Nincs sem vörös, sem pedig más színű vonal Gibraltár kérdésében – kommentálta elégedetten a múlt héten Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök azt a hírt, hogy a benn maradó uniós tagállamok vezetői egyhangú döntéssel hagyták jóvá a brexittel kapcsolatos uniós tárgyalási pozíciót. Ennek része, hogy Gibraltárral kapcsolatban az unió és a brit kormány között a későbbiekben csak úgy jöhet létre bármiféle megállapodás, ha arról a spanyol és brit vezetés is külön megegyezik. Ez pedig a gyakorlatban annyit jelent, hogy a spanyolok Gibraltár ügyében a kereskedelmi kapcsolatok kérdésében vétójogot kapnának az uniótól, ami különösen értékes kártya Madrid kezében. Ők ugyanis azt szeretnék elérni, hogy közös brit–spanyol fennhatóság alá kerüljön a szikla, mert így a kilépést követően is megtarthatná hozzáférését a belső uniós piachoz. London azonban hallani sem akar erről.
Gibraltár sorsa hosszú évszázadok óta próbára teszi a brit–spanyol kapcsolatokat. A hét négyzetkilométernél is kisebb terület még 1462-ben került spanyol uralom alá, 1704-ben azonban – a spanyol örökösödési háború eredményeként – megszerezték az angolok. A második világháború előtt a Franco-diktatúra spanyol uralom alá akarta hajtani, később viszont mégis beleegyezett abba, hogy Gibraltár brit felségterület maradjon. 1967-ben egy népszavazás fenntartotta a Nagy-Britanniához tartozást, két évvel később azonban Franco lezáratta a határt. Ezt ugyan 1982-ben feloldották, a városállam hovatartozása a mai napig vitatéma a spanyolok és a britek között annak ellenére, hogy 2002-ben a brit koronagyarmat lakói egy újabb referendumon jelezték, hogy ők továbbra is az Egyesült Királyságban kívánnak maradni. Egy ideig úgy látszott, Spanyolország elfogadta ezt, így 2006-ban Nagy-Britannia és Gibraltár képviselőivel Córdobában rendezték a mindennapi életet érintő, korábban megoldatlannak tűnő vitás kérdéseket. Ilyenekből viszont még mindig akad bőven. Legutóbb például a halászati jogok miatt újultak ki a viták: 2013-ban a gibraltáriak megakadályozták, hogy a spanyol hajók közelebb jöjjenek a partokhoz, válaszul a spanyolok lelassították a forgalmat a határon. Az ügy az Európai Bizottságig is eljutott, amely később megállapította, hogy Spanyolország ugyan nem sértette meg az uniós jogot, de azt ajánlotta, tegyenek többet a forgalom gyorsításáért.
A brit–spanyol vita főszereplői azonban mégsem a szikla lakói, akiknek a nyolcvan százaléka egész egyszerűen gibraltárinak vallja magát. Ez a népcsoport egészen különleges nyelvváltozatot beszél, a llanitót. Az itt élők büszkék identitásukra, így napjainkban már online folyóirat és havilap is készül ezen a „nyelven”, amely leginkább a spanyol és az angol keveréke. A gibraltári öntudatot persze nagyban erősíti az is, hogy itt messze jobban élnek az emberek, mint Spanyolországban: 62 ezer euró az egy főre jutó bruttó hazai termék, míg a szomszédos spanyol tartományban, Cádizban már csak 16 ezer. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Cádizban az emberek 37 százaléka munkanélküli, miközben Gibraltáron gyakorlatilag nem létezik ez a fogalom. Így korántsem túlzás azt állítani, hogy a két terület között a gazdasági szakadék nagyobb, mint az Egyesül Államok és Mexikó között.
Gibraltár egyedi helyzetét egyébként az unió is megerősítette, mivel beleegyeztek, hogy a városállamban különösen kedvező adókulcsok legyenek, Spanyolországhoz képest így valóságos adóparadicsom ez a néhány négyzetkilométer: már több ezer banki és pénzügyi vállalkozást vonzottak ezzel a területre, amelyek alaposan felhúzzák a szikla gazdasági teljesítményét. Nem is csoda, hogy a gibraltáriaknak eszük ágában sem volt kiválni az Európai Unióból, a brexitreferendumon a lakosságnak csupán a négy százaléka választotta ezt az opciót, így Gibraltárt teljes joggal nevezhetjük az unió leghűségesebb városának.
Ez azonban aligha nyom majd sokat a latban, amikor megkezdődnek a városállam jövőjéről a tárgyalások. Amikor Theresa May brit miniszterelnök az Európai Tanács elnökének írt levelében bejelentette a lisszaboni szerződés 50. cikkelyének aktiválását, nem említette a brit korona fennhatósága alá tartozó Gibraltár sorsát. Az unió azonban a fő tárgyalási irányelvek közé betette azt is, hogy a brit kormány és a közösség közötti majdani megállapodás akkor terjeszthető ki a Spanyolország déli részén fekvő területre, ha erről London és Madrid külön megállapodik. Londonban erre elszabadultak az indulatok: a hatalmon lévő konzervatív párt egyik volt vezetője, Michael Howard egyenesen párhuzamot vont a Gibraltár feletti brit szuverenitás és az Argentína által 1982-ben megszállt, majd a brit hadsereg által 77 napos véres háborúban visszavívott Falkland-szigetek brit fennhatósága között. A politikus kijelentette: 35 évvel ezelőtt egy másik női miniszterelnök, Margaret Thatcher haderőt küldött a világ másik végébe, hogy megvédje brit emberek másik kis csoportjának szabadságát egy másik spanyol ajkú ország ellenében.
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy jelenlegi miniszterelnökünk is hasonló elszántságot tanúsít majd Gibraltár ügyében – fogalmazott Howard, aminek nyomán sokan már brit–spanyol háborút vizionáltak. Még a brit kormányfő szóvivőjének is meg kellett szólalnia az egykori tory vezető nyilatkozata után, aki elmondta: nem lehetséges, hogy az ügynek bármilyen katonai vonatkozása legyen, ezért elképzelhetetlen, hogy a brit haditengerészetet kivezényeljék.
A Gibraltár körüli indulatokat jelzi, hogy április közepén az Atlético Madrid elleni Bajnokok Ligája-negyeddöntőre a Madridba érkező leicesteri drukkerek összeverekedtek a spanyol rohamrendőrökkel, miközben azt kiáltozták: „Gibraltár a miénk!” A videofelvételeken azonban az is látszott, hogy a spanyol rendőrök a békés szurkolókat is válogatás nélkül ütötték. Sőt, az uniós vezetők múlt heti, brexitről szóló tárgyalása előtt néhány órával a spanyol haditengerészet Cazadora nevű korvettje gibraltári vizekre hajózott, ami már a harmadik ilyen eset egy hónap alatt. Ezúttal a brit királyi haditengerészet és a helyi rendőrség hajói kísérték ki a három mérföldes gibraltári tengeri övezetből a spanyol hadihajót.
Egyelőre tehát nyoma sincs az egyetértésnek Gibraltár kérdésében, amelynek sorsa így továbbra is teljesen bizonytalan. A forrófejű politikusokkal szemben a gibraltáriak így alighanem akkor döntöttek a legokosabban, amikor a llanitót kifejlesztették, amellyel mind az angol, mind pedig a spanyol nyelv megérthető.
