Az ország első városában csak romok maradtak a hatalmi harcok után

Esztergom az omladozó épületek városa. Itt a fürdőt sem oda építik, ahol hévíz bugyog fel a földből. Riport.

Az ország fővárosa ugyan Budapest, de az ország első városa Esztergom. Esztergom nem lehet a széthúzás, az esélytelenség, a reménytelenség és az elszalasztott lehetőségek városa – mondta többek között Orbán Viktor miniszterelnök 2014. október 11-én, az önkormányzati választások kampányhajrájában Esztergomban, hozzátéve: „Én csak annyit tudok mondani önöknek, hogy a kormány részéről a kéz kinyújtott kéz, s alig várjuk, hogy kezet adhassunk. Romanek Etelka programja jó esélyt ad a kormány és Esztergom új vezetése között. Azt kérem önöktől, hogy nyerjék meg a választást, és legyenek nagyvonalúak a vesztesekkel.”

A miniszterelnöki üzenet világos: ha a nép „jól dönt”, annak a királyi város lesz a nyertese. A szavazópolgárok dekódolták a szavakat, és döntöttek: legyen a fideszes testület mellé fideszes polgármester, Romanek Etelka, váltsuk le a független Tétényi Évát!

Közel három esztendő elteltével útra keltünk, hogy megnézzük – helybeli ismerősök kíséretében –, mi lett „az elszalasztott lehetőségek városából”.

Bezzeg a „zöld ház” – méltatlankodik T. Szavait a főállásban sci-fi író, mellékben pedig helyi lakos Nemere Istvánhoz intézi az azóta jobblétre szenderült Új Tükör 1988. tavaszi számában. Mindketten a nem sokkal korábban emelt zöld színű, kétemeletes pártközponttal szemben magasodó Szent Tamás-hegyen laktak, girbegurba utcácskákban, a névadó Becket Szent Tamás ereklyéjét őrző, fehérre meszelt kedves kápolna alatt. Akkoriban a tanács, élén közutálatnak örvendő elnökével, Brunszkó Antallal, páriaként kezelte a száz-százötven métert alig meghaladó dombocska lakóit. A dülöngélő házak övezte kis utcákban, akár a középkorban, középen folyt el a szennyvíz. Onnan még a pártház is szépnek tűnhetett.

Huszonkilenc évvel később meglepve állunk az új korában is jellegtelen, a nyolcvanas évek építészeti jegyeit letagadhatatlanul magán viselő, mára nem csupán lekoszlott, de rothadó zöld ház előtt. „Hamarosan lebontják” – nyolc-kilenc éve gyakran hangzik el az ígéret az illetékesektől.

Visegrád felől érkezve Esztergomba a látvány megdöbbentő: mintha a kilencvenes évek közepére utaztunk volna vissza az időben, és egy Ceauşescut túlélt erdélyi városka utcáit rónánk éppen. Aládúcolt házak, erősen hámló vakolatok, hepehupás utak mentén.

Esztergomnak nincs szerencséje a vezetőivel. Az ötvenes évek elejétől a városi tanács felső utasítások alapján a „klerikális fészek” visszafejlesztésében, illetve jellegének radikális megváltoztatásában volt érdekelt. Még a nevét is el akarták venni, hogy „Dózsafalvaként” a szomszédos iparváros, Dorog alá rendeljék. A hátrányos megkülönböztetés Brunszkó Antal 1989 végi kényszerű lemondásáig megmaradt.

A kilencvenes évek – a belvárosi házak olcsó privatizálását hozó – átmeneti időszakát követően, az ezredforduló előtt nem sokkal vette át a település vezetését a fideszes Meggyes Tamás. Az erőszakos, az ellenzéki képviselőkbe a szót rendre belefojtó, a várost eladósító polgármester regnálása jórészt fizikai és szellemi romhalmazt hagyott maga után. Bár a Fidesz népszerűsége miatt senki nem hitte, hogy leváltható, az ellenzék egységes felsorakozása a helyi építészeti tervtanács korábbi vezetője, Tétényi Éva mögött végül kibuktatta pozíciójából. A vereségét rendkívül nehezen fogadó Meggyes és az önkormányzatban messze a legtöbb mandátumot szerző helyi Fidesz az elkövetkező négy évben a kiegyezés helyett a lövészárok-háborút választotta, és igyekezett akadályozni Tétényi Éva munkáját, lejáratni a független polgármesternőt – akinek megítélése városvezetőként szintén elég vegyes. Megnehezítette a helyzetet az az adósságrendezési eljárás is, amelyet Tétényi Éva kért a korábbi vezetés súlyos hibáinak feltárására, s amely a fejlesztéseket, a nyugodt kormányzást – a Fidesz-frakció ellenállásával együtt – ellehetetlenítette.

Ha utódjáról, Romanek Etelkáról érdeklődünk, pártállástól függetlenül kétkedő mosollyal néznek ránk a képviselő-testülethez közel álló vagy attól éppen távoli, ám a helyi politikát napi szinten követő esztergomiak. „Nem vált be” – halljuk a sztereotip választ.

A belvárosnak az a központi része, ahol éppen álldogálunk, kifejezetten nyomasztó. A zöld háztól két irányban is hatalmas tájseb terjeszkedik; a tőlünk balra lévőről a szocializmus tehet, a pártközponthoz hasonlóan ez is Brunszkó Antal „ajándéka”: a Bástya Áruház és a hozzáépített minilakótelep a hetvenes évek közepéről. Ráadásul az esztergomiak még szerencsésnek mondhatják magukat: eredetileg a bazilikával konkuráló, látképi jelentőségét csökkentő húszemeletes felhőkarcolót terveztek ugyanis ide, ám az ötlet abszurditásáról az építészeknek végül sikerült meggyőzniük a tanácsot. Az eldózerolt házsorok – köztük volt a város egyetlen szecessziós palotácskája – helyére a Bástya-blokk került. Az azbesztben állítólag igen gazdag, ütött-kopott komplexummal az önkormányzat nem nagyon tud mit kezdeni. Meggyes Tamás polgármestersége idején szóba került a lakások, az áruház felvásárlása, majd eltüntetése, mindebből azonban – kidolgozott tervek híján – semmi sem lett. (A Bástya Áruházat azonban az önkormányzat nemrégiben megvásárolta – ahogy propagálták – „egy kínai befektető elől”.)

A zöld ház másik, összedőléshez közeli állapotban lévő szomszédja az egykori patinás Fürdő Szálló. Hajdan Széchenyi István, Kossuth Lajos és Liszt Ferenc is megfordult itt, színháztermében pedig először lépett közönség elé Blaha Lujza; több mint tíz esztendeje bezárták. 2011 elején jártunk itt utoljára, akkor koszos, füstszínű belső falakat, lógó vezetékeket, omladozó külsőt, lyukas tetőt láttunk romjai közt sétálva. Szomorúan jelentjük: minden maradt a régiben. Az épület Kis-Duna felőli oldalán viszont továbbra is működik a termálvizes Szent István strandfürdő. Igaz, a népszerű büfével nemrég „gondok támadtak”. Jellegzetesen kis magyar történet, városszerte mesélik: a korábbi bérlő, a kávé- és snackautomaták üzemeltetésével is foglalkozó, „túl balos” Bádi Gábor ugyan megnyerte a folytatásra kiírt pályázatot, ám a tendert gyorsan érvénytelenítették; a büfé bezárt, majd februárban megkapta az önkormányzat tulajdonában lévő Strigonium Zrt.; június elején olyan notabilitások, mint Völner Pál országgyűlési képviselő és Romanek Etelka polgármester jelenlétében meg is nyílt. A bérlőváltás kétségtelenül apró ügy, ám nincs olyan négyzetmétere a városnak, mondja kísérőnk, amelyikhez ne kötődne valamilyen zaftos vagy szomorú történet – többnyire Meggyes Tamás regnálása idejéből.

Valóban, némi túlzással, négyzetméterenként haladunk. A Kis-Duna túlsó oldalán, az egykor meghitt, most autózajtól felvert Prímás-szigeten ott a strand konkurenciája, az Aquasziget névre hallgató modern fürdő. A Finta József tervei alapján vagy tíz éve felhúzott komplexumot valószínűleg nem sorolja majd az utókor épített örökségünk kincsei közé.

– Most éppen üzemel, pedig korábban jó néhányszor leállt – tudjuk meg. A szigeten nincs termálforrás, a welnesszel felturbózott uszoda melegített vízzel működik, holott a város Visegrád felé eső határában hévíz bugyog fel a földből. Annak idején kézlegyintéssel intézték el a kétségtelenül észszerű ötletet, hogy telepítsék oda. Az Aquasziget esetében tehát szinte kódolva volt a veszteség; az önkormányzat – talán ettől nem is függetlenül, ám tetézve a bajt – rendkívül előnytelen szerződéssel adta bérbe. Azaz: a város általában évi nyolcvanmilliónyi karbantartási díjat juttat az üzemeltetőnek, aki pedig 1,2 milliós áfát köteles fizetni havonta. Nem rossz üzlet: ha ad absurdum januártól decemberig a bérlő bezár, és csak „karbantart”, akkor is szép nyereséget könyvelhet el.

Hab a tortán, hogy az Aquasziget árterületen áll, akár vele szemben a szintén Meggyes Tamás idején elkezdett, ám félbemaradt mélygarázs és a vasbeton szállodacsonk. Elbontására, befejezésére nincs remény. A garázst olykor elönti a víz. Sátori Sándor igazságügyi szakértő már 2010-ben megállapította, hogy „az épület nem az engedélyezési terveknek megfelelően épült meg”, hibái „csak igen jelentős épületszerkezeti beavatkozásokkal javíthatók”. Ráadásul garázsnak is alkalmatlan: egy autóparkolónyi helyre „sofőrrel együtt” csupán 1200 kilót meg nem haladó gépkocsi parkolhatna be; ez körülbelül két kis Polski tömegének felel meg. Egyébként Meggyes Tamás hivatalba lépésekor még a városi könyvtár állt itt; a szálloda kedvéért eldózerolták. Tíz éve már a Dobó Katalin Gimnáziumban állomásozik ideiglenesen, lehetetlen körülmények között.

Az állandósult rossz körülmények persze a városházán is permanens feszültséget szülnek. Talán ennek a következménye, hogy a helyi szakemberek lassanként kikoptak a polgármesteri hivatalból. Pótlásukra máshonnan érkeztek tisztviselők, Kiskunfélegyházáról, Szegedről példának okáért, akiket nem feltétlenül hat át a lokálpatriotizmus, legalábbis az őslakosok szerint. Az ügyek sokszor elakadnak, a polgármester asszony – figyelmen kívül hagyva a miniszterelnök nagyvonalúsággal kapcsolatos tanácsát – rendre nem válaszol az ellenzéki képviselők leveleire, kéréseire. Az ellenzékieket ráadásul a bizottságokból is igyekezett kirekeszteni. Következményeként viszont a bizottságokat domináló fideszesekkel gyűlt meg a baja: közte és a frakció között mára komolyabb ellentét alakult ki, nem függetlenül a Kiskunfélegyházáról érkezett polgármesteri főbizalmas, a korábbi kabinetvezető, 2017 januárja óta jegyzőként dolgozó, parancsokban gondolkodó Endre Szabolcs finoman szólva is „nehéz természete” miatt.

A fideszes képviselők mögött egyébként három erős háttérember árnya sejlik föl: a helyi születésű Mol-vezéré, Hernádi Zsolté, akinek esztergomi székhelyű, Gran Private Equity elnevezésű alapkezelője – a cég honlapja szerint – leginkább kutatási projekteknek, tőkehiányos, de gyors növekedési potenciállal rendelkező vállalkozásoknak, illetve nagyobb kockázatú „innovációs projektek”-nek osztja szét az EU-ból elnyert, úgynevezett Jeremie-támogatást. Ebből részesült Sasvári Viktor fideszes önkormányzati képviselő cége is, aki a legújabb hírek szerint Hernádi protezsáltja a 2019-es polgármester-választáson. A jelenlegi városvezetőt a másik „nagyember”, a miniszterelnökhöz közel álló Kiss-Rigó László szeged–csanádi püspök (korábban a helyi kerek templom plébánosa, utóbb esztergom–budapesti segédpüspök) segítette a kampányban, és támogatja ma is. (Kiss-Rigó kitűnő viszonyt ápol nem mellesleg Hernádival, akinek állandó szállóvendége.) A harmadik vezérférfiú pedig a feloszlatást, illetve a gyors újjáalakulást követően a helyi Fidesz elnökévé választott Völner Pál országgyűlési képviselő, államtitkár. Most, megosztva ugyan, de feléjük fordul a helyi kormánypárt bizalma. A segítség persze nem ártana; annak ugyanis egyelőre szimbolikus jelentősége van csupán, hogy a Vízivárost és a Várhegyet nemzeti emlékhellyé nyilvánították. Nemcsak a település látványa, de általános állapota is kétségbeejtő: kilencvenmilliárd kellene csupán arra, hogy a helyi infrastruktúrát egy átlag hazai város szintjére feljavítsák. Csak tavaly, mondja vendéglátónk, három ház omlott össze.

Hogy hajlandó-e végre a kormányzat ígéretéhez híven változtatni a „dózsafalvi viszonyokon”, segíteni a királyi város, Esztergom újjászületését, az egyelőre a jövő zenéje.