Legutóbb tavaly láttam, ugyanígy június közepén Münchenben. Szokás szerint jóval kezdés előtt értem a stadionhoz, és a hátsó bejáratnál vártam többedmagammal az érkezését. Vagy egy órán át ácsorogtunk némán, várakozásteli feszültséggel, egyedül a biztonsági őrök szóltak ránk újra meg újra végtelen türelemmel, amikor az utat kémlelve le-leléptünk a járdáról az úttestre. Néhányan lemezborítókat szorongattak, mások fényképeket, de olyan is volt, aki egy gitárt, én pedig a The Beatlesről írott egyik könyvemet tartottam a hónom alatt.
Egykori zenésztársa, Ringo Starr évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy több életre elegendő autogramot adott, úgyhogy többet ne várjon ilyet tőle senki, Paul McCartney-nál azonban lehet reménykedni. Voltam olyan koncertjén például, amikor a legvégén kijött még egyszer a színpadra egy vastag filctollal a kezében, és aláírta, majd visszadobta a fölhajított lemezborítókat. De az is megesett, hogy a szálloda előtt kilépett a biztonsági személyzet gyűrűjéből, és odament a kordon mögött várakozó rajongókhoz. Akik egyébként ugyanúgy sikoltoznak, ha meglátják, mint apáink nemzedéke több mint ötven éve.
Amikor a biztonsági személyzet elkezdte leállítani az olimpiai stadion körüli parkban kocogókat meg a kerékpárosokat, sejteni lehetett, hogy közeledik. Nem sokkal később fel is tűnt egy reflektorait villogtató Mercedes. Pulzusunk a magasba szökött. Amint az autó elénk kanyarodott, páran sikítozni kezdtek, Paul McCartney pedig kihajolt az anyósülésről, szélesen integetett, elkurjantotta magát, hogy „helló!”, majd az autó lassítás nélkül behajtott a stadionba.
Szomorkásan egymásra mosolyogtunk. Most nem jött össze. Majd talán egy másik alkalommal. Merthogy lesz másik alkalom, arról nem voltak kétségeink. Hiába, hogy idén június 18-án lett 75 éves, és hiába, hogy ebből vagy hat évtizedet a színpadon töltött, amikor Paul McCartney a koncert végén hagyományosan azzal köszön el, hogy „viszlát legközelebb!”, kétség nélkül elhisszük neki, hogy ez így is lesz. Miért is ne hinnénk? A mostani, immáron bő egy éve zajló, One on One című, ki tudja, hányadik világ körüli turnéjához kiadott műsorfüzetben el is árulja, miért zakatol ennyi idősen is, miután már tényleg elért mindent, amit ebben a szakmában el lehet: „Szeretem csinálni, mert a közönség óriási, és az egész egy fantasztikus élmény. Nem beszélve arról, hogy a turnézás nagyon jó dolog – kirángat az otthon ücsörgésből.”
Bizonyos tekintetben ő volt a legkonzervatívabb tag a Beatlesben. Érdemes megnézni például az együttesről készült fotókat abból az időből, amikor elkezdték levenni az imázs részeként addig elengedhetetlennek tartott egyenöltönyt, és helyette pszichedelikus színekbe meg hippigúnyákba öltöztek. A többieken már garbó és rikító színű zakó virított, amikor McCartney még mindig sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben feszített. És ő volt a legkomolyabb is közülük. A sajtó is tudta, hogy ha nem fricskát, szóviccet, a kérdés elől kitérő ironikus megjegyzést akar hallani, akkor Paul McCartney-t kell faggatni a Beatles dolgairól. Nem véletlen, hogy miután menedzserüket, Brian Epsteint 1967 augusztusában holtan találták otthonában, az akkor éppen egy walesi kisvárosban, Bangorban meditációs tanfolyamon tartózkodó zenekarból McCartney-t kérették a telefonhoz, vele közölték először a tragikus hírt, hogy majd ő adja tovább a többieknek.
És minden bizonnyal ő volt négyükből a legsokoldalúbb zenész is. Persze egyedül neki volt közülük némi zenei előképzettsége. Igaz, ezt otthon, autodidakta módon szerezte, de a semminél mégiscsak több volt, köszönhetően annak, hogy apja, a felesége halála után a kamasz fiait egyedül nevelő Jim McCartney ifjú éveiben egy ragtime-együttesben zenélt. Nem professzionálisan, hiszen a kenyérrevalót házaló gyapotkereskedőként kereste meg, de ez a fajta amatőrség is elég volt ahhoz, hogy fiaiba beleoltsa a zene iránti szenvedélyt, illetve valamelyest okítsa is őket. (Az ifjabbik McCartney fiú Mike McGear néven maga is zenélt.) Paul McCartney tehát az egyetlen a Beatles-tagok közül, aki ismerte a kottát, de az apai hatás, pontosabban a hajdan Jim által űzött stílus egyes Beatles-felvételeken is visszaköszön; a legismertebb közülük a háború előtti tánczene tónusában megszólaló When I’m Sixty-Four, amelyet Paul még tizenévesként írt, de a Beatles csak évekkel később rögzítette, éppenséggel azután, hogy Jim McCartney 64 éves lett. Akinek egyik szerzeményét (Walking In The Park With Eloise) egyébként Paul, illetve az ő hetvenes évekbeli zenekara, a Wings 1974-ben kislemezre vette.
Bár odahaza főleg komolyzenei és dzsesszlemezek sorakoztak, a tizenéves Paul kortársaihoz hasonlóan az új hang, a rock and roll bűvöletébe esett. Szülővárosában, Liverpoolban az ötvenes évek második felében sorra alakultak a zenekarok, amelyek tagjai az óceán túlpartjáról érkezett matrózoktól beszerzett kislemezekről hallgatták a legújabb amerikai sztárokat, arról álmodozva, hogy egyszer olyanok lesznek, mint Elvis Presley. A legenda szerint az egyik ilyen iskolai banda vezetőjének, John Lennonnak a nálánál szemtelenül (két évvel) fiatalabb Paul McCartney mutatta meg egy amerikai sláger helyes akkordjait úgy, hogy elkérte hozzá Lennon gitárját. A történet abban sántít, hogy McCartney balkezes, tehát nemigen virtuózkodhatott jobbkezes gitáron; de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ezzel kezdetét vette az a majdnem tizenöt éves együttműködés, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott nemcsak a popkultúrában, de a XX. századi kultúrtörténetben is.
Lennon és McCartney nem voltak jó barátok: együttesük, a Beatles feloszlása után kölcsönös sárdobálásba kezdtek; igaz, kettejük közül Lennon használt nehéztüzérséget. Ugyanakkor zenei téren tökéletesen egy húron pendültek, és remekül kiegészítették egymást. McCartney később Michael Jacksontól kezdve Stevie Wonderen és Elvis Costellón át Kanye Westig sok mindenkivel kísérletezett, de egyikkel se jutott el odáig, ahova John Lennonnal.
Együttműködésükre többféle klisét ráhúztak már. Magyarországon például egy időben elterjedt vélekedés volt, hogy a Szörényi–Bródy-kettős mintájára a Lennon–McCartney-párosból Lennon írta a zenét, McCartney a szöveget; avagy, mondták mások, fordítva, hiszen az angoloknál az honosodott meg, hogy az ilyen megjelöléseknél az elsőként megnevezett írta a szöveget, a második a zenét. A Lennon–McCartney-brand ugyanakkor egy íratlan kamaszkori megállapodás nyomán született, miszerint amíg ők egy zenekarban játszanak, bármelyikük szerez dalt, azt közösen jegyzik. Ez az oka annak, hogy például a Lennon első önálló kislemezén 1969 tavaszán megjelent Give Peace A Chance esetében McCartney is társszerzőként szerepel, holott semmi köze nem volt e békedalhoz, míg a fél évvel későbbi Cold Turkey-nál az, hogy Lennon már csupán önmagát tüntette föl szerzőként, tulajdonképpen a Beatles feloszlását jelezte; noha azt konkrétan McCartney mondta ki a nyilvánosság előtt egy interjúban 1970. április 10-én.
A feloszlás nélküle föltehetően hamarabb bekövetkezett volna. Azután, hogy a Beatles 1966 augusztusában abbahagyta a turnézást, a banda szétszaladni készült. Az elkövetkező, egyébiránt zeneileg legtermékenyebb években főként McCartney ötletei tartották össze. Így az ő fejében született meg az ezekben a napokban ötvenéves Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című korszakos Beatles-nagylemez koncepciója is, amelyet a rockzene legkiemelkedőbb albumaként szoktak számontartani, és a műfaj nagykorúságát jelezte; azt, hogy a pop-rock már több, mint szórakoztatásra szánt tánczene.
Noha valóban voltak közös Lennon–McCartney-szerzemények – leginkább a Beatles kezdeti időszakában –, az együttműködés leginkább egy-egy dal kerekre csiszolásában, a sallangok lefaragásában, főként azonban a szerzőpáros tagjainak egymásra gyakorolt hatásában jelentkezett. Egy másik, a valósághoz már közelebb álló klisé szerint Lennon írta a karcosabb, kísérletezőbb hangzású szerzeményeket, míg McCartney nevéhez fűződnek a kerekre komponált slágerek, és ez a kettősség rajzolta ki lényegében azt az egyedülálló pályaívet, amelyet a Beatles a szubkultúrából elindulva a populáris kultúrán át napjainkra a klasszikus kultúrába érve befutott, miközben esztétikai és kereskedelmi téren egyaránt följutott a csúcsra. Ám a fenti klisé se teljesen igaz. McCartney-tól se áll távol a kísérletezés, a Beatles első (mindmáig dobozban lévő, annak idején egy kiállítás megnyitóján egyszer lejátszott) avantgárd felvételét (A Carnival Of Light) például ő kreálta. De az is jellemző epizód, hogy például amikor 1966 őszén klasszikus zenei közvetítést nézett a tévében, megtetszett neki az úgynevezett piccolo trombita hangja, úgyhogy addig ment, amíg a hangszer barokkos szólama meg nem szólalt a Beatles soron következő, éppenséggel McCartney által írott, Penny Lane című dalában.
Paul McCartney tehát széles palettán játszik, és immáron hat évtizedes pályája során a könnyedebb popos, illetve a keményebb rockos hangzásokon túl nemcsak hogy megszólalt olyan rétegműfajokban is, mint a country, a dzsessz vagy éppenséggel a dance, de írt filmzenét, klasszikus darabokat, oratóriumot, sőt balettzenét is. Az egyéb művészeti ágakról nem beszélve. A Beatles 1967-es Magical Mystery Tour című filmjének forgatókönyvét még egyetlen papírcetlire vázolta föl, 1984-ben viszont Give My Regards To Broad Street címmel egész estés zenés játékfilmet rendezett (mérsékelt sikerrel). Az utóbbi évtizedekben a festészetben és a mesekönyvírásban is kipróbálta magát. A brit kultúráért tett szolgálataiért pedig a még a Beatles tagjaként kapott Member of the Order of the British Empire érdemrend mellé 1997-ben II. Erzsébet lovaggá ütötte, azóta címezheti Sir Paulnak magát.
Mindenekfölött azonban természetesen zenél. Fáradhatatlanul. A hírek szerint idén új albummal jelentkezik (hosszú távra tervez, nemrég szerződött le a Capitol lemezkiadóhoz), és immáron évtizedek óta jószerivel folyamatosan turnézik. Igaz, az utóbbi időben picit visszább vett: két éve Párizsban még három, tavaly Münchenben már „csak” két és fél órán keresztül láttam egyfolytában a színpadon. Cserébe persze ott volt a soundcheck, amely nem azonos a próbával, McCartney ugyanis a jobbára még üres stadionban, amíg a technikusok beállítják az erősítőket és a fényeket, rendre olyan dalokat játszik, amelyek pár órával később, a koncerten nem fognak elhangzani. A soundcheckre méregdrága, korlátozott számú VIP-jeggyel lehet bejutni, ám a hangok ezúttal is túljutottak az olimpiai stadion falain, a dalok beterítették a környező parkot és a sörsátrakat. Paul McCartney ily módon saját maga előzenekara volt, és szokás szerint gondoskodott arról, hogy az ő társaságában – legyen az akár élőben, akár valamilyen hanghordozón – egy pillanatig se unatkozzunk.
