Tiszavasváriba Polgárnál érdemes letérni a sztrádáról. Ha valaki vonattal jön, az most kicsit csalódottnak érezheti magát, pedig szó sincs diszkriminatív megkülönböztetésről. A vonattal közlekedő is ér annyit, mint a gépjármű-tulajdonos. Ember és ember között még akkor sem teszünk különbséget, mondják a jobbikos város vezetői, ha igény egyébként volna rá.
Jön egy ember, tempója kimért, egyenletes, vállán valamilyen ismeretlen készséget egyensúlyoz. A közeli faldarabra trágár szavakat fújt egy ismeretlen kéz. Megáll az ember, hogy oldalt váltson. Épp kitakarja a graffiti elejét: ciszopó, ennyit látunk.
Hogy a készség ember alkotta valami, ahhoz kétség sem fér, de hogy mi célból készíthették, rejtély. Széles utca, Keskeny utca? – kérdezzük bizalommal. A készség láthatólag nem súlyos, mintha alumíniumprofilok alkotnák nagyobbrészt, mert az ember játszi könnyedséggel torpan meg.
– Jogvédők, mi? Vagy újságírók? – kérdezi, ahogy töprengőn végigtekint rajtunk, majd egy ujjal a földre fújja az orrát. Azért jobb ezt, mármint a váladékürítést a focipályán elvégezni, mert a fűben nem akad úgy meg a tekintet az eredményen. – Má’ megint egy cigánycikk Aztán csak keményen – teszi hozzá, és köszönés nélkül elindul.
A trágár felirat végre felfedi magát, de semmi olyat nem közöl, amit ne tudtunk volna magunk is.
Ekkor értjük meg, hogy mi volt az a szörnyű, már-már rosszullétig vezető furcsa szédület, idegenkedés, ami egész úton idefelé ráncigálta a kedélyünket. Hát ez! Hogy kell-e még egy cikk a tiszavasvári romák, noch dazu cigányok nyomorúságáról? Kinek jó ez? Az egy kis megélhetőségen kívül persze, ami egynek-másnak kijár.
Egyvalamit sajnálunk. Hogy az ismeretlen esélyt sem hagyott kikutatni a készség titkát.
Ricsinek és pajtásainak a műsora is csak megerősít bennünket. Ricsi a Széles utca valamelyik rissz-rossz házának kertjéből kerül elő. Házszámok gyakorlatilag nincsenek. Lehet, hogy kellene valami a postai szolgáltatás gördülékenységéről is, fut át rajtunk hirtelen, de gyorsan elhessegetjük a gondolatot. Helyette azt vesszük számba, mi az, ami itt, a szegregátumban pozitívumként lenne értékelhető.
Talán csak a jó levegő. Mert a kulissza amúgy elég szívszaggató.
Ricsi a szószóló. Tizenkilencnek mondja magát, és nincs okunk kételkedni szavai hitelességében. Barna, kötött pulóvere és farmernadrágja tipp-topp, pedig láttunkra hagyta csak abba a gyúrást a kert végében. Az eszköz nélküli erősítésnek Amerikában óriási kultusza van. Még világbajnokságot is rendeznek a szakágban. Hamar felszaporodunk, további kamaszok bukkannak elő a pokrócokkal fedett ajtónyílásokból. Aztán kerül egy biciklis legény is. Egyikük derűs magánszámot rittyent. Sarlót lóbálva ad elő válogatást a cigánygyűlölet alapjának toposzaiból.
– Megöllek, te! – kiabál röhögve, és ide-oda sarabol a kéziszerszámmal.
– Tígedet is – ugrik oda a biciklishez, aki készségesen kontrázik az előadáshoz.
– Ne bánts, tezsvír! – rikoltozik, és helyette valaki más kezd menekülni. A fiú végül belevágja a sarlót a kerítésoszlopba, és szó nélkül lelép.
– Mind fajgyűlölők vagytok – mondja nekünk Ricsi, és egy pillanatra megvillan a harag a szemében. – Ti, magyarok mind gyűlölitek a cigányokat.
A sötét felhőből hirtelen zápor fakad, minden átmenet nélkül zuhogni kezd. Egy kis vakarcs vinnyogva menekül be az egyik ajtónyíláson.
Ezek a legények meg csak állnak az esőben hajadonfőtt, talán egy kapucnisra sem telik nekik. Ráadásul itt van még ez a szociolingvisztikai probléma is. Hogy mit mondjunk? Romát vagy cigányt? Hogy mi nem gyűlöljük a romákat, vagy azt, hogy a cigányokat? Egy pillanat alatt hűl ki a levegő körülöttünk, nem tudunk már mit kérdezni, tudjuk, hogy hiábavaló.
– Van egy cigid? – kérdezi végül Ricsi, és nem hagyja lerázni magát. – Akkor legalább csúsztass már ide egy ezrest.
Háromszáznál tovább nem megyünk, de így is nehéz lenyelni a gúnyos mosolyt, amit cserébe kapunk.
Egyenesen a fűzfa kocsmába rongyolunk be, de már csak csepereg. A fűzfa kocsma a Csikágó ABC-vel szemben, az út túloldalán, a rézsűben található. Természetes képződmény, vagyis a fűzfa maga. Elég nagy ahhoz, hogy negyven-ötven ember is elüldögéljen az árnyékában. A helyi romák azért szeretik, mert innen nehéz kiutálni bárkit is. Most senki sincs a fa alatt. A közmunkások sárga mellényes csapata ismét a Széles és a Keskeny utca vályog- vagy ritkábban téglaházai közt serénykedik. Páran kaszát lengetnek, és a munkának mintha valami eredménye is mutatkozna. Most, hogy mindenki csak motoros fűkaszát használ már, tulajdonképpen szemétség hagyományos kaszát az emberek kezébe nyomni. A munkavezető ötvenes férfi, őszbe csavarodó, hátrafésült göndör haját esőcseppek pettyezik.
– Nincs minekünk egy rossz szavunk se a Gyuri bácsira, se az érpatakiakra. Rendesek azok! Megmutatták az utat a cigányoknak, nélkülük még most is úgy élnénk, mint a ki tudja, micsodák. Segítik azok a cigányokat! Lássa – mutat körbe –, elvitték a szemetet. Gépkocsikat küldöttek meg kontínert.
– Így, így – bizonykodik nyomban egy suhanc. – Az utolsó szóig így igaz minden. Vakuljak meg, ha nem.
– Mert mi volt itt előtte? – kotyog bele egy asszony a férfiak dolgába –, tetű, férgek, patkányok! Lerágták a gyerekek ujját, meg terjesztettík a betegsíget!
– Látja – szól tanárosan a munkavezető. – Nem kell itt kelteni a hangulatot.
– Miért nem hosszabbította meg az önkormányzat a szerződést a Becsület Légiójával?
– Nyilván a Misi bácsinak van más munkája is.
– Az érpataki Orosz Mihályról van szó ugyebár?
– Ki másról, persze hogy őróla!
– És most, hogy Misi bácsi elment, ki szavatol az eredményekért?
– Azért maradtam én itt. Csak hogy képbe kerüljenek Mi azokat a szempontokat kezdtük érvényesíteni, amelyeket az elmúlt 27 évben az állam nem tett meg Magyarországon.
Zagyva György Gyula, a Jobbik karcosabb részének prominense, egykori országgyűlési képviselő most a városi közmunkaprogram vezetője. A párt belső mozgásaira kevésbé érzékeny személyként azt feltételezzük, hogy az integrációs szakembert a cigányfaragó korszak elhalványításával egyidejűleg penderítették ki a frontvonalból vidékre. A „rettenetes tagság” – talán még emlékszünk erre a szókapcsolatra – egyelőre a hátországban húzza meg magát. Nem önként vonultak száműzetésbe. Zagyvát bizonyos Lóránt, egy fejkendős, Gyuri bácsihoz hasonlóan roppant határozott, erős testalkatú, céltudatos személy kíséri. Róla annyi derül ki, hogy 2014-ig közterület-felügyelőként működött Tiszavasváriban. A lenyűgöző testtömegű, leginkább mennydörgésre emlékeztető Zagyva György Gyula a beszélgetés közben töprengőn majszolgatja a délelőtti testületi ülésről itt maradt pogácsát.
A sajtó képviselői persze megpróbálnak mélyebbre ásni.
– A járőrözéssel?
– Pontosítsunk! Bejárás, nem járőrözés. Ezt csak a liberális sajtó terjesztette. Civil aktivisták bevonásával integrációs célú normaátadásokat folytattunk a szegregátumban.
– A cigánytelepeken?
– Én nem kérdezem, de nem is kérdezhetném, ki kicsoda. Nekem minden ember egyenlő. Az volt a célunk, hogy a tapasztalatainkat megosszuk ezekkel az emberekkel, és persze annak a gyakorlatnak a meghonosítása, hogy ha bárki civil szabálytalanságot észlel – jellemzően illegális áramvételezés, de ez ugyanúgy lehet akár gyermekveszélyeztetés is –, akkor azt jelentse a rendőrségnek, az áramszolgáltatónak vagy a gyerekjóléti szolgálatnak.
– És jelentették?
– 98 százalékban felszámoltuk az illegális áramvételezést. Hat hónapja még pókhálók lógtak a szegregátumban mindenhol, ma meg lehet nézni a helyszínt. És mindez csakis az odafigyelés hatására történt. Ha megvan a norma, van mit betartatni a szegregátum lakóival is. Logikailag úgy épül fel a világ, hogy ha lehet körtét lopni, akkor lehet almát vagy áramot is
– Miért nem bízzák ezt az áramszolgáltatóra?
– Mert ők nem intézkednek. Borsodban, hogy ne érje szó a ház elejét, az áramkommandó, amelynek ugyebár feladata lenne az illegális vételezések felderítése, kettő, azaz két főt számlál. Informálisan a tudomásomra jutott, hogy nekik nem gazdaságos ez után szaladgálni, és az üzemi veszteséget így is, úgy is kifizeti valaki, például hálózathasználati díj címén. És ki az a valaki? Maga meg én, ugyebár.
– Hogyan adja át tapasztalatait egy normafelmutatáson az aktivista?
– Ez általában mindig életszituációkban zajlik. Ne úgy képzeljék el, hogy berendeljük X. Y.-t, és kilenctől tizenegyig normaátadás zajlik. Nem! Ez annál bonyolultabb. Például itt vagyok én. Észlelem, hogy eldobja a túrórudis papírt az anyuka, és egy ilyen helyzetre fel lehet fűzni akár egy félórás beszélgetést is. De nekem nem derogál, hogy akár két-három órára leüljek valakivel, akár munkaidő után is. Jellemzően ez a közmunkamítingek során történik, és az a célja, hogy bemutassuk, milyen előnyökkel jár a normák betartása. Hogy ezek segítségével a szegregált területeken is lehet emberibb módon élni. De itt nem az én személyemről vagy a Misi bácsi személyéről van szó, hanem hogy úgy épüljön fel a rendszer, hogy mindenkit áthasson a tudat: önkormányzati dolgozót, állami alkalmazottat, civilt, kisebbségit, mindenkit. Együtt adjuk meg a segítséget a beilleszkedéshez.
– Ehhez azért jó, ha megvan a kellő testtömeg.
– Talán nem figyelt eléggé. Én azt mondom, hogy azt kell elérni, hogy az alig hatvankilós Edina az építésügyről is meg tudja ezt tenni. Hogy például megtapadjon az az információ, hogy belépés előtt kopogni kell. Mert nincsen nekik megszokva, hogy kopogni kell. De én akár tízszer is visszaküldöm. Egy átlag értelmiségi persze hamar elhasalna odakint a terepen. Hogy csak egyet mondjak, nekem napi átlagban úgy ötven hazugságot kell kezelnem A múltkor azt mondta Lázár János, hogy remekül halad a közmunkaprogram, most már az a cél, hogy a munkavállalókat visszavezessük a munkaerőpiacra. Na, én, Zagyva Gyula innen üzenem, hogy ez kamu. 490 ember van a kezem alatt, és jó, ha tíz százalékuk el tudna helyezkedni. De én ezért a tíz százalékért is gyakorlatilag megfeszülök, az életem rámegy. Amíg elszívok egy cigarettát, a Lóránt elmondja, hogy mit láttunk a múltkor. Kimentünk egy családhoz, és azt láttuk, hogy a gyerek nincs szoptatva, és hogy oda van szarva a szoba közepére.
Valamennyien Lóránt felé fordítjuk a tekintetünket, aki láthatólag nincs szokva ilyesmihez, mert csak csücsörít, és a szemöldökét emelgeti.
– Na – bátorítja a csöndes Lórántot a vezető –, mit láttunk három napja?
– Egy családot kerestünk fel a minap, és ott, sajnos, olyasmit láttunk, ami maga a fertő – Lóránt itt egy pillanatra megtorpan, majd rövid mérlegelés után kiegészíti hozzászólását: – zésveszély.
– Konkrétan hetven darab szar volt a szoba közepén – felejti el hirtelen a cigiszünetet Zagyva Gyula. – A szobában! Ilyenkor mi a menet? Értesíteni kell a gyámügyet, a rendőrséget és a gyermekjóléti szolgálatot. Mert így szól a törvény. Melyik törvény? A ’97. évi 33-as törvény 17. paragrafusa 8. bekezdésének b) pontja De tegyük fel, hogy a te feleséged védőnő, és elvárja tőle az állam, hogy kimenjen mondjuk Pusoma Piroskához, ahol ilyen körülményeket talál, meg az atomra bebaszott férjét, aki emberölésért ült 17 évet. Ezek persze csak kitalált nevek meg ügyek, a tapasztalataimból rakom össze, mert egy ideje már ezzel foglalkozom, és azt hiszem, értek is hozzá. Szerinted megcsinálja? Naná, hogy nem csinálja meg! Pedig a törvény kötelezné. Na de ez itt, Tiszavasváriban már egészen máshogy megy. Itt már elértük, hogy a rendszer összedolgozzon. Itt már rendesen beszélnek a sintérrel, csökkent a kamu orvosi igazolások száma, nem lopják az áramot, és csak elvétve fordulnak elő hasonló esetek, mert Misi bácsi eredményesen hozta be ide az alapelveket. És a teliszart önkormányzati ingatlan ügye is meg lett oldva.
És a pogácsa is elfogyott.
Fülöp Erik polgármester meggyőződése, hogy az együttműködéssel jelentős sikereket értek el, vagyis érezhetően javultak a közállapotok. Mivel a megállapodásban foglaltak nagy része a közel egy év alatt megvalósult – példának okáért a legtöbb illegálisan elhelyezett szeméthegy felszámolása megtörtént, és jelentősen visszaszorultak bizonyos bűncselekmények is, az áramlopások a rendszeres bejelentéseknek köszönhetően közel száz százalékban –, kezdeményezték a megállapodás közös megegyezéssel történő megszüntetését. Erre még tavaly, egy december 22-én megtartott képviselő-testületi ülésen került sor. Helyi személyi állománnyal kiegészülve, megerősödve haladnak tovább a megkezdett úton.
– Az elmúlt harminc év egyik nagy adóssága volt, hogy a városszéli szegregátumokkal érdemben egyetlen korábbi vezetés sem foglalkozott. Mi viszont vállaltuk ezt. Amikor a szegregátumokban rendszeres terepbejárások történtek, akkor a képviselő-testület minden tagja – pártállástól függetlenül – meghívást kapott. Kizárólag a Jobbik képviselői jöttek el, a fideszes képviselők egyszer sem jelentek meg, ők egyáltalán nem vettek részt a rendteremtő munkában. Az elmúlt évek alatt többször volt már olyan érzésem nekem és a munkatársaimnak is, hogy a fideszesek – talán felsőbb utasításra, talán irigységből – folyamatosan az egyéni, illetve politikai érdekeiket helyezik előtérbe, és olyan kérdésekben is szándékosan gáncsoskodnak, amelyekben pedig semmi keresnivalójuk nem lenne a pártpolitikai csatározásoknak, sőt helyi szinten még károkat is okoznak. Nem a jobbikos városvezetésnek, hanem egy egész városnak. Tiszavasváriban a kormánypárt 2010 óta háromszor veszítette el az önkormányzati választásokat, és úgy látszik, még mindig nem értik, hogy ha a város érdekeivel szembemennek, az hitelteleníti őket a választók előtt, és mindez újra meg újra a bukásukhoz fog vezetni.
A telep egyetlen valamirevaló háza a függetlenként mandátumhoz jutott képviselőé, Balogh Sándoré, akit itt mindenki „Hurkás”-ként ismer. Nem különösebben fontos, de ha már megtudjuk, közreadjuk: a testvére beceneve „Malac”. A házban vegyesbolt is működik, az udvaron sötét színű, drága gépkocsi parkol. A márkáját elhallgatjuk, mert az ezzel kiegészített információ nemkívánatos konnotációkra sarkallna. Balogh képviselő nem reagált megkeresésünkre, nem úgy, mint a nem párttag, de a Fidesz támogatásával mandátumot szerzett képviselő, Bakné Répási Ágnes, a szociális és humánbizottság elnöke, aki viszont köszöni, hogy kifejtheti véleményét.
– Fülöp Erik polgármester igen elfogultan nyilatkozik a Becsület Légiójának Tiszavasváriban folytatott tevékenységével kapcsolatban, hiszen semmi olyan különleges feladatot nem végeztek, amelyet saját erőből ne tudtunk volna megoldani. A közmunkaprogram keretében állami támogatásból dolgozókkal kitakaríttatott Széles és Keskeny úti szegregátum rendbetétele sem a Becsület Légiójának, hanem a közmunkaprogram ilyen irányú felhasználásának köszönhető. Könnyű volt úgy kifestetni a telepen lévő házakat, vagy éppen körbekeríttetni, hogy rendkívüli segély címén erre az önkormányzattól kaptak támogatást. Az áramlopások bejelentése a szolgáltatóknak sem tartozik véleményem szerint a különleges, csak a Becsület Légiója által kivitelezhető tevékenységek körébe, hiszen a város önkormányzatának volt és van is közterület-felügyelője, aki megteheti a szükséges bejelentéseket. Úgy gondolom, a Becsület Légióját a városba hívni csak politikai fogás volt, nem pedig a probléma megoldásának egyetlen lehetősége.
– A Becsület Légióját lelkesen marketingelők különösen büszkék az egyesület „normaátadásnak” nevezett tevékenységére, amellyel – állításuk szerint – alapvetően megváltozik a romák hivatali és hivatalon kívüli viselkedése. Ön mit tapasztal?
– Szerintem a romák viselkedése szinte semmit nem változott. Civilként és az egészségügyben végzett munkám során azóta is számos alkalommal tapasztalom, hogy az alapvető higiénés szabályokat sem tartja be a roma lakosság nagy része, továbbra is gyakoriak köztük a fertőző betegségek, nem csökkent a tetvességgel vagy éppen rühességgel orvoshoz fordulók aránya. Napi rendszerességgel követnek el bűncselekményt. Munkaidő alatt ücsörögnek a város különböző pontjain vagy a rendelőintézetben, akkor intézik mindennapi dolgaikat, a normakövető ember ezeket munkaidő után szokta elintézni. Ez pedig nem azt bizonyítja, hogy a társadalom által elfogadott alapvető normákat maradéktalanul elfogadnák és be is tartanák.
A telep végében, ahol a Keskeny utca észrevétlenül a Széles utcába fordul, és tovább már csak a friss vetés zöldell egy nagy táblányi szántón, öt férfiú üldögél egy jó építésű téglaház előtt. Két felnőtt, három már meglett legény. Odébb, a Széles utca felőli oldalon egy nagyobbacska lány játszogat három óvodáskorú gyerekkel.
– Közmunkára? Ezekhez? – bólint a kinézetre is legtekintélyesebb férfiú a sárga mellényes brigád felé. – Megy a rosseb!
Nyilván ő a családfő, ő invitált be a portára is, neki kell vinnie a szót.
– Mintha cirkuszban lennének, pitiznek meg bazseválnak neki.
– Kinek?
– Kinek? Hát az érpataki polgármester harci kutyájának, ennek a Zagyva Gyulának. Nem rendes emberek azok, gonosz mind, nekem elhiheti. Csak azért kellenek nekik a cigányok, hogy megnyerjék a választásokat. Adnak egy kis pénzt, hogy kushadjunk, de ha valaki kinyitja a száját, attól kezdve nem kap semmit.
– Maguk hogyhogy nem jelentkeztek közmunkára?
– Van nekünk jobb megélhetésünk. Itt vannak a földjei a volt miniszternek, Kupa Mihálynak. Rendesen fizet, megbecsüli az embert. Tavaly Alaszkában vadászott, és azt beszélik, majdnem megölte egy vaddisznó.
– Medve volt az, nem vaddisznó – röhinti el magát az egyik legény. – A vaddisznós az a Zrínyi volt.
– Ne mondd má’! Akkor hogy rohanhatott ki a törökre?
– Előbb megölte a vadkan, de feléledt, mint a Dózsa László, és csak utána rohant ki – magyarázza komoly képpel a legény. De nem sokáig bírja, megint kibuggyan a száján a nevetés.
– Mindegy – vet véget a vitának a férfi. Feláll, hogy kinyújtóztassa a derekát. – Medve, vadkan, egyre megy. A lényeg, hogy megmaradt.
