Aligha ülhetünk bele egy csővázas székbe úgy, hogy ne jusson eszünkbe Breuer Marcell neve. A magyar származású építész és bútortervező a dizájntörténet egyik legfontosabb alakja volt, hazai közgyűjteményben mégis alig akad munkája, ami remekül példázza a modern építészet és tervezőművészet itthoni megítélését. Az Iparművészeti Múzeum szeptember 3-áig látható, Breuer újra itthon című kiállítása ugyan ismét felidézi a Bauhaus mesterének munkásságát, ám ezzel együtt akaratlanul is lesújtó képet festett a hazai örökségvédelem állapotáról.
A múzeumban hét, Breuerrel egykor kapcsolatban álló építész-iparművész – köztük Molnár Farkas, Fischer József és Kozma Lajos – munkái, a bútorok mellett pedig a terveik alapján épült lakóházak, villák fényképei is helyet kaptak. A jellemzően a budai hegyvidék festői tájain található épületek a két világháború közötti korszak napfényes oldaláról mesélnek: a jólét racionális keretek közé szorított polgári ethoszáról, amelynek egzotikuma napjainkban óhatatlanul is felfedezésre csábítja a látogatót.
Ám mielőtt még nekivágunk az útnak, nem árt tisztázni, mit is értünk modern építészet alatt. A modernizmus kapcsán sokan egyből a Bauhausra gondolnak. Nem csoda, hiszen Újlipótvárostól Pasarétig minden épületre, amelynél a geometrikus formák, a nagy üvegfelületek és a fehér szín dominál, rámondják, hogy Bauhaus. A kép azonban ennél jóval összetettebb – figyelmeztet Ferkai András építész, építészettörténész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára.
A Walter Gropius alapította, előbb Weimarban, majd Dessauban, végül Berlinben működő Bauhaus inkább világnézeti program volt, mintsem egységes művészeti stílus. Több magyar alkotó is megfordult az iskolában, Breuer mellett Molnár Farkas, a tragikus sorsú, Auschwitzban meggyilkolt Berger Otti textilművész és az intézmény legfiatalabb professzora, Moholy-Nagy László, aki Gropius meghívására érkezett Weimarba.
A Bauhaus társadalmilag elkötelezett építészei az alsóbb rétegek lakáshiányát gazdaságosan megvalósítható, jó minőségű és látványos formáktól mentes épületekkel igyekeztek enyhíteni. Magyarországon erre nem volt lehetőség, hiszen a szociális lakásépítésnél egészen más szempontok érvényesültek, a modern épületek megrendelői így szinte kizárólag a művelt – elsősorban felső – középosztályból kerültek ki. A magyar építészek nagy része ráadásul sosem fordult meg Gropius iskolájában, de még az ott tanuló Molnár Farkas esetében sem beszélhetünk homogén stílusról. Hozzá hasonlóan szinte minden alkotó több forrásból merített, így a XX. század egyik legjelentősebb építésze, Le Corbusier, az orosz konstruktivizmus, Mussolini Olaszországának modernizmusa vagy az organikus építészet hatása is tetten érhető épületein.
Ennek ellenére a pasaréti Napraforgó utca a mai napig Bauhaus-lakótelep néven fut.
– Ha nagyon ragaszkodunk az elnevezéshez, a három legfiatalabb építész, Molnár Farkas, Fischer József és ifj. Masirevich György radikálisan modern épületeit nevezhetjük Bauhaus jellegűnek, a többiek azonban hozzájuk képest a konzervatívabb, lágyabb, kompromisszumos modernt képviselték – mondja Ferkai András.
Persze a definíció közel sem olyan nagy probléma, mint a rekonstrukció hiányosságai. Az épületek felújításakor alig vették figyelembe a szakértők véleményét, és fel sem merült, hogy egységesen tervezzék meg az újjáépítést.
– Az olyan modern lakótelepeknél, mint a stuttgarti Weissenhofsiedlung vagy a bécsi Werkbundsiedlung, állami, illetve városi támogatással, szakemberek bevonásával történt az eredeti állapot helyreállítása s az energiatudatos felújítás. A Napraforgó utca hasonlóan sikeres példa lehetett volna, ám a szándék és a támogatás hiánya, a hazai örökségvédelem gyengesége miatt elszalasztottuk a lehetőséget – magyarázza Ferkai.
Rögtön megbecsüljük azonban a pasaréti állapotokat, ha ellátogatunk a budaörsi repülőtérre. A ma is működő kisgépes nemzetközi repteret 1936-ban kezdték építeni Bierbauer (Borbiró) Virgil és Králik László tervei alapján. A forgalmi épület ugyan ma ipari műemlék, de az elmúlt évtizedek során annyira átépítették, hogy az eredeti belső terekből szinte semmi sem maradt meg. Állapota tragikus: a födém több helyen beszakadt, a külső teraszokat pedig le kellett bontani, mielőtt leomlottak volna. A fogadócsarnok körpalástján végigfutó, A repülés élménye című, a korát meghaladó fotókompozíció – Bierbauer Virgil és Marsovszkyné Ackermann Ada munkája – is elvesztette egységes jellegét. Nem elég, hogy a Magyar–Szovjet Légitársaság korszakában a bejárati és a kijárati oldalon lévő képekre szovjet épületeket és hatalmi jelképeket festettek, a hetvenes évek szerkezetmegerősítési munkálatai során a körképet még fel is darabolták.
– Amikor az UNESCO felkérésére a Docomomo nevű, a modern építészet kutatására és megóvására alakult nemzetközi szervezet javaslatot tehetett, mely alkotások kerüljenek fel a világörökségi listára, én is lehetőséget kaptam, hogy felhívjam a figyelmet magyar épületekre – meséli Ferkai. – A budaörsi repülőtérre esett a választásom, amelyről nyugodtan mondhatjuk, hogy egykor a nemzetközi mezőnyben is megállta a helyét. Amikor azonban a bizottság tagjai a helyszínen szembesültek az épület jelenlegi állapotával, csak lemondóan csóválták a fejüket.
Hogy a műemléki védelem nem sokat jelent, a Rózsadombhoz közeli Ferenc-hegyen álló Járitz-villa is bizonyítja. A Baba utcai épületet az autóalkatrész-kereskedő Járitz István felkérésére tervezte Fischer József, míg a statikai tervekért Fischer felesége, Pécsi Eszter, az ország első diplomás mérnöknője felelt. A családi villát a beköltözés után néhány évvel, Budapest ostromakor bombatalálat érte, kiégett, így újra kellett építeni. Öt év múlva azonban Járitzékat államosítás címén kitették az otthonukból, egy hetet kaptak a költözésre. A villa az ötvenes évek vége óta kórházként funkcionál. Bár 2010-ben műemléki védettség alá került, a korábbi átépítések és bővítések torzításain ez nem sokat segít. A mai állapot már csak nyomokban őrzi Fischer keze nyomát.
Vannak épületek, amelyek ennél is rosszabbul jártak. Ha a Baba utcából Pasarét felé ereszkedünk le, és betérünk a Virányos egyik csöndes mellékutcájába, láthatnánk Molnár Farkas egyik legérdekesebb családi házát. A legyező alaprajzú, eternitpalával burkolt kis ház Kovács Andor gépészmérnök számára készült 1937-ben, s a Bauhaus és Le Corbuiser mellett az organikus építészet hatása is felfedezhető volt rajta, ám az épületet több lépcsőben felosztották, bővítették, végül két éve lebontották, hogy egy átlagos, magas tetős villát építsenek a helyére.
Molnár Farkas a korszak egyik legjelentősebb alkotója lehetett volna, ám alig kapott lehetőséget. Folyamatosan támadások kereszttüzében állt, bírósági tárgyalás indult ellene, és a kamarából is kizárták. 1939-ben Breuer és Gropius segítségét kérte, hogy ő is kivándorolhasson Amerikába, ám ez a háború előestéjén már nem sikerülhetett. Molnár itthon maradt, és Budapest ostromakor Lotz Károly utcai lakásában érte halálos sérülés.
Életművének szomorú szimbóluma a Hűvösvölgyben található, félbemaradt Szentföld-templom, amellyel Molnár korát megelőző térkoncepciót valósított volna meg.
Az alapkövet 1940-ben tették le, ám a háború miatt az építkezés csak lassan haladt, de már a vasbeton héjkupola zsaluzatát készítették, amikor 1949-ben az ÁVH elűzte a ferences szerzeteseket. Az elkészült részek értékeit az államosítás után széthordták, a torzót a hetvenes években a Fővárosi Levéltár számára építették át, szinte teljesen elpusztítva a kápolnákat. A templom 2006 óta műemlék, 2013-tól pedig újra a ferencesek tulajdonában van, ám ma is üresen áll, igen rossz állapotban.
Hosszan sorolhatnánk a példákat Fischer József Szépvölgyi úti villájától Kozma Lajos Vadász utcai üzemépületéig, az „Üvegházig”, minden esetben azt látjuk, hogy a modern építészeti örökség alig kapja meg azt a figyelmet és védelmet, amelyet megérdemelne.
– Pedig akár büszkék is lehetnénk rá – mondja Ferkai András. – Nem is kell nagyon messzire mennünk, elég, ha Csehországot nézzük, ahol nagy becsben tartják modern építészeti örökségüket. Úgy tűnik, a mi nemzeti önképünkbe valamiért nem fér bele a XX. századi európai modernség.
A hazánkba eleve jó tíz év késéssel, csak a gazdasági világválság idején megérkező modernizmus sosem tudott igazán gyökeret verni nálunk. Amikor a modern építészek nemzetközi szervezete, a CIAM megalakulása után egy évvel, 1929-ben Molnár Farkas és társai létrehozták a magyar szekciót, a CIRPAC-ot, Klebelsberg Kunóhoz fordultak segítségért. A kultuszminiszter biztosította őket támogatásáról: „Európa nagy szellemi áramlatainak nem szabad országunk határainál megtörni, és a magyar ifjúságnak részt kell vennie az új, egészséges és korszerű építészet alkotó törekvéseiben.”
Ám hiába a magas rangú „mecénás”, a korszerű építészet hamar szitokszóvá vált Magyarországon.
– A konzervatív kritikusok szakmai érvek helyett bolsevik stílussal vádolták az első modern épületeket. Ez azért is volt különösen ellentmondásos, mert olyan építészeket kommunistáztak le, mint a Pasaréti téri templomot és a Bosnyák téri Szent Antal-plébániát tervező Rimanóczy Gyula vagy a városmajori Szent Szív-plébániatemplomot megálmodó Árkay Bertalan – sorolja Ferkai András.
Breuer Marcell 1934-ben tért haza, hogy itthon kamatoztassa tudását, azonban részben az építészdiploma hiányában, részben zsidó származása miatt nem vették fel a kamarába, így hiába nyerte meg Fischerrel és Molnárral közösen a Budapesti Nemzetközi Vásár tervpályázatát, itthon nem érvényesülhetett. A vásári pavilonok kivitelezése közben őket érő folyamatos támadások, a Gömbösnek írt névtelen feljelentő levelek arra késztették, hogy újra elhagyja az országot. 1935-ben Londonba, majd az Egyesült Államokba költözött, és soha többé nem tért haza.
Természetesen a modern csak addig volt bolsevik stílus, amíg a kommunisták át nem vették a hatalmat. A fordulat évétől a modernség kozmopolita és burzsuj áramlattá vált, amellyel le kell számolni. A jelentős alkotókat elüldözték, ellehetetlenítették vagy önkritikára kényszerítették. Volt olyan is, aki megtalálta az európai modernségtől a szocialista realizmushoz vezető utat. Weiner Tibor a dessaui Bauhaus hallgatója volt, majd a Szovjetunióban és Chilében töltött évek után tért haza, hogy Dunaújváros főépítésze legyen.
„Tanuljunk a régin, keressük az újat, tartsuk ébren érzékeinket a maradandó beccsel bíró hazai emlékeink irányában” – írta Hauszmann Alajos a Néhány szó a modern magyar építészetről című, 1908-as tanulmányában. A hazai historizmus mesterének neve összeforrt a tervei alapján kibővített Budavári Palotával, nem véletlenül keresztelte el a kormány három éve a Vár rekonstrukciójának programját az 1926-ban elhunyt alkotóról. S bár a Nemzeti Hauszmann Terv célja elvben kulturális örökségünk feltárása, feldolgozása, megóvása és közkinccsé tétele, a gyakorlatban mindez messze van az építész fent megfogalmazott ars poeticájától.
Nem ez a művédelmi rendszerünk legnagyobb hibája, de jellemző tünet, hogy a modern építészeti örökséggel kapcsolatban feltett kérdéseinkre sem a Forster Központ feladatait átvevő Miniszterelnökség, sem a kerületi főépítészek nem reagáltak.
– Nem túl vidám a helyzet, mégis látok némi reményt – fogalmaz Ferkai András. – Ne feledjük, a historizmus és a szecesszió hosszú évtizedeken keresztül gyűlölt stílus volt, ma pedig az egyik legmagasabbra értékelt építészeti örökség Magyarországon. Talán egyszer a modern is megtalálja a helyét a társadalomban.
