László Csabának hívnak, nem másként

László Csaba a hargitai meccsnézésekről, az anyaországi akadémisták bokájáról és „bumm-bumm” Becker szerváiról.

– Emlékezzünk még: prágai mérkőzés, 114. perc
– Ne folytassa, még mindig előjön az a meccs a rémálmaimban. Minden kép beleivódott az emlékezetembe, még az is, hogy a szurkolók olyan transzparenst hoztak, amelyen Edda-idézet állt: álmodtam egy világot magamnak. Ez volt az a mérkőzés, amikor hosszú idő után végre egymásra talált a Ferencváros szurkolótábora és a csapat. A Bajnokok Ligája harmadik, utolsó selejtező köre volt, itthon egy góllal nyertünk, de lehetett volna három is. Ott a Sparta vezetett egy góllal, már a büntetőkre készültünk, és nyugodt voltam, mert tudtam, hogy van egy tizenegyesgyilkos kapusom. A 114. percben szóltam a másodedzőnek, hogy írja össze, kik rúgják majd a büntetőket. Szűcs Lajos kapus kiadta a labdát Rósának, aki kirúghatta volna a stadionból, és lefújják a meccset. Ehelyett leblokkolt, szöglet lett, amiből gólt kaptunk, és kiestünk. Sok minden összeomlott akkor, és nem csak bennem.

– Ennek ellenére a csapat rögtön ezután remekelt az UEFA-kupában; azóta sem jutott olyan magasra, mint akkor.
– Fradista vagyok hétéves korom óta, és a csapat az én vezetésemmel ott állt egy igazán nagy eredmény küszöbén. Ami a pozitív ebben a kudarcban, hogy összekovácsolt minket ez az élmény, és olyan csapatszellem alakult ki, amellyel ritkán találkozni. A mai napig jó kapcsolatban vagyok azokkal a játékosokkal.

– Felemlegetnék egy másik meccset is: a skóciai Hearts játszik idegenben a glasgow-i Celtickel, amely a bajnokságra hajt. Utolsó forduló, az ön által edzett Hearts az eredménytől függetlenül harmadik. Döntetlen lesz, tehát elvesznek két pontot a Celtictől, amely így elveszíti a bajnokságot. Az edzőt – aki az ön jó barátja – kirúgják. Fel sem merült önben, hogy nem kellene komolyan vennie azt a mérkőzést?
– Ha a csapatom kifut a pályára, nekem az a fontos, hogy hozza ki magából a maximumot. Végig sem gondolom, hogy az ellenfélnek milyen szempontjai vannak. Az említett mérkőzés utáni napokban az edinburghi reptéren volt dolgom, és megláttam ott Gordon Strachan barátomat a családjával, nagy bőröndökkel. Megkérdeztem tőle, hogy hova utazik, és azt válaszolta: „Kiszúrtál velem, kirúgtak a meccs után, de most végre elmehetünk nyaralni.” Egyébként a mai napig jó barátok vagyunk, és gyakran találkozunk, mert az én családom is Skóciában él.

– Totózni nem szokott? Még az albán bajnokság eredményeit is figyeli, biztos lennének jó tippjei.
– Távol állnak tőlem ezek a dolgok, azt sem tudom, hogy kell kitölteni egy ilyen szelvényt.

– Említette a barátját a bőröndökkel. Az ön családja hogyan viseli, hogy amikor aláír egy új csapathoz, nekik is ott kell hagyniuk csapot-papot?
– Amikor Ugandába kellett költözni, meg voltak szeppenve, aztán úgy megszerették, hogy visszavágynak. Az edzősors ilyen; ma szabad munkavállalás van Európában, nagy a fluktuáció. Szerintem több pozitív összetevője van ennek az életmódnak, mint negatív: gyerekeim több nyelvet megtanultak, világpolgárok lettek. Az valóban hátrány, hogy pár évente teljesen lecserélődtek a barátaik, és ritkán találkoztak a nagyszüleikkel, a rokonokkal. Mindkét gyerekem tud írni-olvasni magyarul, és minden évben eltöltünk néhány hetet a székelyföldi Hodgyán és Budapesten, a feleségem szülővárosában. Tudják, honnan jöttünk, ismerik a gyökereiket.

– Figyeli az erdélyi focit is?
– Persze, szurkolok a Sepsiszentgyörgynek, hogy idén feljusson a román első osztályba, mert ideje, hogy legyen ott egy székely csapat. Örülök, hogy van fociakadémia Csíkszeredában, bár udvarhelyiként jobban örülnék, ha ez nálunk jött volna létre. Székelyudvarhelyen nagyobb múltja van a focinak: igazi sportváros volt az én időmben, kilenc sportágban volt csapata az első osztályban. Ráadásul az első székely csapat, amely román bajnokságot nyert, az udvarhelyi futsalegyüttes volt. Büszke vagyok rájuk.

– A csíkszeredai labdarúgó-akadémián hallottam ezt a mondatot: az anyaországi akadémistáknak finomabb a bokájuk, de a székelyeknek nagyobb a szívük. Milyen a szlovák futballista?
– Hasonló a székelyhez: felszántja a pályát, ha kell. A szlovák bajnokság dinamikusabb a magyarnál, sokat ütköznek a játékosok. A magyarban a játékosoknak több idejük van gondolkodni, de ma nem erre van szükség: iszonyúan felgyorsult a világfutball. Nem véletlen, hogy a szlovák játékosok kapósabbak, már egész fiatalon is: az Európa-bajnokságra kijutott U21-es keretből csak három nem játszik külföldön; ők nálam vannak Dunaszerdahelyen.

– Nagyon fiatal a csapata, idős játékost nem is láttam az edzésen.
– Két tapasztalt játékosom van a keretben; az a cél, hogy a helyi tehetséges fiatalokat beépítsük. Volt olyan mérkőzés, ahol a legidősebb pályára lépő játékosom 25 esztendős volt. A kelet-európai futballnak önfenntartónak kell lennie, és ehhez saját nevelésű játékosokra van szükség. Ha helyiek lépnek pályára, akkor tele lesz a stadion is, hiszen akit ismersz, annak szívesebben szurkolsz. Ha több a szurkoló, könnyebb szponzort találni. Ha vannak helyi példaképek, több gyerek jelentkezik az akadémiára, szóval ez egy öngerjesztő folyamattá válik, ha jól csináljuk. Ez persze nem megy egyik napról a másikra; stadiont viszonylag gyorsan lehet építeni, de jó csapatot csak idővel. Sok pénzből persze hamar lehetne csapatnyi idegenlégióst idehozni, de az ilyen csapat gyorsan összeomlik, ha elfogy a pénz; Kelet-Európából rengeteg ilyen példát tudnék mondani. Az FC DAC 1904-nek az a feladata, hogy összetartsa és formálja a csallóközi közösséget. Aki csak pénzt akar keresni a futballból, az ne ide jöjjön. Nálunk nincsenek nagy fizetések. Könyvelőszemlélettel dolgozom: ha nincs bevétel, nem költekezünk.

– Azt hallottam, hogy amikor új játékost igazolnak, meg kell tanulnia a klub történetét.
– Fontos, hogy tudjuk magunkról, kik vagyunk, honnan jövünk, és mit képviselünk. Enélkül nem értheted meg a szurkolókat sem, akik kitartanak akkor is, ha éppen nem megy olyan jól a csapatnak. Európai klub vagyunk, ahol nincs megkülönböztetés: minden játékosnak beszélnie kell például angolul. Azt akarjuk elérni, hogy ha elengedünk egy játékost, bárhova menjen is a világban, tudjon kommunikálni.

Melyik a kedvenc

...csapata? Nem kérdés, most a Dunaszerdahely, de gyerekkorom óta Ferencváros-szurkoló vagyok.         

...étele? Töltelékes káposzta füstölt marhaszeggyel. Tudom, hogy Magyarországon töltött káposztának hívják, de Hodgyában az töltelékes káposzta. Viszont cseppet sem jött be a skótok kedvenc étele, a haggis, amely juhbélbe vagy marhagyomorba töltött belsőségeket tartalmaz.

...kávéja? Negyvenegy éves koromban, Ugandában szoktam rá – fantasztikus kávéik vannak!

...elismerése? Skóciában a Heartsnál dolgoztam, és már az első évemben, külföldiként az év edzője és az év menedzsere lettem. 

– Nagyon őszinte a viszonya a játékosaival. Mitől működik ez?
– Sokat beszélgetek velük. Van egy fiatal játékosom (nem akarom elmondani a nevét), aki kevésbé képzett, de hatalmas erő és akarat van benne. A törökországi edzőtáborban szóba került, hogy nem túl labdabiztos, és nem az a típus, akit a finom cseleiről ismernek. Megkérdezte, mit tegyen, hogy a labda jobban hallgasson rá. Azt mondtam neki, a labda olyan, mint egy jó barátnő: ha jól bánsz vele, megbecsülöd és szereted, akkor ő is szeretni fog. Mindent visszakapsz tőle, amit adsz neki, és ha nem csalod meg, ő sem fog megcsalni. Annyira belelovaltam magam a magyarázatba, hogy azt mondtam: legyen egész nap veled a játékszer, fogd a hónod alatt, akár aludjál vele, hogy megbarátkozzatok. Másnap az edzés után számoltuk a labdákat, és egy hiányzott. Nem találtuk sehol, ekkor odajött hozzám, és azt mondta: ne keressük, megvan, az ágyában felejtette. Nem nevettem ki: örültem, hogy komolyan vette a szavaim. Másnap becseréltem egy edzőmeccsen, és szenzációs gólt rúgott. Mindezt azért mondtam el, hogy jelezzem: itt más a mentalitás, a játékosok tényleg éhesek a sikerre, és mindent megtesznek érte. Ez ma még Magyarországon nehezen képzelhető el; egy ilyen történet miatt például halálra cikiznék egymást. A sikerhez a tehetség csak negyven százalékkal járul hozzá; a többi a rengeteg munka és az akaraterő kérdése. Ha nem tudsz szenvedni, ha nincs benned alázat, és nem tudod átlépni az árnyékodat, nem viszed sokra. Egyszer beszéltem Boris Becker edzőjével. A tanítványa akkoriban a világ legjobbjai között volt, és a szervája volt az erőssége. „Bumm-bumm” Beckernek is becézték. Megkérdeztem tőle, mit gyakorolnak legtöbbet az edzéseken. Azt mondta, a szervákat. Nem értettem, erre miért van szükség, hiszen pont ebben a legjobb. Azért, hogy még jobb legyen, jött a válasz.

– Egy ideig listázta a magyar származású focistákat a nagyvilágban. Csinálja még?
– Kár, hogy nincs nálam a laptopom, megmutatnám. Egy jó ismerősömmel azon gondolkoztunk sokáig, hogy összerakunk egy csapatot a világban szétszóródott, magyar felmenőkkel rendelkező játékosokból; nem azokra gondolok, aki itthonról eligazoltak, hanem akik nem Magyarországon születtek. Érdekes lenne egy ilyen barátságos mérkőzés a válogatottal mondjuk augusztus huszadikán. Latin-Amerikában például meglepően sok magyar nevű játékos van. Székely emberként azt sem értettem soha, hogy az anyaországi csapatok miért nem néznek szét a Kárpát-medencében; a föld számtalan országából igazolnak játékost, de határon túli magyar alig kerül képbe. Nem tudom, miért van ez. Más sportágakban viszont találunk rá példát, gondoljunk csak a hokiválogatott több tagjára, Miklós Edit sízőre vagy Illés Ferenc kézilabdázóra. Mielőtt megkérdezné: én egyszer megpróbáltam – sajnos mellé is nyúltam vele –, Craiováról hoztam egy Borbély nevű játékost a Ferencvárosba.

– A Slovan elleni mérkőzést követő sajtótájékoztatón Pozsonyban addig nem értékelte a mérkőzést, amíg ki nem javította a Lásló Csabát László Csabára. Mérges volt?
– Nem azért voltam mérges, mert kikaptunk 1:0-ra. Pontosabban azért is dühös voltam, de azt nem így vezettem le. Hivatalos sajtótájékoztatón, amelyet ország-világ előtt közvetítenek, vagy ne tegyenek ki semmit, vagy írják le helyesen a nevem. Az egész a tiszteletről szól; engem László Csabának hívnak, nem másként. Ha én megadok minden tiszteletet az ellenfélnek (erre mindig megpróbálok kínosan ügyelni, mert csak az tud kapni, aki adni is tud), akkor talán elvárható a kölcsönösség. Az a tapasztalat, hogy értékelik a karakán kiállást: azóta minden csapat sajtósa kínosan figyel erre, és a végén külön megkérdezi tőlem, hogy minden rendben volt-e.

– Szlovák nemzetiségű játékosainak nem furcsa, hogy a mérkőzések előtt a szurkolóik eléneklik a magyar himnuszt?
– Pontosan tudják, hogy miért van ez. A dunaszerdahelyi közönség Szlovákiában – de összmagyar szinten is – a legsportszerűbbek egyike; nem az ellenféllel vagy a bíró felmenőivel foglalkoznak akkor sem, ha épp kikap a csapat. Meg akarják tartani az identitásukat; ez nem bűn, és aki józanul gondolkodik, az megérti.

– Milyen érzés volt, amikor a DAC-szurkolók elénekelték önnek a székely himnuszt?
– Felemelő és megható. Itthon érzem magam a Csallóközben. Testvérek vagyunk, és ez több értelemben is igaz; Dunaszerdahely Székelyudvarhely testvérvárosa. Amivel én megküzdöttem otthon gyerekkoromban, azt élték vagy élik át ma a csallóközi emberek. Sajnos az anyaországgal való kapcsolatban is; akkor lerománoztak, most pedig, hogy szlovák rendszámú autóval közlekedek, előfordul a szlovákozás is. Megértem az itteni embereket, és ők megértenek engem. Földijei vagyunk egymásnak.