Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű életműve

Százhúsz éve született a bor filozófusa. Sokak számára az ő életműve a legjelentősebb az elmúlt száz esztendőből.

Ha azt szeretnénk megtudni, hogy milyen volt a művészethez és a politikához való viszonya, akkor a Lukács Györggyel való vitáját kellene jobban megvizsgálnunk, s azt, hogy miért javasolta mindenkinek: „Ne üljetek füstparipára!” (Ez a jótanács azóta sem vesztett érvényességéből.) No meg érdemes lenne megszívlelni mindazt, bármilyen nehéz és fájó is, amit 1956-ról és a magyarokról írt.

Ha azonban valaki a lényeget szeretné tudni Hamvas Béláról, akkor azt javasolnám neki, hogy olvasson. Kezdheti az Arkhai című esszékötettel, utána tetszés szerint folytathatja az esszékkel vagy A magyar Hüperiónnal és Az öt géniusszal. Közben tartsa észben, Hamvas legnagyobb erénye és egyben legnagyobb hibája az, hogy nagyon jó író. Simán elhitet bárkivel bármit és annak ellenkezőjét is. Ne elégedjen meg azzal az olvasó, amit Hamvas ír, ne gondolja, hogy megtalálta a „tutit”, és végképp ne higgye azt, hogy mást már nem kellene olvasnia. Utána kell nézni, hogy kikre hivatkozik az Anthologia humanában, hogy miket és miért emelt be Az ősök nagy csarnokába, hogy A száz könyvben melyeket sorolja, s kiknek a könyveiről és képeiről írt esszéket. Aztán el kell jutni a Karneválig és a Scientia sacráig, amelyekkel semmi más dolgunk nincs, mint hogy egészen egyszerűen elolvassuk őket. Ha kell, újra és újra.

Leírtam már máshol, hogy ha megteheted, hogy gyönyörködj a pirkadatban, ne mulaszd el. Ha magyarnak születtél, igyál a forrásból, ami valóban magyarrá tehet. Még csak az sem kell, hogy Hamvassal „egyetérts”. Dehogyis! Elég, ha műveit látóteredbe helyezed, és időt hagysz nekik. Már az is segíteni fog, hogy megértsd, kivételes helyzetben vagy. Egy népből származol vele, s még annyi más hőssel, kiknek nevét, jóllehet fel sem jegyezték, nem is ismerheted. Hozzájuk igazítsd magad, ne becsvágyhoz, ködképekhez, amelyek megjelennek a kedély láthatárán. Magyarságod ne hőbörgés legyen, hanem tudás. Hamvas tudására építve saját tudásod.

Hiszen mindent elvehetnek tőled, s nyugodj meg, mindent el is fogsz veszíteni, egyedül tudásod a tiéd, egyedül a tudásodból fakadó tetteid a tieid, egyedül a minőség, ahogyan élsz, és amit teremtesz. Vagy te magad.

Ha mindezek után – és ellenére – valaki esetleg megkérdezné, hogy ugyan mégis miért tartod az elmúlt évszázad számos és kiváló magyar írója és gondolkodója közül éppen őt, éppen ezt a Hamvas Bélát a legjelentősebbnek, akkor már alighanem kevés lenne röviden ismertetni az életét, felsorolni pár jelentősebb művét és annak hatását. Mindez kevésnek, hibásnak, tökéletlennek tűnne.

Talán meg kellene említeni néhány olyan kifejezést, amelyet ő vezetett be; s bár nem az ő „terminusai” voltak – hiszen nem egy-egy szó lángjában, hanem a létezés problémájában égett gondolkodása –, mégis ő fűzte őket össze. Arról beszélt, hogy a hiba, a korrupció forrása, a probléma eredője, az első csalódás, az alaptévedés, amelyből az összes többi tévedés és végeredményben az egész emberiségre kiterjedő válság ered, nem kívül van, nem valamikor korábban történt, nem másban keresendő, hanem bennünk. Benne. Sőt, benned és bennem.

„Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás; ami van: romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. [ ] A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni. Annyi, mint jelen lenni, és nem elrejtőzni, és nem elkenni, és nem elviccelni, és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az első hazugság bennem van” (Interview).

A legtöbben itt megállnak.

Rendben, mondják, megvan a probléma, feltárják, egész életművet szentelnek neki, a probléma őrületében elmerülnek, de megoldani még csak meg sem próbálják. Hamvas pontosan tudta, hogy nem elég tudni, meg kell valósítani. A megvalósításhoz a hagyomány adta a kulcsokat.

Mi a hagyomány? A hagyomány idő feletti és mindig időszerű metafizikai tudás a létezésről, mindig átöröklődik az időben, végig az emberiség egész történetében. Ha úgy tetszik, akkor a hagyomány nem más, mint a tudás Istenről, a lélekről, az ember helyéről a teremtésben. A hagyomány tudás, nem pedig ismeret. A hagyomány nem irányzat, amelyhez csatlakozni lehet, hanem a forrás. Hagyomány a Véda és a Biblia, Buddha és Krisztus tanítása, de hagyományról beszél Böhme, sőt a hagyományról tudunk meg valamit akkor is, amikor Csontváry festményeivel szembesülünk, vagy amikor Bartók zenéjét hallgatjuk. A hagyomány az a nemes és egyszerű őszinteség, amelynek igazságától megrendülünk. Mert mindez a forrásból merít, és a forrás vizét adja a szomjazóknak.

A hagyományból világosan megismerhető, önmagunkban felébreszthető és gyakorolható az éberség. Az éberség segíthet felfedezni az alapállást. Hamvas Béla nagyon sokat beszélt az éberség fontosságáról és – Szabó Lajos nyomán – először világosan az alapállásról.

Az alapállás megköveteli tőlünk, hogy próbáljuk meg transzparenssé tenni egzisztenciánkat, hogy igyekezzünk felszámolni magunkban és magunk körül a zavarodottságot. Mindez azonban nem egyszeri, nem valamiféle „szint”, hanem állandó és folyamatos gyakorlat, amit az imagináció révén újra és újra elérhetünk, s amit nem lehet áruba bocsátani, nem lehet még csak igazán megtanítani sem.

Aki erre legyint, s azt gondolja, hogy ez csupán filozófia és irodalom, az természetesen semmit sem értett az egészből, és valószínűleg közel áll ahhoz, hogy az életét elfecsérelje. De mindez a mi életünket meghatározza.

Végül ha megértjük, miről van szó, miről is írta könyveit Hamvas Béla, akkor a derűn kívül erőfeszítésünknek semmi, de semmi jutalma nem lesz, mert nem is lehet. Hacsak nem az, hogy megértjük, mit jelent embernek lenni, mit jelent az, hogy nem szűkülünk be egyetlen szerepbe, egyetlen őrületbe, tízezer ragaszkodásba, hanem nyitottak és szabadok vagyunk, gyakorolhatjuk a globális orientációt, ha úgy tetszik, a teljes létet. Ez az, amit úgy fogalmazhatunk meg Hamvas Béla nyomán, hogy végre felismerjük, hogy rokonai vagyunk a csillagoknak, sőt a sarki boltos néninek is, rokona a Föld valamennyi porszemének és az égnek, s mégis külön állunk, s egyes-egyedül vagyunk együtt a mindenséggel.