A baloldali az, aki fölhozza a lakásába a koldust

Megállás nélkül játszik, de közel a kilencvenhez már nem tart pulikat. Nagy idők nagy pillanataira emlékeztünk Csernus Mariann-nal.

– Könyveiben nagyon erős képekkel dolgozik. Ez a gondolkodásmód mindig jellemző volt önre?
– Abszolút vizuális alkat vagyok. Ezért nem gyűjtöm a fotókat. A képek az agyamban rögzülnek.

– Weöres Sándort is „lefényképezte” a kedvenc kispárnáján, a koporsóban?
– Ma is tökéletesen látom magam előtt. A vele való volt életem talán legfontosabb kapcsolata, amely még a Veres Pálné Leánygimnázium tornatermében kezdődött, amikor elmondtam neki a Háromrészes éneket. Aztán megcsináltam a kétórás Psychét, amely négy-öt százas szériát futott. Nem volt olyan vidéki kultúrotthon, ahol elő ne adtam volna. Beültem a kocsiba, hátul a puli, és mentem. Sándor halála nagyon megviselt. Ott voltam a halálos ágyánál, mert a felesége, Károlyi Amy hívott. Már nem ismert meg. Mindig letépte magáról a takarót, Amy meg visszahúzta rá. Egyik zsenije volt a huszadik századnak.

– Honnan jött az elhatározás, hogy színésznő lesz, akár az apjával is dacolva, aki ön után hajította a fejszét, amikor ezt közölte vele?
– Tizennégy éves korom körül dőlhetett el, hogy színésznő leszek, amikor megnyertem az iskolában az első szavalóversenyt. De ezeket a dolgokat én nem morzsolgatom, sosem elemeztem magam. Volt egy osztálytársnőm, Spitz Vera, aki később Ligeti György felesége lett. Ő mondta nekem, miután már minden önképzőköri versenyt megnyertem: figyelj, téged nem fognak fölvenni a főiskolára, mert te olyan rendhagyó vagy, és azt nem szeretik, viszont kitalálunk valamit! És kitaláltuk, hogy előadom Babits Mihály remek egyórás monodrámáját, a Laodameiát Aquincumban. Az Operától kaptam a ruhát és egy oszlopot, széksorokat szállítottak a helyszínre. Az előadás után készült fényképen ott ül mellettem Török Sophie a társalkodónőjével, Illyés Gyula Flórával, Déry Tibor és Örkény ingujjban a fűben. Az a pillanat elég különleges volt az életemben. Innen aztán elvittek a Pesti Színházba, ahol lenyomtam egy évet, végül pedig elmentem meghallgatásra a Belvárosi Színházba, ahol Gellért Endre volt akkor a főrendező. Miután elmondtam neki öt verset, átküldött a Nemzetibe Majorhoz azzal: „Mondja meg neki, hogy szerződtesse magát!” Az embernek fiatalon elképesztő öntudata van, olyan, amilyen később soha többé, hiszen utána rádöbben, hogy ezt a szakmát meg is kell tanulni. Átmentem a Nemzetibe, a folyosón ültek vagy hatvanan, mind meghallgatásra vártak. Én lazán keresztülmentem a tömegen, bekopogtam, és beléptem a bizottság elé. Major Tamás rám nézett, azt mondta: „Még nem hívtuk”. Mondom, nem, nem hívtak, de azt mondta a Gellért elvtárs, hogy tessék engem szerződtetni! Major nagyot nézett, aztán így szólt: „Na, adja elő nekünk is a művészetét!” Meghallgatott, és felküldött a harmadikra a főtitkárhoz, hogy írjam alá a szerződésemet.

– Akkor még volt angyala, ahogy a könyvében fogalmazott. Mikor repült el ez az angyal?
– Nyilván valamelyik halálkor Ha az embernek öngyilkos lesz a lánya, az nem gyerekjáték. Úgy akart eltűnni, hogy én ne tudjam meg. A Keleti-főcsatornába készült, és ha ez sikerül, soha nem találom meg. De mindig mindenhonnan elkésett, akkor is későn ugrott Nádasdy Kálmán annak idején azt mondta neki, hagyja a színészetet a fenébe, mert európai szintű énekesnő lehetne, de ő hallani sem akart róla. Pedig akkor lehet, hogy minden máshogy alakul.

– A róla írt könyvéhez, amelyben saját szerepét is kutatta a tragikus eseményben, elmélyedt a pszichológiában is. Változtatott valamit a személyiségén ez a munka?
– Nem.

– Gyakran utal arra, hogy a szája előbb jár, mint a gondolata. Volt olyan eset, amikor ez nagyon visszaütött?
– Biztos volt, hiszen a pályám nem épült valami gördülékenyen, de az ilyesmit sose bántam meg.

– Mit leplez ez a nagy határozottság?
– Talán pont azért vagyok ilyen, mert sok sebezhető pontom van, amelyeket viszont nem analizálok, mert az ilyesmit utálom. Határozott ember vagyok, de ez a katonás magatartás kicsit felvett is.

– Az is önvédelem volt, hogy világéletében hadakozott a naivaszerepek ellen?
– Utáltam őket! Nem is játszottam ilyet, a „legnaivább” szerep az életemben a Bánk bán Melindája volt. Úgy érzem, hogy ez a szerep mindjárt együtt jár valami nyavalygással. A naiva olyan nyúlós, olyan túl lágy nekem.

– Jó emberismerő?
– Néha úgy érzem, hogy igen, de mégsem mernék reszkírozni. Úgy érzem, ez nem az én területem.

– Az ön édesanyja is elvesztette a gyermekeit, igaz, máshogyan.
– Igen, a három öcsém ötvenhatban elhagyta az országot, és soha többé nem tért haza. Anyám akkor látta őket utoljára. Ez számára tragikus volt. Ha nem vagyok neki én és legfőképp a lányom, aki előfordult, hogy hetekre kiköltözött hozzá Pesterzsébetre, akkor nem élte volna túl. Így is időnek előtte halt meg. A középső öcsém öt nyelven beszélt, kint hamar elcsípte az amerikai titkosszolgálat, amelynek szolgálatában tizenöt évet kellett lehúznia. Vele még kétszer találkoztam Párizsban, amikor kinn voltam a Somlyóval [Somlyó György Csernus Mariann második férje], de haláláig leveleztünk is. A másik két öcsémről, akik Johannesburgban kötöttek ki, azt sem tudom, hogy léteznek-e. Megszakadt a levelezés, hogy én nem írtam vagy ők, már nem tudom.

– Nem kíváncsi rájuk?
– Nem. Nem volt bennünk semmi közös.

– Az apja vitéz volt, az öccse az amerikai titkosszolgálatnál helyezkedett el. Abban az időben ezek közül már egy is elég lehetett volna ahhoz, hogy kettétörjön a pályája. Nem látta kárát?
– Nem. Elmondok egy történetet. Major, a központi bizottság tagja egy alkalommal, előadás után a színház folyosóján szembetalálkozott apámmal, akiről tudni kell, hogy végigharcolta az első világháborút, megjárta az olasz frontot, fejsérülést is kapott, hát vitézi címet adtak neki. „Jó estét, vitéz uram!” – mondja Major. „Jó estét, Major elvtárs!” – így apám. Álltak egymással szemben, két nagyon hasonló alak, mire Major megszólalt: „Na gyere, ba meg, átviszlek az EMKE-be, megvacsorázunk!” Engem pedig otthagytak a francba. És volt még egy óriási szerencsém, az, hogy egyszer Aczél Györgyöt elhozta Várkonyi Zoltán a Tisztújításra, és úgy látszik, akkor beköltöztem a szívébe. Ennek következtében egyrészt mindenben megnézett, másrészt amikor a Somlyóval összekerültem, fölhívott azzal: „Hallom, hogy van a Somlyó. Akkor maguknak kell egy nagyobb lakás. Menjen el a lakáshivatalba egy bizonyos Székelyhez, és mondja meg neki, hogy adja oda maguknak a Kútvölgyi úti lakást!” Ez egy négyszobás, reprezentatív lakás volt. Aczél nem bírta ki, hogy ne jöjjön el egyszer. Valószínűleg Örkénytől tudhatta meg, hogy vacsorát rendezek, mert ő volt ilyen nagy fecsegő. Nálam minden örökké nyitva volt, és épp az asztalnál ültünk, amikor egyszer csak feltárult a lakásajtó, és megérkezett Aczél elvtárs. Körbement a négy szobán, mindent megnézett, aztán leült Örkény és Déry közé, és éjfélig beszélgettünk.

– Milyen embernek látta?
– Aczél volt a legnagyobb fej a társaságban, beleértve a mai garnitúrát is. Pedig én aztán lehetnék azon az oldalon, ahol Orbánékat szeretni lehet, de ez mégsem az én világom. A beállítottságom maximálisan baloldali. Nem kommunista: baloldali, amennyiben a baloldali az, aki fölhozza a lakásába a koldust, leülteti, ad neki ebédet, aztán megkérdezi, hogy fáradt-e, és lefekteti a szobában, hadd pihenjen.

– Csinált ilyet?
– Persze.

– Nagy naplóíró volt. Ír még?
– Dehogy! Miről írjak? Arról, hogy a sármányok hogy reggeliznek nálam? Áh!

– Lesz újabb könyv?
– Erre a kiadó is időről időre rákérdez. Van még egy tervem, az lesz a címe: Életem a pulik szeme tükrében, csak nem tudom, összejön-e még. Le kéne ülnöm, leírni és leadni, de hát van némi színházi elfoglaltságom, azonkívül öreg is vagyok