztet a 2008-as társadalmi vitára egy vízi erőmű építésének tervéről az ország keleti felében. Ez sok pénzt hozott keveseknek, és abból adódott a vita, ki fölözheti le a természetet, az in­­gyen­energiát, és mi lesz a vízi erőművekkel, ha a gleccserek végleg elolvadnak a globális felmelegedés miatt.

A dolgok néha végérvényesen megváltoznak: kilencszáz éve az ország hatvan százalékát erdő borította, de a fákat jóformán mind eltüzelték-feldolgozták, így most a legjellemzőbb izlandi tájkép a kopár szikla. Nem tudni azt sem, az érzékeny ökoszisztéma hogyan reagál a mostani turistainvázióra. És jó-e az, ha egy ország kizárólag a természet ki­­áru­sításából él: halat ad el külföldre, alumíniumot készít az olcsó megújuló energiából, és méregdrágán eladja az érintetlen természetet a turistáknak?

Mindenesetre aki most látogat el a szigetre, felejthetetlen élményben lesz része. Izland gyönyörű, Reyk­javík pedig a legemberibb főváros, ahol valaha jártam. Gyalog pompásan bejárható, még az egyik reptér is (ahonnan az ország távolabbi váro­sai­ba, illetve a környező szigetekre indulnak járatok) elérhető tízperces sétával. És ne lepődjünk meg, ha a turistainformációs irodákban magyarokkal találkozunk: most már ott is akkora a munkaerőhiány, hogy olcsó kelet-európai alkalmazottakkal töltötték fel az izlandi nyelvtudást nem igénylő állásokat.