A szabolcsi falvakban mindig a remény és az élni akarás szúr szemet. Ez maradt meg bennem már akkor is, amikor gimnazistaként kerékpárral jártuk a környéket, majd érettségi után rögtön, amikor hetekig stoppoltunk Dél- és Kelet-Magyarországon. Ezúttal azért kerekedtünk fel, hogy megnézzük a sajtóban az utóbbi időben gyakran szereplő Csengert és Nagygécet.
Csengerről az első benyomásunk, hogy a Makovecz-rajongók Mekkája: a város arculatát jelentős mértékben határozzák meg az ő stílusában felhúzott épületek, s ennek okát nem sokkal később meg is tudjuk. Rendkívül kedves vendéglátásban részesülünk, amikor az út fáradalmaira iszunk egy kávét. A presszó tulajdonosával hamar szóba elegyedünk, örömmel beszél a városról, bár nem tudjuk nem észrevenni az aggódást, amit ebben a mindannyiunk számára bizonytalan világban ő a saját szülőföldjére vonatkoztat. Egyre kevesebb a munka, a fiatalok elköltöznek, nehéz is lenne őket marasztalni. A helyi üzemekben, amelyek közt akad gyümölcsfeldolgozó, cipő- és tésztagyár, már nem akarnak dolgozni.
– Aki egy kicsit tanul, az mind elmegy. Aki meg nem tanul, az Angliában van. A mezőgazdaság azért néhány fiatalt itt tart. Vannak olyanok is, akik tovább akarják vinni, amit a felmenőik elkezdtek. A legtöbb gazdálkodónak már a szülei is a földdel foglalkoztak. Terület van elég: több ezer hektárral rendelkezik a kisváros. Ide tartozik még Csengerújfalu, Csengersima, Ura is. A földek java része ugyan ügyvédeké, de hagyják dolgozni rajta a helyieket. Igaz, egyre kevesebb kézre van szükség. A szántóval kétszáz hektáron elbír két ember, nem kell több. Az alma, az uborka csak szezonális munkát kínál a nagy többségnek. Augusztustól októberig. Az év fennmaradó részében egy traktoros egymaga megművel húsz hektár területet, nem kell hozzá sok ember.
– Lassan már innen járnak Romániába dolgozni, Szatmárnémeti ugyanis mindössze harminc kilométerre van, és egész nagy, százezres város. Ukrajnából jön ugyan munkaerő, de az csak kétkezi munkára alkalmas.
Amikor elmondjuk neki, hogy a falvak kimondottan jó benyomást keltenek, és látjuk rajtuk a gondos odafigyelést, ezzel válaszol:
– A szatmári emberek arról híresek, hogy rendben tartják magukat. Talán most ezzel a közmunkával elvan a helyi kisebbség is. Legalábbis húszan-harmincan ott vannak egy bokorban – mondja, és szavaiból nehéz nem érezni az iróniát.
Ekkor halad el a kis üzlet előtt két közmunkás, az egyik kezében két söprű is van.
– Jaj, rosszul szólok – mondja az extra szorgalom láttán. – Húsz ember is rendben tudná tartani Csengert, ezek meg vagy százan vannak, mégis csak tíz métert haladnak egy nap az árokparton. Ha meg masina van, nem kell az ember.
Azt már később, Nagygécen tudjuk meg, hogy azért formálhatta az utcaképet Makovecz Imre, mert a rendszerváltás után Csenger vezetése elhatározta, új arculatot ad a településnek, ezért az építészt kérték fel, hogy legyen ebben a segítségükre. Sorra nőttek ki a földből az általa vagy tanítványai által tervezett épületek: az iskola, a sportcsarnok, a városi ebédlő, a polgármesteri hivatal, az egészségház, lakóházak, templomok. 1995-től 2010-es haláláig ő maga volt a város főépítésze. Halála után egykori munkatársa, Csernus Lőrinc vette át a stafétabotot, így történhetett, hogy a nemrégiben átadott uszoda is Makovecz-jellegű organikus épület.
Nagygéc története egyik legszomorúbb momentumának épp ma van az évfordulója. A települést ugyanis 1970. május 13-áról 14-ére virradó éjszaka mosta el az árvíz. Vannak a falu egykori lakói közt olyanok, akik a mai napig úgy gondolják, a települést végleg felszámoló tragédiában benne volt a kommunista hatalom keze is, éppen azért, hogy a szülőföldjükhöz és hitükhöz ragaszkodó magyarok, zsidók és cigányok szoros egységét megbontsák. Az árvizet követően az ott élőket kitelepítették, és soha többé nem engedték vissza. A legtöbben Csengeren és Csengersimán kezdték újra életüket, de szinte mindenhova jutott belőlük.
749 indult
új hazát keresni
próbált meg
gyökértől szakadva
új fa ága lenni
Ezt már Juhász Ferencnek az emlékhelyen kőbe vésett verse hirdeti, mögötte ott sorakozik azok neve, akiket pontosan 47 évvel ezelőtt az árvíz Csengeren talált. Azóta a falu Árpád-kori templomát felújították, elnevezték a Megmaradás templomának, hiszen annyi mindent átélt már, mégis áll. Mellette 2015-ben alakítottak ki nemzeti emlékhelyet. Az emlékparkban kétszáz márványoszlopon háromezer település neve a történelmi Magyarország területéről. Megjegyzendő, ez így már egy kicsit sok is, kár mindent beletuszkolni egy olyan emlékhelybe, amelynek jóravaló, dolgos emberek szülőföldhöz ragaszkodását, a tragédiában való helytállását kellene hirdetnie.
Útban hazafelé még egy kávé vár ránk a Kurta kocsmában: valóban oda rúg ki a Szamosra ezen a kedves, jó szándékú és nehéz sorssal megáldott vidéken.
