– Mikor úszott először?
– A Csillaghegyi strand gyerekmedencéjében, ugyanis minden évben a nagybácsikám Mátyás király úti házában nyaraltunk, amelyet Klára-laknak neveztek. Ez négyéves koromban lehetett, a harmincas évek legelején. Azonnal megszerettem az úszást, és rögtön tudtam, hogy semmi mást sem akarok csinálni. Reggel bementem a vízbe, és este, amikor be akarták zárni a strandot, úgy kellett könyörögni nekem, hogy ugyan jöjjek ki. Volt ott egy öreg úszómester, akit Csuhaj bácsinak hívtak. Amikor rendszeresen nem tudta miattam bezárni az uszodát, azt mondta a szüleimnek, hogy ezt tessék már valahova sportolni adni, különben nem lesz jó vége.
– Ezután kezdett szervezett keretek között úszni?
– Mire elvégeztem az általános iskolát, már nagyon ment az úszás. Természetes volt, hogy később, a gimnáziumban – a német birodalmiba jártam – is sportoltam a KISOK-ban, a Középiskolai Sportkörök Országos Központjában. Az egyik ifjúsági versenyen látott meg Sárosi Imre, aki később edzőm lett a Fradiban. Mivel akkoriban férfiak még nem látogathatták a női úszóversenyeket, szinte beszökött. Úszómesteri fürdőköpenyt vett fel, álcázta magát, hogy új tehetségeket találhasson. Kiszúrt, és leigazolt az FTC-hez.
– Elismert sportolóként könnyebb volt megélnie a vészkorszakot?
– Dehogy. Folyton verekednem kellett, amikor zsidóztak.
– Győzött?
– Hol én nyertem, hol én kaptam a nagy pofonokat. Pont múltkor találkoztam az egyik osztálytársammal, akivel sokat verekedtünk. Ő később a magyar tudományos élet valami lópikula-cintányéra lett. Megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még arra, hogy zsidózott. Mondta, hogy igen, írt valami papírt is. Így is volt. Én mindig fiús lány voltam, nem az a gyönge kis virágszál. Szembesítettem az irománnyal, elismerte, hogy ő írta, elkezdtünk verekedni. Úgy meghúzta a hosszú copfom, hogy majdnem a kezében maradt a hajam. Azóta is jóban vagyunk.
– Nem volt furcsa zsidóként a Német Birodalmi Gimnáziumba járni?
– Imádtam a német iskolát. Szokatlan elvek szerint tanítottak. Például óra alatt is ki lehetett járni a teremből, és mindennap volt testnevelés. Három nyelvet is lehetett tanulni. Mindent németül tanítottak, kivéve a magyart, emellett volt angol és francia is. És persze jelen volt az iskolában a leventemozgalom. Ez afféle magyar Hitlerjugend volt. Nekem annyira tetszett – hiszen ott mindennap buli volt –, hogy addig sírtam, amíg felvettek. Képzelheti!
– Otthon hogy fogadták, hogy levente lett?
– Csodás családom volt, a mai napig a szüleim szeretetéből élek. Persze azt mélyen elhallgattam előlük, hogy oda járok. Egyszer aztán, amikor otthon az asztalnál a szüleim mondtak valamit Hitlerre, hogy az a gazember hány embert küldött a gázba, egyszer csak felugrottam, felcsaptam a kezem, és azt mondtam: Heil Hitler! Apukám azt mondta, ülj le, Éva, csend legyen! Anyukám pedig azonnal ki akart venni az iskolából. De apukám nem engedte, hiszen abban az időben az volt a legjobb magyar iskolák egyike. Több osztálytársamból is akadémikus lett később. De nem is az elméleti oktatásért szerettem oda járni, hanem tényleg a mindennapos tornaórák miatt. Imádtam mindent, amikor mozogni kellett. Szerintem én félresikerültem, valójában nem is embernek készültem, hanem halnak.
– A háború hogyan hatott úszókarrierjére?
– Nem engedtek versenyezni, az onnantól az árják kiváltsága maradt. Ettől függetlenül minden egyes nap lementem a Lukácsba edzeni. Ott csak egy kis nyitott medence volt. Így nem is az a csoda, hogy ilyen kis medencében edzettem, hanem hogy azt a sok hideget kibírtam. Sokat fáztam. De egyszer csak, még mindig a háború idején, azt mondja nekem Sárosi Imre, most olvasta, hogy Japánban egy új úszásnemben, a pillangóban kezdtek úszni, és kérdezte, hogy ki akarom-e próbálni. Persze mindent ki akartam próbálni, így elkezdtünk pillangózni. A pillangó miatt lettem híresebb, mint a többiek. Később elneveztek Pillangókisasszonynak is, pedig kisasszony sose voltam. De ettől még ugyanúgy elvittek munkaszolgálatra, mint mindenki mást. Azt ember ne érje meg! Csak a némettudásom mentett meg a haláltól. Egyszer megállt mellettünk egy német katonai autó a piros lámpánál. Én tökéletes németséggel megkérdeztem az autót vezető német katonát, hogy hova megy. Azt felelte, hogy Pestre, erre megkértem, hogy vigyen el engem is. Azt hitte, hogy német vagyok, igent mondott. Magyarán egy német katona, mit sem sejtve, megszöktetett egy zsidót a munkaszolgálatból. A többi mind Auschwitzba ment.
– Pesten aztán bujkált a háború végéig?
– Amikor felértem, üzentem anyámnak, hogy Pesten vagyok. A Benczúr utcában talált rám, de a munkaszolgálat miatt olyan szörnyű állapotban voltam, hogy csak a szememről ismert meg. Akkor eldöntöttem, hogy engem többet nem visznek el. Otthon a vécé fölött volt egy kis padlás. Amikor jött a razzia, zsupsz, fölszaladtam a padlásra, ott bújtam el. Ezért a vécéről sok mindent tudok. Föntről néztem mindent.
– Akkoriban hogyan tekintettek az élsportolókra? Sztárok, példaképek voltak?
– Újra vissza kell térnem a Csillaghegyi strandhoz. Amikor Csík Ferkó nyert (Csík Ferenc az 1936-os berlini olimpián nyert száz gyorson, majd 1945-ben hunyt el egy légitámadásban – M. Cs.), vasárnap volt, és a strandon ezrek voltak: nyaralók, helyi lakosok, békásmegyeriek. Akkor a rádióban elkezdték játszani Csík Ferinek a magyar himnuszt. Ott volt az a sok félmeztelen, agyonégetett bőrű, strandoló férfi, akiknek a himnusz hallatán folyt a könnyük. Kilencéves lányként akkor eldöntöttem, hogy én is ilyet szeretnék. Utána sokat beszélgettem Csíkkal, mondtam is, neki köszönhetem, hogy sportoló lettem.
– A helsinki olimpián úgy nyerte a 200 méteres mellúszást, hogy pillangózott. Nem keltett ez megütközést a többi úszó körében?
– Az akkor egy úszásnem volt, még nem választották szét a mellúszást és a pillangót, semmi szabálytalan nem volt benne. Akkor mi, magyar lányok voltunk a sztárok, az öt számból négyet nyertünk (még elhoztunk két ezüstöt és egy bronzot is – M. Cs.). Nem csak én úsztam pillangót, de én voltam az egyetlen, aki végig pillangózott. Lehetett ugyanis a verseny közben váltani úszásnemet mellről pillangóra vagy vissza. Mindenki váltott, kivéve én. De ők is pillangózhattak volna, ha bírják. Egyébként teljesen más volt akkoriban a sportolói közeg, mint manapság. Akkor még tudtunk egymásnak drukkolni. Ez igaz volt az azonos számban induló versenyzőkre és az olimpiai csapat egyéb tagjaira is. Az Aranycsapattal is kimondhatatlanul szoros barátságban voltunk. Azon nevettünk, hogy Puskás Öcsiék Helsinkiben ültek a parton, és nem akartak vagy csak nekem, vagy csak a legnagyobb ellenfelemnek, Novák Évának drukkolni. Így, hogy ne legyen zűr, azt kiabálták, hogy hajrá Éva, hiszen mindketten Évák voltunk.
– A négy évvel későbbi melbourne-i olimpia a forradalom napjaira esett. Mennyi hír jutott el a kint lévő sportolókhoz a hazai eseményekről?
– Az volt életem legnehezebb időszaka. Nem lehetett visszabeszélni a sportvezetőknek, akit beválogattak a csapatba, annak mennie kellett, nem volt választása. A lányom, Andrea kétéves volt, és én, illetve az apja, Gyarmati Dezső is benne volt az olimpiai csapatban. Megmakacsoltam magam, kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó elutazni, nem hagyom itt a gyereket. Erre kitört a balhé, mindenképpen mennem kellett. A kintlét maga volt a rémálom. Sákovics Lídiával és Rejtő Ildivel (mindketten olimpiai bajnok vívók – M. Cs.) mindennap fél éjszakát ültünk a telefon mellett, próbáltunk vonalat kapni Budapestre. Csak azt tudtuk, hogy itt lőnek. A lányunkra a szüleim vigyáztak. Egyik nap sikerült elérnem apukámat, azt mondta, hogy várjak, mert ad valakit. Megszólalt a kétéves Andrea a telefonba, és azt mondta, hogy mama, mama, gyere haza. Gondolhatja, hogy milyen nehéz volt ilyen tudattal versenyezni.
– Az ön szállóigévé vált mottója, hogy sírni csak a győztesnek szabad. Ez nem csak amolyan utólagos bölcsesség, valóban így gondolta, amikor esetleg kikapott egy versenyen aktív korában?
– Tényleg így éltem mindig is. Már nem tudom, melyik olimpiai szám eredményhirdetése volt, amikor a második helyezett sírt. Erre az angol győztes lenyúlt a dobogó legfelső fokáról, és felhúzta maga mellé a másodikat. Mindenki csodálkozott ezen. Utána meg is kérdeztem tőle, miért tette. Erre azt mondta, hogy nem akarta elrontani a győzelem felett érzett örömét. Majd hozzátette, hogy millimétereken múlik, hogy éppen ki nyer, ki veszít, így nem szabad azt hinni, hogy aki egy centivel később ér célba, az valójában rosszabb úszó lenne. Szerettük egymást, nemcsak a magyarokat, a külföldieket is. Emberi volt a légkör az öltözőben is, nem olyan, mint most. A vízben persze életre-halálra versenyeztünk, de a szárazföldön nem. Kevesebben voltunk, és már önmagában azt a lehetőséget is élveztük, hogy kijuthattunk nyugatra.
– Nagyon vigyáztak magukra külföldön, nehogy disszidáljanak?
– Általában nem lakhattunk a rendes olimpiai faluban. A keleti blokk sportolóinak külön táboruk volt. Helsinkiben velünk volt Terike, az ávós. Egyik nap este tíz körül megyek ki az udvarra valamiért, erre látom, Terike ott ül a sötétben egy kövön, és figyel. Jóban voltunk vele, így megkérdeztem: „Te mi az istent csinálsz itt éjjel?” Erre megmondta, hogy vigyáz ránk, nehogy valaki disszidáljon. No de akkor én már tudtam, hogy Novák Éva pár nappal korábban ott az olimpián titokban hozzáment egy belgához. Úgyhogy mondtam neki, Terikém, menj nyugodtan vissza aludni, már elkéstél itt az őrködéssel.
– Versenyzői pályafutása után edző lett, így végigkísérte a magyar úszás szinte teljes XX. századi történetét. Miben változott legtöbbet a sport az ötvenes évek óta?
– Teljesen átalakultak az edzésmódszerek. Az emberek sokkal erősebbek lettek. A maiakhoz képest az én izomzatom sehol sem volt, mégis ötvenszer tudtam magam karral felhúzni a bordásfalon. Olyan volt a karom, mint egy fiúnak a dereka. De ha most megkérdezné, hogy ha kiálltam volna a mai Hosszú Katinkával, ki nyert volna, akkor persze, hogy ő.
