Az utolsó pillanatig: látogatás Demeter Katalin hospice-ápolónál

Nagyon szép azt látni, hogy a család belejön az ápolásba. A hospice fogalmát nem szabad összemosni a halállal.

Miközben nézelődöm, az egyik fotelben meglátom Böbe mamát. Ő kéri, hogy szólítsam így, és bár kicsit rosszul van, mert a gyomra rakoncátlankodik, boldogan meséli, hogy anyák napjára hazavitte a családja. Picit beljebb van a szobája, szép, tiszta, illatos, telis-tele családi fényképekkel, virágokkal. Amennyire csak lehet, otthonosnak mondható.

Nem akarom Böbe mamát sokáig zavarni, így kimegyünk a kertbe Katalinnal, hogy arról beszélgessünk, hogyan lesz valakiből hospice-ápoló.

– Egy Heves megyei kis faluból származom, és amikor pályaválasztásra került a sor, tudtam, hogy vagy tanár, vagy orvos szeretnék lenni.

A tanári pálya – a szó szoros értelmében – nem sikerült Katalinnak, és az orvosi egyetemre sem került be. Ám mivel egészségügyi szakközépiskolát végzett Budapesten, lehetőséget kapott, hogy a Szent László Kórházban dolgozzon egykori belgyógyász előadója mellett.

– Fantasztikus szakember, mindig lehetett tőle kérdezni, és mindig megválaszolta a kérdéseinket. Érdekeltek az ok-okozati összefüggések, és ő türelemmel el is magyarázta őket.

Abból, amit később mesél, rájövök, hogy egy kicsit Katalin is olyan lett, mint a mentora.

A Szent László Kórház nagyon jó szakmai műhelynek bizonyult a fiatal ápolónak. Reggel hétkor kezdtek, vagyis inkább hatkor, mert fontos volt, hogy a munka előtt egy kicsit beszélgessenek egymással. Olyanok voltak – ápolók és orvosok –, mint egy nagy család. Nem csoda. Szinte az egész életüket együtt töltötték az intézmény falai között.

Katalin később az infektológiai osztály főnővére lett, egészen 2007-ig, amikor felkérték szakoktatónak. Így ötvöződött két álma, a betegellátás és az oktatás. A hospice-ellátással is itt találkozott először.

– Magyarország első hospice-részlege a Szent László Kórházban jött létre. Végigkísértük a felállását, és nagyon sokat küzdöttünk érte, hiszen ekkor még itthon az egész rendszer gyerekcipőben járt, nem ismerték. 2009-től veszek részt az otthoni ápolásban.

Katalin már ekkor is tapasztalta, hogy bár a családok sokfélék, és másképp dolgoznak fel egy közelgő tragédiát, abban többségük egyezik, hogy nem tudják megfelelően ápolni beteg hozzátartozójukat. Nagy szükségük van segítségre.

– Ma már nincs az, mint régen, hogy több generáció együtt él, és a gyerekek végignézték, ahogy a szüleik gondozzák a nagyszüleiket. Az emberek nem tudják, hogyan kell megfogni a beteget, hogyan kell pelenkázni. Sokszor a legegyszerűbb dolog sem jut eszükbe, mint például az, hogy ha a beteg fullad, ki kell nyitni az ablakot, és megemelni a párnát a feje alatt. Nagyon szép azt látni, hogy miután megtanítottuk a hozzátartozókat az ápolási műveletekre, a vizitszámok akár csökkenthetők, mert a család belejön az ápolásba.

Demeter Katalin a Magyar Hospice Alapítványnál is jár még ki családokhoz egyéb feladatai mellett. Szakoktatói pályája alatt is hiányzott neki a közvetlen betegellátás, vagyis a betegek folyamatos közelsége.

– Teljesen más, amikor a tanítványokkal kerülsz a páciensek közelébe, és más, amikor ki tudsz alakítani velük egy bizalmas, bensőséges viszonyt.

Első hallásra ez nagyon furcsa, hiszen azt gondolnánk, a szakemberek igyekeznek inkább távolságot tartani a végstádiumú betegektől, hogy kevésbé fájjon az elvesztésük. Katalin ezt nem így éli meg.

– Amikor úgy tudunk segíteni, hogy látjuk, a beteg megnyugszik, és olyan odafigyelést kap, amilyet más intézményben nem, az örömmel tölt el. A kórházak túlterheltek, nem tudnak a betegekre elég időt szakítani. Nálunk el tudjuk magyarázni nekik, hogy mi vár rájuk. Meghallgatjuk őket. Volt olyan beteg, aki elmondta, hogy nem a haláltól fél, csak azt szeretné, hogy ne fájjon. Van természetesen olyan beteg is, aki dühös a családjára, az életre, a sorsra, mindenre és mindenkire, amiért el kell hagynia ezt az életet. Mindenki más, mindenkinek másfajta segítség kell ehhez az életszakaszhoz. Mi pedig örömmel segítünk.

Ez az öröm azonban nem jár szomorúság nélkül. Főként akkor, amikor az élet rendje felborul: a beteg fiatal, vagy egy anyának, apának el kell temetnie a gyermekét. Katalin szerint ezek az esetek a személyzetet is sokkal jobban megviselik.

– Az idősek mögött általában megélt, teljes élet áll. A fiatalok előtt viszont még sok minden lehetne, amit nem tapasztaltak meg.

Kicsit nehezen, de csak felteszem a kérdést, ami foglalkoztat. Mit lehet tenni akkor, amikor egy beteg úgy érzi, hogy már nem bírja tovább, és nem akar élni? Katalin elmagyarázza, ők mit tudnak tenni ilyen helyzetekben.

– Semmiképp sem hagyjuk magára a beteget. Valaki folyamatosan mellette van, beszélteti, és megpróbálja kideríteni, miért nem bírja tovább. Sokszor arról van szó, hogy attól félnek, az élet már csak fájdalommal jár, és az egyre csak fokozódik. Emellett pedig a kínzó hányinger vagy más tünet is folyamatosan jelen lehet a daganatos betegeknél. Mi azon vagyunk, hogy a tüneteket csillapítsuk. Sokszor, ha javul a beteg közérzete, másképp áll a dolgokhoz, látni akarja például az unokáját, akit két nappal azelőtt még nem szeretett volna.

Ugyanez a hullámzás a családtagoknál is megjelenhet. Ahány ember, annyi feldolgozási mechanizmus. Vannak rokonok, akik mindvégig a beteg mellett tudnak maradni, de akadnak olyanok is, akik erre nem képesek. Nem azért, mert nem akarnak, hanem mert egyszerűen nem tudnak. Katalinék ezt is elfogadják, de megpróbálják úgy terelgetni őket, hogy megbékéljenek a helyzettel, nehogy később megbánják, hogy nem voltak ott. Ugyanez vonatkozik az őszinteségre, ami sokszor nehezükre esik a családtagoknak. Katalinnak volt olyan otthon ápolt betege, akinek a felesége várta az ajtóban, és megkérte, ne beszéljen a férjének a halálról, a hospice-ról.

– Amikor bementem a férfihoz, és a felesége kiment egy pohár vízért, ő is elmondta ugyanezt, csak a másik oldalról: nővérke, tudom, hogy meg fogok halni, de erről ne beszéljen a feleségemnek. Az őszinte kommunikáció önvédelemből vagy azért, mert azt gondoljuk, azzal segítünk, ha hallgatunk, sokszor elmarad. Pedig nagy szükség lenne rá.

A tagadás vagy a félelem miatt a családok nagyon későn jelentkeznek náluk, mert a hospice fogalmát összemossák a halállal. Pedig Katalin szerint nagyon fontos lenne, hogy mindenki megértse, a hospice-nál nem a halált, hanem az élhető életet hangsúlyozzák. Azt, hogy mit lehet még hozzátenni ahhoz, ami hátravan. Legyen az fájdalomcsillapítás, folyamatos odafigyelés, egy megértő szó.

– Volt egy betegünk, aki még sohasem ivott alkoholt. Neki az volt a kérése, hogy nem akar úgy elmenni, hogy nem érezte még az ízét. Megengedtük neki, hogy megigyon egy pohár sört. Egy másik fiatal betegünknek a barátai szerveztek kerti partit. Mi ebben segítettünk, az ápolók kitolták az ágyát a kertünkbe, és eltöltöttek ott egy csodálatos délutánt. Még zene is volt. Ilyen apróság is a világot jelentheti a betegnek ebben a szituációban, mi pedig igyekszünk azt nézni, mi az, amit megtehetünk érte, nem pedig azt, hogy mit nem szabad.