– Hol az aktuális puli?
– Három éve halt meg az utolsó, a Zsigám. Belenyalt az Őrségben egy mérgezett patkányba, amikor Szalafőn kiborították a ciánozott szennyvizet a tájvédelmi körzet országútjára. Azóta szalafői házamat mindenestül átírattam a volt vőm családjára. Soha többet nem megyek le. A kocsimat is eladtam, nehogy véletlenül beleüljek és odautazzam.
– Pedig aki ismeri, tudja, hogy csak ott volt igazán otthon.
– Persze, nekem az Őrség az életet jelentette, csak ott szerettem lenni. De nézze, a lányom öngyilkos lett, őt tavaly vittem le huszonöt év után az egyik fenyő alá, a szüleim ott vannak egy másik fenyő alatt, ott van eltemetve az összes pulim. Üljek ott, a kétszoba-verandás házban egyedül, és nézzem a sírokat?
– Nem kéne halála előtt kivonulnia az életből
– Nem megyek ki az életből, ott vannak a szerepeim! Megállás nélkül játszom. Most szólt épp a direktorom, hogy szeretné kitűzni a vizsolyi bibliából készített kétórás estemet. Mondtam neki, tőlem kitűzheti, mert itt van a könyökömben. Azzal alszom el, hogy szöveget mondok, és ha éjjel felébredek, ott folytatom, ahol az álomba merülés pillanatában abbahagytam. Ha órákon át sétálok, akkor is szöveget mondok. Nem vagyok hajlandó unatkozni! Mi mást csináljak, nézzem az embereket?!
– Eddig mindig volt utódjuk a puliknak. Most hogyhogy nem?
– Nyolcvannyolc éves vagyok!
– Abból kiindulva, hogy két perccel előttem érkezett, és gyalog hozta föl nekem a pogácsát ide, a hegytetőre, mert nem volt türelme megvárni a buszt, százkét éves koráig is elél!
– A francokat! Az igaz, hogy előadás után, tizenegykor gyalog jövök föl a „Moszkva” térről is, de kiszámíthatatlan, hogy az ember meddig él, és nem akarok itt hagyni egy pulit. Ezt az időt már le kell húzni így. Most a madarakat etetem, reggel itt ülnek a terasz korlátján a sármányok és a csókák, és hat órakor ordítva reklamálják a reggelijüket. Nálam az állatoknak mindig jó dolguk volt, az embereknek kevésbé.
– Ez gyerekkorától így van?
– Igen. Még anyámék mesélték, hogy amikor apámat Hódmezővásárhelyre helyezték, és engem háromévesen kivittek a tanyavilágba – akkor még nem élt a három öcsém, csak én –, egyszer csak eltűntem. Mindenhol kerestek, s végül a szoptató kuvasz óljában találtak meg. Pedig a kuvasz a világ legveszélyesebb kutyája, teljesen kiszámíthatatlan.
– Könyveiben nagyon erős képekkel dolgozik. Ez a gondolkodásmód mindig jellemző volt önre?
– Abszolút vizuális alkat vagyok. Ezért nem gyűjtöm a fotókat. A képek az agyamban rögzülnek.
– Weöres Sándort is „lefényképezte” a kedvenc kispárnáján, a koporsóban?
– Ma is tökéletesen látom magam előtt. A vele való volt életem talán legfontosabb kapcsolata, amely még a Veres Pálné Leánygimnázium tornatermében kezdődött, amikor elmondtam neki a Háromrészes éneket. Aztán megcsináltam a kétórás Psychét, amely négy-öt százas szériát futott. Nem volt olyan vidéki kultúrotthon, ahol elő ne adtam volna. Beültem a kocsiba, hátul a puli, és mentem. Sándor halála nagyon megviselt. Ott voltam a halálos ágyánál, mert a felesége, Károlyi Amy hívott. Már nem ismert meg. Mindig letépte magáról a takarót, Amy meg visszahúzta rá. Egyik zsenije volt a huszadik századnak.
– Honnan jött az elhatározás, hogy színésznő lesz, akár az apjával is dacolva, aki ön után hajította a fejszét, amikor ezt közölte vele?
– Tizennégy éves korom körül dőlhetett el, hogy színésznő leszek, amikor megnyertem az iskolában az első szavalóversenyt. De ezeket a dolgokat én nem morzsolgatom, sosem elemeztem magam. Volt egy osztálytársnőm, Spitz Vera, aki később Ligeti György felesége lett. Ő mondta nekem, miután már minden önképzőköri versenyt megnyertem: figyelj, téged nem fognak fölvenni a főiskolára, mert te olyan rendhagyó vagy, és azt nem szeretik, viszont kitalálunk valamit! És kitaláltuk, hogy előadom Babits Mihály remek egyórás monodrámáját, a Laodameiát Aquincumban. Az Operától kaptam a ruhát és egy oszlopot, széksorokat szállítottak a helyszínre. Az előadás után készült fényképen ott ül mellettem Török Sophie a társalkodónőjével, Illyés Gyula Flórával, Déry Tibor és Örkény ingujjban a fűben. Az a pillanat elég különleges volt az életemben. Innen aztán elvittek a Pesti Színházba, ahol lenyomtam egy évet, végül pedig elmentem meghallgatásra a Belvárosi Színházba, ahol Gellért Endre volt akkor a főrendező. Miután elmondtam neki öt verset, átküldött a Nemzetibe Majorhoz azzal: „Mondja meg neki, hogy szerződtesse magát!” Az embernek fiatalon elképesztő öntudata van, olyan, amilyen később soha többé, hiszen utána rádöbben, hogy ezt a szakmát meg is kell tanulni. Átmentem a Nemzetibe, a folyosón ültek vagy hatvanan, mind meghallgatásra vártak. Én lazán keresztülmentem a tömegen, bekopogtam, és beléptem a bizottság elé. Major Tamás rám nézett, azt mondta: „Még nem hívtuk”. Mondom, nem, nem hívtak, de azt mondta a Gellért elvtárs, hogy tessék engem szerződtetni! Major nagyot nézett, aztán így szólt: „Na, adja elő nekünk is a művészetét!” Meghallgatott, és felküldött a harmadikra a főtitkárhoz, hogy írjam alá a szerződésemet.
– Akkor még volt angyala, ahogy a könyvében fogalmazott. Mikor repült el ez az angyal?
– Nyilván valamelyik halálkor Ha az embernek öngyilkos lesz a lánya, az nem gyerekjáték. Úgy akart eltűnni, hogy én ne tudjam meg. A Keleti-főcsatornába készült, és ha ez sikerül, soha nem találom meg. De mindig mindenhonnan elkésett, akkor is későn ugrott Nádasdy Kálmán annak idején azt mondta neki, hagyja a színészetet a fenébe, mert európai szintű énekesnő lehetne, de ő hallani sem akart róla. Pedig akkor lehet, hogy minden máshogy alakul.
– A róla írt könyvéhez, amelyben saját szerepét is kutatta a tragikus eseményben, elmélyedt a pszichológiában is. Változtatott valamit a személyiségén ez a munka?
– Nem.
– Gyakran utal arra, hogy a szája előbb jár, mint a gondolata. Volt olyan eset, amikor ez nagyon visszaütött?
– Biztos volt, hiszen a pályám nem épült valami gördülékenyen, de az ilyesmit sose bántam meg.
– Mit leplez ez a nagy határozottság?
– Talán pont azért vagyok ilyen, mert sok sebezhető pontom van, amelyeket viszont nem analizálok, mert az ilyesmit utálom. Határozott ember vagyok, de ez a katonás magatartás kicsit felvett is.
– Az is önvédelem volt, hogy világéletében hadakozott a naivaszerepek ellen?
– Utáltam őket! Nem is játszottam ilyet, a „legnaivább” szerep az életemben a Bánk bán Melindája volt. Úgy érzem, hogy ez a szerep mindjárt együtt jár valami nyavalygással. A naiva olyan nyúlós, olyan túl lágy nekem.
– Jó emberismerő?
– Néha úgy érzem, hogy igen, de mégsem mernék reszkírozni. Úgy érzem, ez nem az én területem.
– Az ön édesanyja is elvesztette a gyermekeit, igaz, máshogyan.
– Igen, a három öcsém ötvenhatban elhagyta az országot, és soha többé nem tért haza. Anyám akkor látta őket utoljára. Ez számára tragikus volt. Ha nem vagyok neki én és legfőképp a lányom, aki előfordult, hogy hetekre kiköltözött hozzá Pesterzsébetre, akkor nem élte volna túl. Így is időnek előtte halt meg. A középső öcsém öt nyelven beszélt, kint hamar elcsípte az amerikai titkosszolgálat, amelynek szolgálatában tizenöt évet kellett lehúznia. Vele még kétszer találkoztam Párizsban, amikor kinn voltam a Somlyóval [Somlyó György Csernus Mariann második férje], de haláláig leveleztünk is. A másik két öcsémről, akik Johannesburgban kötöttek ki, azt sem tudom, hogy léteznek-e. Megszakadt a levelezés, hogy én nem írtam vagy ők, már nem tudom.
– Nem kíváncsi rájuk?
– Nem. Nem volt bennünk semmi közös.
– Az apja vitéz volt, az öccse az amerikai titkosszolgálatnál helyezkedett el. Abban az időben ezek közül már egy is elég lehetett volna ahhoz, hogy kettétörjön a pályája. Nem látta kárát?
– Nem. Elmondok egy történetet. Major, a központi bizottság tagja egy alkalommal, előadás után a színház folyosóján szembetalálkozott apámmal, akiről tudni kell, hogy végigharcolta az első világháborút, megjárta az olasz frontot, fejsérülést is kapott, hát vitézi címet adtak neki. „Jó estét, vitéz uram!” – mondja Major. „Jó estét, Major elvtárs!” – így apám. Álltak egymással szemben, két nagyon hasonló alak, mire Major megszólalt: „Na gyere, ba meg, átviszlek az EMKE-be, megvacsorázunk!” Engem pedig otthagytak a francba. És volt még egy óriási szerencsém, az, hogy egyszer Aczél Györgyöt elhozta Várkonyi Zoltán a Tisztújításra, és úgy látszik, akkor beköltöztem a szívébe. Ennek következtében egyrészt mindenben megnézett, másrészt amikor a Somlyóval összekerültem, fölhívott azzal: „Hallom, hogy van a Somlyó. Akkor maguknak kell egy nagyobb lakás. Menjen el a lakáshivatalba egy bizonyos Székelyhez, és mondja meg neki, hogy adja oda maguknak a Kútvölgyi úti lakást!” Ez egy négyszobás, reprezentatív lakás volt. Aczél nem bírta ki, hogy ne jöjjön el egyszer. Valószínűleg Örkénytől tudhatta meg, hogy vacsorát rendezek, mert ő volt ilyen nagy fecsegő. Nálam minden örökké nyitva volt, és épp az asztalnál ültünk, amikor egyszer csak feltárult a lakásajtó, és megérkezett Aczél elvtárs. Körbement a négy szobán, mindent megnézett, aztán leült Örkény és Déry közé, és éjfélig beszélgettünk.
– Milyen embernek látta?
– Aczél volt a legnagyobb fej a társaságban, beleértve a mai garnitúrát is. Pedig én aztán lehetnék azon az oldalon, ahol Orbánékat szeretni lehet, de ez mégsem az én világom. A beállítottságom maximálisan baloldali. Nem kommunista: baloldali, amennyiben a baloldali az, aki fölhozza a lakásába a koldust, leülteti, ad neki ebédet, aztán megkérdezi, hogy fáradt-e, és lefekteti a szobában, hadd pihenjen.
– Csinált ilyet?
– Persze.
– Nagy naplóíró volt. Ír még?
– Dehogy! Miről írjak? Arról, hogy a sármányok hogy reggeliznek nálam? Áh!
– Lesz újabb könyv?
– Erre a kiadó is időről időre rákérdez. Van még egy tervem, az lesz a címe: Életem a pulik szeme tükrében, csak nem tudom, összejön-e még. Le kéne ülnöm, leírni és leadni, de hát van némi színházi elfoglaltságom, azonkívül öreg is vagyok
