Csak egy kis voodoo

Lezárható-e a gyarmati múlt? Szenegálban járva könnyen megadhatjuk erre a rövid választ: egyhamar nem. Afrikai kalandok gyalog és négy keréken.

A bassarik a sokszínű Nyugat-Afrika kisebbségei között is kicsinek számító közösséget alkotnak, létszámukat tíz- és harmincezer közé teszik, többségük itt él Szenegálban, de Bissau-Guineában, Guineában, Gambiában is előfordulnak. Iwol lakói, a bédikek náluk is kisebb közösségben élnek, ők Maliból származnak, létszámuk ebben a faluban alig több, mint ötszáz fő. Néhány éve Észak-Ugandában jártunk olyan törzsnél, ahol a kisgyerekek elsírták magukat ijedtükben, amikor odaléptünk hozzájuk, hiszen ők még tényleg nem láttak korábban fehér embert. A bédik kölykök nem ennyire ijedősek, sőt az olykor-olykor erre kószáló európaiak meg is rontották kicsit őket. Merthogy a markukat tartani hamar megtanultak, az idősebbek pedig helyben készült áruikkal vesznek üldözőbe minket, és a fényképezőgépek elé is beállnak pózolni, persze utólag megkérve ennek az árát is.

Segítő szándék ide vagy oda, régen megtanultuk, hogy a helyes reakció ilyenkor nem az aprópénz osztogatása, hiszen egyrészt ezzel úgyis csak mindenkit magunkra szabadítanánk, meg hosszú távon nem is szerencsés, ha erősítjük azt a képzetet, hogy a fehér ember két lábon járó bankautomata, korlátlan pénzkészlettel. A kis falvakat szerte a kontinensen szigorú szabályok tartják egyben, a legtöbb helyen joggal feltételezhetjük, hogy ha a település elöljárójának adjuk át mások szeme láttára adományunkat, akkor az jó helyre fog kerülni. A helyiek kisebb rohama ellenére igazán üdítő élmény itt lenni, kiszabadulva a fullasztó városokból.

Szenegálban mintha három egymástól teljesen különböző világot ismertünk volna meg. Az egyik ilyen az idelátogatók körében is népszerű, sokfelé kifejezetten rendezett és turistás tengerparti sáv, ideértve Dakart is. A másik világot a belső területek sokkal elmaradottabb, részben viskókból és bádogdobozokból álló városai alkotják, sok szeméttel, de azért – afrikai viszonylatban – nem mellbevágó nyomorral. A harmadikat pedig a kis falvak, elzárt területek a maguk sokféle, de egymás mellett a legnagyobb békességben élő népeivel. A két magyarországnyi méretű, körülbelül 13 milliós Szenegál lakosságának mintegy kilencvenöt százaléka muzulmán, négy százaléka keresztény, a többiek animisták, voodooisták. 

Kaolackban még a helyi nagy piac voodoo részlegén is megfordultunk, ahol főként a szertartásokhoz használható állati eredetű tárgyakat árulnak. Vallási okokból sem feszül senki a másiknak, az iszlám követői leginkább a békés szúfi irányzat követői. A szenegáli iszlám világ központjának számító Touba környékén nem tolerálják az alkoholt, ezen túlmenően azonban legföljebb a müezzin hangja emlékeztet néha arra, hogy főként muszlimok között járunk. Ez a város szerepelt a legutóbbi sajtófotó-kiállításon is, a díjazott képen bokájánál földhöz bilincselt fiú, egy vallási iskola diákja látható; na ilyesmivel mi nem találkoztunk az ott tett látogatásunkkor. Sőt, toubai vezetőnk többször hangsúlyozta, hogy az iszlám valódi, békés és barátságos vonalát követik, ami abban a környezetben egész hitelesen is hangzott, még ha minden fal és ajtó mögé nyilván nem is pillanthattunk be.

Itt, Bassariföldön nem az iszlám a hangsúlyos, inkább szinkretista módon vegyítik a kereszténységet a törzsi vallási hagyományokkal, teremtéstörténeteikben például megjelenik az első férfi, az első nő meg a kígyó és az alma. Igaz, a nő előtt, a férfi után Isten az állatokat teremtette meg, ám ebből nem érdemes a hölgyek hátrányos megkülönböztetését feltételező következtetéseket levonni. Iwolban vérbő, nagyhangú, igazi mamma típusú asszonyságokkal találkozunk. A sok egyforma, szabályos kört alkotó ház mellett a falu látványossága az ősbaobabfa, a maga több mint huszonhárom méteres törzskerületével. Miközben a városok, sőt az azokhoz közeli falvak modernizálódnak, a fiatalok közül sokan útra kelnek, Iwolban nem sok jele mutatkozik a strukturális változásoknak.

A közösséget négy család alkotja, szigorúan leosztott és öröklődő feladatokkal. A Keitas família irányítja hagyományosan a falut, a családfő az elöljáró. A Camaras és a Saouras család működteti a falut, intézi a napi ügyeket, míg a Sadiakus felelős a hagyományok őrzéséért, az ünnepekért. A messziről jött látogatónak elsőre persze fogalma sincs, ki kicsoda, azt azonban egyértelműen érzékeljük, hogy a nők az aktívabbak. Ládát, kancsót, zsákot a fején cipelő, deszkaegyenes hátú asszonyt sokat láttunk már, itt viszont feltűnik olyan is, aki nagy olajoshordót cipel a kobakján, alig fér el vele a házikók között. A falu túlsó felén három nő az ebédnek való zöldséget készíti elő, maniókát vagy valami hasonlót zúz össze. A többiek pedig portékáikat mutogatják; ha az európai látogatók megjelenése anyagiassá is tette őket, dísztárgyaik legalább autentikusak, ezeket az agyaggolyókból fűzött láncokat, faragványokat biztosan nem Kínából hozzák.

Kiváló vezetőnk, Monsieur Cico javaslatára útnak indulunk, egy fulani faluban folytatjuk másnap a felfedezőtúrát. Az újabb zötykölődés előtt legalább levakarhatjuk magunkról a vörös port, és ihatunk néhány Gazelle sört, szigorúan 0,62 deciliteres üvegpalackból. (Gazellákkal végül csak ebben a formában találkozunk.)

Ami a városokban és a különféle népcsoportoknak otthont adó falvakban közös, az a patyolattiszta ruházat; miközben mi percek alatt sikeresen összekoszoljuk magunkat Az asszonyok folyton mosnak, úton-útfélen száradó ruhákat látunk, ami erős kontrasztot képez a helyenként bokáig álló szeméttel.

Peulga felé tartva veszünk huszonöt kiló rizst meg némi cukrot, Monsieur Cico szerint az alapvető élelmiszereknek örülni fognak a falusiak, s mivel itt már sík a terep, kocsival is egészen közel tudunk menni a házakhoz. A rizs Indiából, a cukor Európából érkezik Nyugat-Afrikába, ami önmagában jól mutatja, mi is a felemelkedés egyik legjelentősebb akadálya. Az önállóság szinte teljes hiánya. Szenegálban nemzeti eledel a csirke vagy hal rizzsel és hagymás szósszal, ám ebből csak a csirke „hazai” meg a hal, utóbbiból amúgy a javát fillérekért elviszik Japánba, Dél-Koreába, Franciaországba. Nem akarunk hinni a fülünknek, amikor kísérőink azt mondják, hogy a hagymát Hollandiából hozzák be, de állításuk beigazolódik. Több üzletben is megnézzük, a szabályos, kerek fejeket tartalmazó nagy zsákokon mind ott szerepel a felirat, hogy származási hely: Hollandia. Mindez abban az országban, amelynek a mezőgazdaság és a termelt áruk magasabb feldolgozottság melletti értékesítése lehetne a kitörési pont. Iparuk a foszfát és a só kitermelésén túl lényegében nincs. (A fővároshoz viszonylag közeli Rózsaszín tó sótartalma magasabb, mint a Holt-tengeré.)

A fulani faluban persze örülnek is nagyon a szerény ajándéknak, a családfőnek adjuk át a zsákot és a dobozokat, ő pedig máris továbbosztja azok tartalmát az asszonyoknak. Jókor érkezünk a környékre, Peulgában éppen esküvőt tartanak, az előkészületek közepén toppanunk be. Kondérban fognak húst sütni, tüzet szárított teveürülékből és gallyakból raknak; a lakomát nem tervezzük itt megvárni. Az emberek többsége kedves, bár néhányan bizalmatlanul méregetnek minket. Belegondolunk, mit szólnánk, ha a mi esküvői lakodalmunkra állítana be váratlanul néhány afrikai. Megnézhetjük kunyhójában a kissé illetődött menyasszonyt; elindul a zene, a tánc, amelyhez közölünk is csatlakoznak ketten, a helyiek nem kis derültségére.

Tíz napunk volt rá, hogy minél nagyobbat kortyoljunk Szenegálból, szinte folyton úton voltunk, elmentünk a külföldiek által leginkább felkapott paradicsomi helyekre és a legeldugottabb, elmaradott végekre is. Az országban viszonylag fejlett az infrastruktúra, jó a közbiztonság, sok a lenyűgöző látnivaló, a hétszáz kilométeres óceánpart önmagában is igen vonzó. De a tipikusan afrikai társadalmi és környezeti problémák sora sújtja Szenegált is, a hulladékkezelés már említett durva hiányán túl is. Az egyik ilyen az, hogy az európai értelemben vett szociális és egészségügyi védőháló nem létezik. Kórházak például működnek, de az ellátás fizetős, nem is olcsó; Saint-Louis-ban, a régi fővárosban rá is kérdezünk helyi beszélgetőtársainknál, mi történik, ha valaki nagyon beteg, de nincs pénze. Széttárják karjukat, és azt mondják, akkor annyi. Munkanélküli-segély, időskori ellátás híján is marad a család, a közösség mint őrző és segítő környezet. Ez a kohézió a nyugati világ számára sok tekintetben példaértékű lehet, csak éppen az ok-okozat nem mindegy, nem éppen ideális helyzet, ha a sok-sok gyermek létezésének fő célja az idősödő felmenők puszta eltartása.

A gyermekhalandóság az olyan fejlettségű államokban, mint Szenegál, szerencsére jelentősen csökkent, miközben viszont a családmodell lassan változik, a népességrobbanás hatásai így csak lassan, évtizedek alatt korrigálhatók. A túlnépesedés persze relatív fogalom, a népsűrűség az ország egészére kivetítve alacsonyabb, mint Magyarországon, ám koncentráltabb. Cizellált adózás kialakításával, a pénz és vagyon kiszivattyúzásának megállításával, a mezőgazdaság feltámasztásával ki kell tehát még alakítania a térségnek a béke mellett valódi létbiztonságot is jelentő rendszert. Ami – ha így idehaza esetleg jobban értelmezhető – a migráció megfékezésének is a legfontosabb eszköze.

A Saloum folyó deltatorkolatánál lévő Joal-Fadiouth városkában helyi kísérőnkkel, Pierre Didouffal is ilyesmikről beszélgetünk. Örömmel nyugtázzuk, hogy a keresztények és muszlimok gond nélkül élnek egymás mellett, rácsodálkozunk a részben kagylóhéjak milliárdjaiból létrejött szigeten álló település csodálatos voltára; aztán kérdéseinkkel mindig visszarángatjuk magunkat a hétköznapok szürke valóságába. Pierre arról beszél, újfajta gyarmatosítás zajlik, jóllehet a franciák ma már nem tartanak láncra vert rabszolgákat, és nem működtetnek erődöket a tengerparton, ám gazdaságilag éppúgy a markukban tartják az országot, mint a múltban.

A modern gyarmatosítás eszköze, hogy szinte minden jól fizető ágazat az ő kezükbe került, Total-benzinkutaknál tankolhatunk Dakartól Kédougouig mindenhol, az Orange a mobilszolgáltató, és így tovább. Szenegál legfőbb árucikkén, a foszfáton keletkező haszon is kifolyik Afrikából. Az iskola alsó tagozatában még anyanyelvi oktatás zajlik (például wolof, bassari, fulani, szerer), de azután már francia. Az a gyerek, aki nem hoz otthonról biztos franciatudást, lemarad, kimarad.

Az Európában élő szenegáli közösségek ugyan utalnak haza pénzt, amely a mindennapokban jól jön, olyan vagyon azonban nem gyűlik össze, amely a helyi iparosodás vagy bármilyen komolyabb vállalkozás alapját képezhetné. Megjelentek a színen a kínaiak is, ők legalább – mondja Pierre – olcsóbban árulják a cipőiket, mint a franciák.

Míg mi a Dakar környéki látványosságokat csodáljuk, kísérőink kitakarítják járművünket. Hétszáz kilométerre járunk már a varázslatos kis törzsi falvaktól. Hűs az óceán, a nagy túra végén belemártózunk, lemossa rólunk az út porát.