– Tavalyelőtt jelent meg a Sebő 68 – 2015 című lemeze, amelyet Fonogram díjra is jelöltek. Akkor volt 68 éves, ugyanakkor az 1968-as év politikailag is igen mozgalmas volt. Önnek miért volt fontos 1968?
– Ekkor indult a pályám. 1968-ban írtam azokat az első József Attila-dalokat – például a Rejtelmeket, A hetediket –, amelyeket ma is éneklünk. Ebben az évben történt az is, hogy építészmérnök-hallgatóként az aquincumi ásatásokon voltunk nyári gyakorlaton bolgár, lengyel, román, szerb diákokkal. Az esti tábortüzek mellett minden náció boldogan énekelte saját népdalait, csak mi, magyarok szégyenkeztünk, mert alig ismertünk néhány dalt. Akkor határoztuk el Halmos Bélával, aki évfolyamtársam volt, hogy változtatunk ezen. A néprajzkutató Martin György, ahogy mindenki nevezte, Tinka tanácsai alapján indultunk a magyar zenei néphagyományok nyomába. 1968 politikai jelentőségét – az európai diákmozgalmakkal, a prágai tavasszal, a csehszlovákiai bevonulással – pedig azt hiszem, nem kell részleteznem.
– Édesapja vitéz Sebő Ödön főhadnagy volt, aki 1944 őszén a 32. hegyi határvadász-zászlóalj tisztjeként embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost. Sebő Ödönt később a rendszer ellenségeként tartották számon. Minek köszönhető, hogy önt – x-es származása ellenére – felvették az egyetemre?
– Az volt a szerencsém, hogy 1965-ben feloldották a „numerus clausust”, vagyis már nem szabták meg, milyen származású diákból hány juthat be az egyetemekre. Apámat persze mint volt ludovikás katonatisztet állandóan szemmel tartották. Ha találkozott egy régi barátjával, azonnal behívták, és számonkérték, miről beszélgettek. Apám szangvinikus ember volt, talán ennek is köszönheti, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül túlélte ezt a rendszert. Akkor is behívták, amikor autót vett magának. Azt kérdezte az ávós, mégis miből telik magának autóra, amikor én sokkal többet keresek, mint maga, nekem mégsem futja rá. Erre apám elkezdett ordítani, hogy mert én nem piálok, és nem járok kurvákhoz, mint maga! Persze minden egyes forinttal elszámolt, nem tudták kikezdeni. Előfordult az is, hogy elvitték három napra, azt sem tudtuk, hol van. Volt, hogy alá akartak vele íratni egy papírt, amelyben az állt, hogy hazaáruló. Mondta, hogy nem írja alá, mert ez nem igaz. Akik aláírták, azokat mind kivégezték. Amikor a Gyimesben harcolt, elhatározta, hogy történjék bármi, a saját sírját nem fogja megásni. Ehhez az elhatározásához később egész életében tartotta magát. Nyugdíjaskorában sikerült rávennem, hogy írja meg a visszaemlékezéseit. Így született meg A halálra ítélt zászlóalj című könyv. A történetekhez térképeket is készített, olyan pontossággal, hogy később a turistautakat is azok alapján jelölték ki a Gyimesi-szoros környékén. Nagy kultusza van arrafelé, szobrot emeltek neki, üvegpoharakat árulnak az arcképével, és lelkes zarándokok minden évben bejárják azt az utat, amelyen keresztül a katonáival kimenekültek az ellenség által körbezárt Gyimesi-szorosból.
– A népzenére visszatérve, többször elmondta, hogy amikor Halmos Bélával elkezdték a magyar népdalokat kutatni, még „cikinek” számított a népzene.
– A magyar társadalom egyik rákfenéje – a mai napig –, hogy nem hiszünk magunkban, úgy érezzük, mindent csak külföldről lehet lemásolni. Magyarországon a polgárosodás német nyelven zajlott, egyedül a paraszti társadalom őrizte meg az egykori közmagyar kultúrát. Vikár Béla, aki parlamenti gyorsíró volt, már az 1870-es évek végétől fonográffal és gyorsírással rögzített népdalokat. Vagy nyolcezer tételt összegyűjtött Magyarország területéről. Bartók is ezeket a felvételeket kezdte lejegyezni. Kodályt és Bartókot Vikár tanította meg a fonográf kezelésére. Kodály is rájött, hogy létezik egy olyan 400-500 éves magyar kultúra, amely leginkább szájhagyományban él, és csak a paraszti társadalom képviselői ismerik. Ám amikor Bartók a székelyföldi gyűjtőútján a Három árva kezdetű népballada iránt érdeklődött, azt a választ kapta, hogy mi már nem tudunk ilyeneket, nem vagyunk már olyan szegények. Letagadták azt, amire büszkének kellett volna lenniük, mert úgy érezték, a szegénységhez köti őket. Így volt akkor is, amikor mi elkezdtünk foglalkozni a népzenével: valahogy olyan lábszagú dolognak számított
– Akkor miért tartottak ki mégis a népzenekutatás mellett?
– Mert közben azt is megtapasztaltuk, hogy azok, akik látták a lelkesedésünket, és meghallgatták a dalokat, rájöttek, hogy hű, hát ez jó. Martin György szakmai tanácsai alapján jártuk az országot, határon innen és túl. Erdélyben maga Kallós Zoltán várt minket a vasútállomáson, és élő előadásban hallgathattuk meg a gyönyörű, több száz éves dalokat. Ez a hobbink volt, itthon engem a József Attila-dalok révén ismertek. Akkor már dolgoztam a 25. Színházban, és rádiójátékokhoz, színdarabokhoz is szereztem zenét. Népzenét csak később kezdtünk el játszani. Eleinte nagyon rosszul. Hosszú időbe telt, amíg rájöttünk, hogy azért nem szól úgy, ahogy kellene, mert a népzene XVIII. századi műfaj, korabeli játéktechnikát igényel, más hangszertartás, vonókezelés kell hozzá. Azt pedig nem lehet egy hónap alatt megtanulni még akkor sem, ha valaki kitűnően játszik a hangszer klasszikus változatán.
– A Kassák Klub népszerű hely volt a maga idején, még én is jártam oda a szüleimmel néptáncot tanulni. A táncházmozgalommal hogyan került kapcsolatba?
– A legelső táncházat Novák Ferenc és a Bihari táncegyüttes szervezte a hetvenes évek elején, mi azért kerültünk oda, mert tudtunk széki zenét játszani. Bár a táncegyüttesek számára szervezett, zárt körű klubnak szánták, egyre több amatőr népzene- és néptánckedvelő is szeretett volna csatlakozni. Arra gondoltunk, hogy érdemes lenne ezt nyitott kapuk mellett csinálni. Martin György útmutatása szerint Tímár Sándorral és a Bartók táncegyüttessel a Fővárosi Művelődési Házban elkezdtük szervezni a tánctanítással egybekötött nyilvános táncházakat. Az MTA népzenekutató csoportja is segített bennünket, és az a csoda is megtörtént, hogy – bár a szakma egy részét eltiltották a táncháztól – lassanként a profi táncegyüttesek is elkezdték tanulni a mi táncházunkban oktatott méhkeréki, palatkai táncokat. Tímár Sándort egyre többet hívták vidéki együttesekhez, mi pedig mentünk vele zenélni. A tévében az Aprók tánca című sorozatot már a szegedi Nagy Albert „gyerekeivel” forgattuk. Sőt hamarosan a határon túl is működni kezdtek a táncházak.
– Valóban volt a táncháznak rendszerellenes felhangja is?
– Akkoriban a klubmozgalmakkal általában gyűlt meg a hatalom baja. Nem voltak olyan helyek, ahol az ifjúság összejárhatott volna, pedig vágytak rá. A rockzenei koncerteken ezrek is összegyűltek, azt nagyon nem szerette a politikai vezetés, de annak sem örültek, ha csak nyolcvanan voltak. Velünk is foglalkoztak. Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvében el lehet olvasni, miket jelentettek rólunk. Például hogy Sebestyén Márta karácsonykor hálóingben, angyalnak öltözve elénekelte a Mennyből az angyalt. És hogy a Kassák Klubban, ahova később áttettük a székhelyünket, szexuális élet folyik a zongora alatt. Ezen nagyon felháborodtam, bementem Vitányi Ivánhoz, a Népművelési Intézet igazgatójához, hogy csináljon valamit. Ő aztán rábeszélte Aczélékat, hogy látogassanak el egyszer a Kassákba. Ki is jöttek, teljesen váratlanul. Azt kérdezte Aczél, miért nincs mindenki népviseletben. Mondtam, hogy azért, mert ezek nem műparasztok, hanem városi emberek. És azt is megemlítettem, nem szép, hogy azt feltételezik rólunk, nálunk nemi életet élnek a zongora alatt. Nézze meg a pianínót, nincs is alatta hely. Na, erre aztán kicsit elszégyellte magát.
– A klasszikus zene képviselői hogyan viszonyultak a népzenészekhez?
– Lenézték, műveletlennek tartották őket. Kodály annak idején próbálta ugyan a magyar hagyományokat átjuttatni a zenei életbe, szerette volna elérni, hogy az iskolákban is vezessék be a népdaltanítást. Elképzelése azon bukott meg, hogy az emberek nem értékelték a népzenét. A tanító néni nem szerette a népdalokat, nem örült, ha népdalok tanítására kötelezték. Végül Kodály elképzelése, azazhogy találjunk vissza az alapokhoz, jóval később, a civilek kezdeményezésére valósult meg. Sajnálom, hogy ezt Kodály nem érhette meg.
– Úgy tudom, azt is csak szívós harcok árán sikerült elérni, hogy egy olyan hagyományőrző intézmény megalakulhasson, mint a Hagyományok Háza.
– Láttuk, hogy sokan szeretnének népzenét, néptáncot tanulni. Én eleinte népfőiskola megalapításán gondolkodtam, végül Vitányi Iván segítségével a Népművelési Intézetben tánctanfolyamokat indítottunk. Tímár Sándor részvételével országos kurzusokat szerveztünk kéthetes nyári táborokkal, különböző helyszíneken. De ez túl esetleges volt, éreztük, hogy intézményesíteni kellene az oktatást, hiszen a tanfolyamokon mindenki amatőr státusban tanít, táncol, képesítés nélkül. A zenei elit azonban védte a bástyáit, nehogy más is kapjon abból a kevés pénzből, ami nekik jut. Magam felnőtt fejjel beiratkoztam a Zeneakadémiára, nappalin elvégeztem a zenetudományi szakot. A diploma megszerzése után a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként megint próbáltam elérni, hogy a népzene oktatását intézményesítsék. Közben az együttest is a megszűnés veszélye fenyegette, minden kormány fel akarta számolni. Tudtam, hogy sokadik színházat nem fog eltartani az állam, de ha találunk a leendő hagyományőrző intézménynek olyan funkciót, amelyre az egész országnak szüksége van, akkor nem mondhatják, hogy nem kell. Azt találtam ki, alapítsunk egy olyan országos intézményt, amelynek népzenei archívuma van, szolgáltatásokat nyújt, tanfolyamokat, kiállításokat szervez, és a propaganda helye legyen a színpad, ahol a Magyar Állami Népi Együttes bemutathatja, mi mindent lehet kezdeni a népzenével. Négy kormánnyal tárgyaltam, míg nagy nehezen elfogadták. 2011-es nyugdíjazásomig a Hagyományok Háza szakmai igazgatója voltam.
– Sokáig népzenei szerkesztő volt a Magyar Televízióban. Műsorait, a Cimborát, a Muzsikáló szerszámokat, az Aprók táncát az egész ország ismerte. Most – a Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutatón kívül, amelynek zsűrielnöke is volt – nemigen látni népzenei műsort a képernyőn.
– Ennek az az oka, hogy a népzene, a néptánc nem szerepel a műsorstruktúrában, pedig ilyenre korábban sosem volt példa. A legvadabb időkben is volt népzenei szerkesztőség, most pedig még azokat a műsorokat sem lehet leadni, amelyek a raktárban állnak. Azért is érthetetlen ez, mert például a gyerekek azt mesélték a Páva felvételei során, hogy a Youtube-ról tanulták a táncokat, például a híres Mátyás István Mundructól. Akkor miért nem lehet egy filmet levetíteni róla? Próbálkoztam azzal is, hogy tűzzük műsorra ezeket a régi felvételeket a Páva kísérőműsoraiként. Azt a választ kaptam, hogy a műsorstruktúrában nincs erre szánt idő. Persze nagyon örültem a Pávának is, mert végre mindenki láthatta, milyen sok fiatal foglalkozik az országban népzenével, néptánccal. Ám a Páva csak kampány. Ennél már sokkal előbbre tartunk. A rádióban jobb a helyzet, a Bartók adón a hét minden napján van népzene, az én műsorom, a Népzene – Sebő csak az egyik. Régen sokkal több népzenei ismeretterjesztő műsort közvetített a rádió, a Sárosi- és Manga-műsorok minket is inspiráltak, hiszen például Sárosi Bálint műsorában hallottuk először a széki népzenét.
– Jó pár éve működik a Zeneakadémián népzene tanszék is, ahol repertoárismeretet, tekerőlantot, kamarazenét oktat. Nagy az érdeklődés a népzenei szakok iránt? Kik jelentkeznek?
– Többszörös a túljelentkezés. Akik hozzánk járnak, nem azért jönnek, hogy megtanuljanak hangszeren játszani, azt már régóta tudnak. Mi rendszerbe helyezzük a tudásukat, szolfézst, összhangzattant, lejegyzést, elemzést, harmonizálást tanítunk nekik. Nagy dolognak tartom, hogy végre nálunk is képeznek olyan embereket, akik hivatalosan is taníthatnak népzenét.
– Mit szól hozzá, hogy egyre több könnyűzenei együttes dolgoz fel népdalokat, és a világzenét játszó zenekarok is népzenei témákat használnak?
– Ez is annak a jele, hogy már nem ciki a népzene. De ez nem új keletű dolog, annak idején már az Illés és az Omega is használt népzenei motívumokat. Például Bródy az Elmegyek, elmegyek kezdetű népdalt Lajtha László széki gyűjtéséből emelte át az Átkozott féltékenység című számukba. Senki nem tudta, hogy népzene, mégis imádták. Ami pedig a világzenét illeti, ezt a fogalmat az üzlet találta ki, hogy legyen egy fach a lemezboltban, ahova a sehova sem sorolható műfajokat be lehet illeszteni. De egyáltalán nem baj, hogy a népzenét mint témát használják. Ez is bizonyíték rá, hogy a népzene kezd elfogadott nyelvezetté válni. A dzsessz sem csinál mást, mint hogy innen-onnan témákat vesz, és a maga nyelvén feldolgozza. Kíváncsi vagyok, mikor jön el az az időszak, amikor a népzenészek nemcsak lemásolnak egy felvételt, hanem ugyanolyan szabadsággal improvizálnak, mint a dzsesszzenészek. Hiszen, bár nem köztudott, a kelet-európai népzene ugyanolyan improvizatív műfaj, mint a dzsessz. Nyelvként lehet kezelni, vannak ugyan szabályok, de mindenki maga állíthatja össze a mondanivalóját.
– Mostanában mivel foglalkozik?
– Koncertezem a Sebő együttessel. Balassit, Csokonait, József Attilát, Weörest éneklünk. A közönség nagyon élvezi, és minden alkalommal megkérdezik tőlem, miért nem lehet ezt látni a tévében. Készülünk a 70. születésnapi koncertemre is, amely február 11-én lesz a Müpában. A népzene ünnepe alkalmából azt szeretnénk élményszerűen bemutatni, hogy a népzene híd múlt és jövő között, egyszerre kulcs a régi és a modern magyar kultúrához. Nem nosztalgiakoncertre készülünk, a növendékeimmel lépünk fel. Azt szeretnénk közösen bemutatni, milyen fontos a folytonosság. Én már tudom, hogy csak akkor érek valamit, ha be tudom illeszteni magam abba a kulturális folyamatba, amely előttem is zajlott, és remélem, hogy utánam is zajlani fog. A mi generációnknak kötelessége ezt a fiatalokkal is megértetni, hogy ne pocsékolják a drága idejüket arra, hogy azt hiszik, velük kezdődik a világ. Annak idején bennünket is eligazítottak a mestereink.
