Az Antarktiszra készül a hajóstoppos magyar lány

Stoppolással már bejárta az Atlanti- és a Csendes-óceánt is egy magyar lány. Most az Antarktiszra készül.

A rácsodálkozás persze érthető, hiszen Veronika jelenlegi munkája nem a legnépszerűbb a hölgyek körében. Mostanában például fát csiszolt és lakkozott, de a hajótest víz alatti részének algátlanítása és a rozsdátlanítás is sokszor feladatul jutott neki a hajó kormányzása mellett. Veronikának ezek a feladatok nem jelentenek gondot, édesapjától gyerekkorában sok mindent megtanult, ez alatt a közel három év alatt pedig még többet. Tizenkét kapitány különböző módszere és hajózási stílusa sokat segített abban, hogy minél több tudásra tegyen szert.

Új tapasztalatokból pedig nem volt hiány. Már az útja elején, Szardíniától kilencven tengeri mérföldre, elsüllyedt a hajójuk. Szerencsére az olasz parti őrségnek sikerült kivontatnia őket. Venezuela partjai mentén műszereket leállítva, lekapcsolt lámpákkal kellett hajózniuk, nehogy észrevegyék őket a kalózok. Veronika szerint az egyik legnehezebb mégis az volt, amikor az Atlanti-óceán átkelése során elromlott a generátor, amitől minden étel megrohadt. A robotpilóta sem működött, így kézzel kellett négyórás váltásban kormányozniuk három héten át a hajót.

Felejthetetlen élményekben volt része. Meg sem tudja hirtelen számolni, hány helyen járt, de minden országot felírt a bőröndjére. Az egyik legemlékezetesebb éjszakája az volt, amelyet egy karib-tengeri lakatlan szigeten töltött. Megkérte a kapitányt, hogy tegye ki és reggel menjen érte. Sajnos leszakadt az ég, ami főként azért jelentett gondot, mert az egyetlen menedéket a fák jelentették volna, de nem tudta, hogy melyik alatt biztonságos. A szigeten honos ugyanis a mansza­nilyafa, amely tejszerű nedvet termel. Elég, ha ebből csak egy csepp kerül az emberi bőrre, és égési sérülést, bőrgyulladást vagy duzzanatot okoz. Így a vihart kénytelen volt a szabad ég alatt tölteni.

– Miután lecsendesedett, kiterítettem egy pokrócot, és zenét hallgatva olvastam A Gyűrűk Urát. Közben egy oposszum figyelt.

Veronika az egyik hurrikánszezont Floridában vészelte át, ahová akkori kapitányának a felesége hívta meg. Épp ekkor indult a világ egyik legnagyobb metálzene-fesztiválja, amelyet egy hetvenezer tonnás hajón rendeznek. A hajó lement egészen Jamaicáig, és Veronika sok szerencsés egybeesésnek köszönhetően luxuskörülmények között, saját lakosztályban töltött négy napot.

Úgy véli, a gyönyörű tájak mellett az emberek, az új barátságok, ismeretségek adják az igazi élményt.

– Előző állomásunkon, a Palmerston-szigeten csupán ötvenhatan laknak. Nincs bolt, sem kocsma, még utcák sem. A pénznek nincs értéke, két-három havonta megy csak arra hajó, ekkor kapnak a külvilágtól ellátmányt. Lenyűgöző volt látni, hogy így is lehet élni.

Legnagyobb álmát teljesen egyedül fogja megvalósítani. Veronika ugyanis az Antarktiszon készül elsíelni a Déli-sarkra.

– Azért vágyom oda, mert az az utolsó ember által nem érintett pontja a földnek. Mielőtt eljöttem hajó­stoppolni, nagyon sokat jártam az északi sarkkörön túl. Nekem a hideg szépség tetszik: drámaibb és vadabb. Amikor elindultam a mostani utamra, már tudtam, hogy az Antarktisz a végső cél.

Amint a Karib-tengerre ért, Veronika elkezdte a szponzorok keresését. Egy ilyen projekt nem két fillér, és az egy éven át tartó felkészülés is költséges. A nyolcvanötezer font felét a szponzorok állják, a másik részét kérésükre közösségi gyűjtésből kell összeszednie.

– Amikor nekivágtam a hajóstoppolásnak, azt vettem észre, hogy nagyon sokan kifogást és ürügyet keresnek arra, miért ne valósítsanak meg valamit. A Járatlan utak fesztiválon például videócseten tartottam előadást. Megkértem az egyik ismerősömet, hogy menjen ki, és nézze meg élőben a résztvevők reakcióját. Utána elmondta, hogy minden szép és jó volt, egészen addig, amíg meg nem említettem, hogy gyerekkoromban vitorláson nőttem fel. Akkor páran felhördültek: „Ja, hát így könnyű!”

Veronika vágya, hogy változtasson ezen a hozzáálláson.

– Szeretném meggyőzni az embereket, hogy ne kérdőjelezzék meg magukban, amit lehetetlennek gondolnak – magyarázza. – Pszichológusként ez a társadalmi ügy áll hozzám a legközelebb. Ezért is szeretnék elsíelni a Déli-sarkig. Nemcsak kedvtelésből teszem, hanem egy cél érdekében. Bizonyítani akarok a társadalomnak. Ezért támogatnak a szponzorok, és erre kérem a közösségi támogatást is.

Veronika azt mondja, az itthoni élete egyelőre nem hiányzik neki, szereti a mostanit. A kényelmetlenségeket már megszokta, nem zavarja. Egyedül a pénztelenséghez volt nehéz alkalmazkodnia, ahhoz, hogy el kell gondolkodnia, futja-e egy pohár kólára. És persze ahhoz, hogy kevés a metálzene és nincs Túró Rudi.