– Honnan jön az irodalom és a színház szeretete?
– Nem kell semmi különlegesre gondolni. Ahogy mindenki másnak, nekem is voltak olyan gimnáziumi tantárgyaim, amelyeket jobban szerettem másoknál, főképp az irodalom. Negyedikes koromra már egyértelműen kialakult, hogy valami színházzal kapcsolatos témával akarok foglalkozni, de arról fogalmam sem volt, hogy létezik különálló színháztudomány. Elmentem hát a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturgfelvételijére, ahova ugyan nem vettek fel, de bemutattak Jákfalvi Magdolna színháztörténésznek. Ő kezdett mentorálni, és tudatosította bennem, hogy a színháznál is létezik olyan tudományterület, mint az irodalomtudomány az irodalomnál.
– Hogyan élte meg tizenévesként mozgáskorlátozottságát?
– Általános iskolába a Pető-intézetbe jártam, tehát mozgássérült gyerekek közé. Tanulmányi eredményeim – talán nem szerénytelenség mondani – kiemelkedtek a többieké közül, bár ott inkább a mozgásra és kevésbé a közismereti tantárgyakra helyeznek nagyobb hangsúlyt. A gimnázium kiválasztásánál az volt az elsődleges szempontunk, hogy akadálymentes legyen. Nagyon kevés ilyen középiskola volt akkoriban Budapesten. Szerencsére a Fazekas Mihály Gimnázium nemcsak az ország egyik legerősebb középiskolája, de akadálymentes is. Én semmiképp sem tehettem meg, hogy írok egy központi felvételit, beadom mindenhova, aztán fölvesznek, ahová fölvesznek. Előre egyeztetni kellett az igazgató asszonnyal, át kellett alakítani a felvételi szerkezetét – időben, az írásbeli válaszok hosszát illetően – olyanná, hogy illeszkedjen fizikai állapotomhoz. Valószínűleg már ekkor kiderült számukra, hogy bírni fogom a tempót. A hatosztályos évfolyam harmadik osztályába vettek fel, tehát akkor már két éve együtt volt az a közösség, ahová bekerültem.
– Hogyan fogadták?
– A gimnáziumban végig a legteljesebb elfogadással találkoztam mind a gyerekek, mind a tanárok részéről. Semmiféle csúfolódás, ellenérzés, pláne agresszió nem ért, szeretetteljes légkör vett körül, szinte hihetetlen mértékben segítettek mindenben. Mindig voltak olyanok, akik indigóval jegyzeteltek, és óra után odaadták a másolatot. Kézzel írni ugyanis csak nagyon lassan tudok. Rengeteg hasonló apróságot említhetnék, amelyek nekem sokat jelentettek. Bár volt hivatásos támogatóm, nemegyszer az osztálytársaim segítettek, amikor át kellett menni egyik teremből a másikba, s úgy szerveztek osztálykirándulást is, hogy én is részt tudjak venni rajta. Bár hivatalosan magántanuló voltam, mindig bejártam az órákra. A tanárok külön feleltettek, és mindig figyelemmel kísérték előrehaladásomat.
– Az iskolán kívül sem találkozott ellenérzéssel, elutasítással?
– Ezt nem tudom pontosan. Az biztos, hogy akkoriban nem érzékeltem, de lehet, hogy csak nem jutott el hozzám. A gimnáziumi évek alatt kezdtem el önállósulni, ami később az egyetem alatt teljesedett ki. Középiskolásként még mindig kísért valaki, amit egyszerűen az tett szükségessé, hogy nem volt még elektromos kerekesszékem, így mindig tolnia kellett valakinek. A kísérő pedig afféle pajzsként is működik, tehát felfog bizonyos külső impulzusokat, amelyek így nem jutnak el az emberhez. Ilyenkor olyan a mozgáskorlátozott ember státusa, mint a babakocsiban tolt gyereknek.
– Azt mondják önről, hogy a bölcsészkaron az egyetemi szemináriumok lelke, a legmotiváltabb hallgató. Hogyan viszonyulnak ehhez az évfolyamtársai?
– Nehéz megítélni, hogy tanulmányi eredményeim mit tükröznek a többiekéhez képest, mert a bölcsészkaron az osztályzatok nem feltétlenül esnek egybe a hallgatók felkészültségével. Igaz, kétszer első helyezést szereztem az országos diákköri konferencián, Pro Scientia-aranyérmes és köztársasági ösztöndíjas vagyok, ám számomra mindig meglepő kicsit, amikor méltatnak. Tekintve testi adottságaimat, egyértelmű, hogy kizárólag a szakma az a terület, amelyen valamely produkcióra van lehetőségem, ezért minden energiámat arra összpontosítom. Az a benyomásom – talán tévesen –, hogy ha mások ugyanannyi időt és energiát szánnának szakmai teendőikre, mint én, nem biztos, hogy kitűnnék a környezetemből. Nincsenek egyedi képességeim. Munkamorálom van, de még az is a családom és tanáraim ösztönzésére alakult ki bennem. Vannak olyan órák, amelyeken nem én vagyok túlságosan aktív, inkább a többiek nagyon passzívak. Mindenki ismerheti azt a kellemetlen szituációt, amikor feltesz a tanár egy kérdést, aztán beáll a csend, mindenki feszeng a padban. Én ilyenkor várok egy ideig, hátha valaki megszólal, majd jobb híján jelentkezem. Ez persze gyakran magánbeszélgetéssé fajul a tanár és közöttem. Ez nekem nem okoz örömöt, előfordult már, hogy feszültséget gerjesztett az évfolyamon belül.
– Az egyetemen könnyedén tud mozogni? Mennyire akadálymentes az épület?
– Ma már szinte teljesen az, bár van néhány küszöb, de az elektromos kocsival sokkal egyszerűbb mozognom, mint korábban. Az esélyegyenlőségi szobában – ahol a mozgáskorlátozott és más szempontból különleges igényű hallgatók tölthetik az idejüket – kérésemre távolították el a bejutást nehezítő küszöböt. Rajtam kívül tanul még az egyetemen néhány mozgáskorlátozott, vak, siket. Nem is az egyetemi épületben való mozgás jelentette korábban a fő problémát, hanem a tömegközlekedés. Mára szerencsére a belvárosban nagyjából akadálymentessé vált, így a mozgáskorlátozott emberek ki tudnak lépni a szobájukból. Szerencsére a számítógépet egész jól használom, nyilván valamivel lassabban, mint mások, de a különbség nem nagyságrendi. A könyveket is tudom lapozni, bár vannak olyan kötésűek, amelyek nagyon csúsznak. A tanulásban elsősorban az jelent könnyebbséget, hogy már az órán igyekszem mindent megjegyezni. Erre az is rásegít, hogy az adott anyagrész mellé rögzítem magamban azt is, hol állt éppen a tanár, miközben magyarázott. Ez a mentális térkép később nagyban segít felidézni az anyagot.
– Miért Molnár Ferenc drámáit választotta kutatási témájául?
– Az általános iskola vége felé kértem édesapámat, hogy adjon nekem olyan olvasnivalót, amely nagyon más, mint az általam korábban olvasottak. Ekkor a kezembe adta Molnár Ferenc Játék a kastélyban-ját. Végignevettem, és később sikerült elérnem, hogy a Fazekasban be is mutassuk a darabot. Aztán arra is rájöttem, hogy rengeteg még rajta a kutatnivaló, mint ahogy Molnár Ferenc egész életművén. Így a Molnár iránti érdeklődésem egyre szakmaibbá vált. A színművek értelmezését nagyban befolyásolja az a mód, ahogyan azokat játszani szokták. Csakhogy Molnár Ferenc drámái sokszor magáról a színházról szólnak (a Játék a kastélyban mellett ilyen A testőr és a Színház című egyfelvonásos trilógia). Tehát esetükben a mű értelmezése és eljátszhatóságának összefüggésrendszere egyben kvázi a témája is a daraboknak. Én azt vizsgálom végső soron, hogy ezekből a darabokból milyen színházfelfogás, színházkoncepció olvasható ki.
– Most nyert felvételt a Kenti Egyetem európai színház elnevezésű mesterszakára. Ott mivel akar foglalkozni?
– Ugyanezt a témát viszem tovább, hiszen egyrészt Molnárnak vannak közvetlen angol drámatörténeti kötődései, például Oscar Wilde vagy Tom Stoppard drámáin keresztül. Másrészt a téma történeti aspektusait kiszélesítve elméleti síkon is vizsgálni lehet, hogy a molnári színházfelfogás hogyan illeszthető be az európai színházkoncepciók történetébe, hálózatába. Ezt fogom a kint töltött egy év során kutatni. A Sólyom László volt köztársasági elnök által alapított ösztöndíjat nyertem el, amelyre a Pro Scientia-aranyérmesek pályázhatnak, és én vagyok az első bölcsész, aki nyert. Ez fedezi a tandíjat, ennek birtokában jelentkeztem a Kenti Egyetemre. Minden az interneten zajlott, ekként kellett beadni a „papírokat”, és az interjú is Skype-on keresztül történt. Őszintén szólva nem olyan nagy dolog, hogy felvettek. A külföldi hallgatók fogadását már évszázadok óta üzletnek fogják fel az egyetemek. Ha a jelentkező képes kifizetni az igen magas tandíjat, az egyetem ezt nem fogja megakadályozni.
– Hogyan fog élni odakint?
– Ebben van még egy akadály. Négyvégtag-bénulásos vagyok, vagyis az izmaim feszesebbek a szokásosnál, így bizonyos mozgásokat egyáltalán nem vagy csak nehezen tudok végrehajtani. Emiatt nem vagyok teljesen önellátó, szükségem van segítőre. Az ő költségeit, szállását, étkezését, bérét (összesen nagyjából hatmillió forintot) is elő kell teremteni, mielőtt elutazom. Ez csak fizetésért vállalható, azt ugyanis már megtanultam, hogy megvan a határa annak a segítségnek, amelyet szívességként lehet bárkitől is kérni.
Ha szívesen segítenének Muntag Vincének, a Facebookon léphetnek vele kapcsolatba: fb.com/vince.muntag.
