– Honnan jön az irodalom és a színház szeretete?
– Nem kell semmi különlegesre gondolni. Ahogy mindenki másnak, nekem is voltak olyan gimnáziumi tantárgyaim, amelyeket jobban szerettem másoknál, főképp az irodalom. Negyedikes koromra már egyértelműen kialakult, hogy valami színházzal kapcsolatos témával akarok foglalkozni, de arról fogalmam sem volt, hogy létezik különálló színháztudomány. Elmentem hát a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturgfelvételijére, ahova ugyan nem vettek fel, de bemutattak Jákfalvi Magdolna színháztörténésznek. Ő kezdett mentorálni, és tudatosította bennem, hogy a színháznál is létezik olyan tudományterület, mint az irodalomtudomány az irodalomnál.
– Hogyan élte meg tizenévesként mozgáskorlátozottságát?
– Általános iskolába a Pető-intézetbe jártam, tehát mozgássérült gyerekek közé. Tanulmányi eredményeim – talán nem szerénytelenség mondani – kiemelkedtek a többieké közül, bár ott inkább a mozgásra és kevésbé a közismereti tantárgyakra helyeznek nagyobb hangsúlyt. A gimnázium kiválasztásánál az volt az elsődleges szempontunk, hogy akadálymentes legyen. Nagyon kevés ilyen középiskola volt akkoriban Budapesten. Szerencsére a Fazekas Mihály Gimnázium nemcsak az ország egyik legerősebb középiskolája, de akadálymentes is. Én semmiképp sem tehettem meg, hogy írok egy központi felvételit, beadom mindenhova, aztán fölvesznek, ahová fölvesznek. Előre egyeztetni kellett az igazgató asszonnyal, át kellett alakítani a felvételi szerkezetét – időben, az írásbeli válaszok hosszát illetően – olyanná, hogy illeszkedjen fizikai állapotomhoz. Valószínűleg már ekkor kiderült számukra, hogy bírni fogom a tempót. A hatosztályos évfolyam harmadik osztályába vettek fel, tehát akkor már két éve együtt volt az a közösség, ahová bekerültem.
– Hogyan fogadták?
– A gimnáziumban végig a legteljesebb elfogadással találkoztam mind a gyerekek, mind a tanárok részéről. Semmiféle csúfolódás, ellenérzés, pláne agresszió nem ért, szeretetteljes légkör vett körül, szinte hihetetlen mértékben segítettek mindenben. Mindig voltak olyanok, akik indigóval jegyzeteltek, és óra után odaadták a másolatot. Kézzel írni ugyanis csak nagyon lassan tudok. Rengeteg hasonló apróságot említhetnék, amelyek nekem sokat jelentettek. Bár volt hivatásos támogatóm, nemegyszer az osztálytársaim segítettek, amikor át kellett menni egyik teremből a másikba, s úgy szerveztek osztálykirándulást is, hogy én is részt tudjak venni rajta. Bár hivatalosan magántanuló voltam, mindig bejártam az órákra. A tanárok külön feleltettek, és mindig figyelemmel kísérték előrehaladásomat.