A madárhessegetők tízparancsolata

Madárijesztő-tanfolyamot hirdetnek Szeged környéki cégeknél. Aki azt gondolná, hogy ez maga a megtestesült álommunka, nagyot téved!

– Csapatostul csapnak le – árulja el ellenfeleiről, majd kérdésünkre ecsetelni kezdi, milyen kihívásokkal néz szembe munkaideje alatt. Elsőnek említi az unalmat; könnyen el is bóbiskolhat az ember. Aztán az időjárás kerül szóba: kint kell lenni esőben és melegben egyaránt, utóbbi ellen a kocsi sem sokat segít. Ahogyan a galambokat sem riasztaná el, ha hagyományos, mozdulatlan szalmabábut tennének a mező közepére. A vadász azt mondja, azt nagyon hamar megszokják.

– Igazából mindent megszoknak, a lövést viszont már kevésbé – mondja mosollyal a szája szegletében.

Harmadik nyilatkozónk – ugyancsak anonimitást kérve – az agyagkövekre esküszik.

– Ezzel dobálom őket, akkor elriadnak – bök hegyes orrú cipőjével egy göröngyre a farmernadrágos fiatalember. Az unalomról neki nem is kell beszélnie, fásultsága lerí az arcáról és mozdulatairól. Ő egyébként nem vállalja a madárhessegető elnevezést, őrnek tartja magát. Érvelése valahol jogos is: egy meghatározott védett területre figyelve járőrözik, és ügyel, hogy oda illetéktelenek – jelen esetben a galambok – ne jussanak be.

És mi történne, ha nem alkalmaznának madárhessegetőket? Erre a harmadik konténer lakója adja meg a választ. Ő ugyan először dolgozik itt – korábban varrógépekkel foglalkozott –, de hallotta, mit műveltek errefelé a galambok: egy hétvége alatt kiették a csírázó vetőmagokat, úgyhogy a cég be is fürdött vele rendesen. Nem meglepő hát, hogy nem kevés madárhessegetőt alkalmaznak errefelé. El is meséli, hogy van egy földterület a közelben, ahol sokkal sűrűbben állnak a madárriasztók. Odamegyünk.

Valóban, a szegedi repülőtér melletti, frissen bevetett hatalmas tábla közepén vonalba rendeződve állnak többen is. A fejükre húzott rózsaszín és almazöld kapucni, illetve a kék baseballsapka szinte világít az egyhangú, sík tájban. A nem is olyan messzi távolban látszik a szegedi dóm két kúpja is. Bármily hihetetlen, éppen ez a közelség az oka, hogy ennyi élő madárijesztőt kell foglalkoztatni. Szegeden ugyanis rengeteg a galamb, ami még hagyján, de a csongrádi megyeszékhely szürke madarai híresen kezelhetetlenek. Volt időszak, hogy benn a városban is szervezetten kellett üldözni őket, annyira megkeserítették a járókelők életét. A mezőn persze egészen más velük a probléma: nagyon szeretik a frissen elvetett napraforgót a csírázási időszakában. Ez mindössze egy hét, de a galamboknak elég pár nap, hogy végigegyék a mezőt. A nemesítők próbálkoztak ellenük erős paprika és fokhagyma keverékével – sikertelenül, a galamboknak azzal együtt is kellett a csíra. Ha ez mindig megismétlődne, körülbelül húszmillió forintos kárt okozna az ültetőknek évről évre, úgyhogy megéri kifizetni a bért az emberi madárijesztőknek.

Hegedűs Zoltán, egy másik cég napraforgó-nemesítője azonban elmondja nekünk, hogy idén a hideg időjárás miatt a csírázási időszak egy hónaposra húzódott, s ez értelemszerűen a költségeiken is meglátszik majd, úgyhogy egymillió helyett várhatóan nagyjából négymilliót kell kifizetniük alkalmi munkásaiknak. Hegedűs hangsúlyozza lapunknak, hogy ez bejelentett, szerződéses munka, nincs zsebbe fizetés. Sok madárhessegetőjüket egyébként más idénymunkára, például kapálásra is szokták alkalmazni. Elmondása szerint azonban egyáltalán nem olyan könnyű megfelelő jelentkezőt találni. Hosszan sorolja rossz tapasztalatait.

– Voltak egyetemisták például, akik buli után jöttek ki, persze részegen. Azzal kezdték a munkát, hogy a műszak első felét átaludták, aztán meg voltak sértődve, amikor közöltük velük, hogy nem kell többé jönniük – mondja derültségünkre. Hegedűs Zoltán szerint azonban ez egyáltalán nem vicces, ahogy az sem, hogy valaki tűsarkúban akart kijönni galambokat hessegetni. Két órát bírta a munkát. Éppen az ilyen esetek miatt fogalmaztak meg egy tízpontos útmutatót – vagy tízparancsolatot, ha úgy vesszük – a jelentkezőknek, amelyet aztán be is tartatnak velük. Az eligazító nem árul zsákbamacskát, így indul: „Feladat: madár nem szállhat le”, a kiadványon ezt húsz felkiáltójel követi. Hasonló határozottságot sugároz a következő sor is – „megérkezés a megbeszélt időben” –, majd jön a tízparancsolat.

1. A kijelölt helyen kell tartózkodni.

2. Sorra nem lehet rálépni.

3. Ösvényt nem taposunk.

4. Egy ember reggel átnézi a kerítést.

5. Nem szabad: olvasni, beszélgetni, aludni, folyamatosan telefonálni.

6. A felcímkézett területre csak galamb miatt szabad bemenni.

7. A kirakott székeket a helyükön kell hagyni.

8. Esőkabátot hozz magaddal mindig!

9. Kalap, naptej.

10. A kirakott eszközöket nem lehet elvinni.

Némelyik pont abszurdnak hat, pedig nem véletlenül hirdették meg őket. Hegedűs Zoltán szinte mindegyikre kikerekít egy-egy anekdotát. Az olvasástilalmat azért kell rögzíteni, mert volt rá példa, hogy egy madárhessegető úgy kizárta a külvilágot a mező közepén regényt olvasva, hogy ötven méterre tőle ették ki a csírát a földből a galambok. Esőkabátra azért van szükség, mert a galambok bizony kihasználják, ha két felhőszakadás között van egy kis idejük, s azonnal jönnek Szeged felől. A kalapra és a naptejre pedig azért hívják fel a jövő madárhessegetőinek figyelmét, mert sokan elfeledkeznek a mezők azon tulajdonságáról, hogy ott nincs semmi, de tényleg semmi, ami árnyékot adhatna. Gyakran jönnek nyugdíjasok is némi mellékest keresni, s ők bizony sokszor elalszanak. A módszer mára bevált, még ha sokan ki is nevetik. Mosolyog rajta Mária, Végh Ferencné is.

– Nevetségesnek tartják a barátaim, hogy ezt csinálom, de hát őszinte leszek, annak találom én is – mondja nekünk öniróniával. Vele egyébként a tízhektáros veteményes kellős közepén beszélgetünk, ahová mi is csak a szigorú előírásokat betartva, traktornyomok alkotta alkalmi utakon lépdelve jutottunk be. Mária két ilyen út találkozásán ül egy alaposan a földbe nyomódott kerti széken. Eszünkbe is jut gyorsan a 7. pont: „A kirakott székeket a helyükön kell hagyni.” Mellette sporttáska, benne rádió, valamint üdítő és étel. Didereg a szélben, de annyira azért nem, hogy reszketne a kezében tartott galambriasztó, az anyacsavarokkal megnehezített, vasportól csillogó műanyag flakon. Mária legrosszabbul a hideget viseli a hessegetés során, meg hogy „nem lehet bandázni”, azaz beszélgetni (ötös pont, kettes alpont), úgyhogy vannak is napjai, amikor az idő rettentő lassan halad előre. Beszélgessünk hát arról, mi történik, ha akció van, ha jönnek a galambok. Az egykor vagyonőrként dolgozó Mária ingerült lesz. Cifrázva szidja a galambokat, amelyek már semmitől sem félnek, ezért aztán egészen közelre, két méterre kell odafutni hozzájuk, mire megriadnak. És mivel elég nagy a terület, legfeljebb annyit ér el vele, hogy odébb reppennek két sorral. Ilyenkor aztán a hessegetők egyesítik erőiket, és úgy próbálnak közbelépni, pláne ha csapatostul jönnek a szegedi szürke szárnyasok.

– Mi a jó ebben a munkában? – kérdezzük Máriát.

– Nem áll a hátam mögött a főnök, mint a gyárban.

– És mit csinál, ha napnyugtakor hazamegy?

– Semmit. Lefekszem aludni.

Amikor elbúcsúzunk, akkor hökkenünk meg, hogy négy madárhessegetővel beszélgettünk ugyan, de egyiküket sem láttuk galambot üldözni, úgymond munka közben. Folyamatos volt viszont a kellemes madárcsicsergés – bár üldözőik ezt feltehetően nagyon unhatják már.