Elévülhetetlen érdemeket szerzett a hidegháború utáni Európa formálásában Helmut Kohl. Nemcsak Németországot egyesítette, Európát is elindította az egyesülés útján. Az egységért még a német márkát is képes volt feláldozni, a maastrichti tárgyalásokon mutatott eltökéltségével pedig – a franciákkal közösen meghatározva egy politikai szövetség körvonalait, s lerakva az egységes valuta alapjait – szinte kiverekedte az Európai Uniót. Európa azonban az ő elképzeléseiben nem zárult le az unió határainál, s a német „ostpolitik” folytatójaként mindig óvott Oroszország elszigetelésétől.
Kohl nélkül ma Németország aligha lenne az Európai Unió elvitathatatlan vezetője és támasza. Legnagyobb érdeme, hogy leszámolt a német történelemmel, s a XX. század végére szerethetővé tette országát. Pedig kevés fenyegetőbb dolog volt a múlt században, mint a német egység. Történészként és a második világháború gyermekeként azonban Kohl tökéletesen ismerte az európai nemzetekben élő félelmeket, és centiméterről centiméterre tudatosan bontotta le őket. Még az 1980-as évek közepén gesztusok sorával tette egyértelművé, hogy az újból gazdasági nagyhatalommá váló Németország végleg leszámol a porosz és náci örökséggel. Ennek jegyében 1984-ben Mitterrand-nal közösen látogatta meg a verduni katonai temetőt; első német kancellárként felszólalt az izraeli parlamentben; egy év múlva pedig Ronald Reagant vitte el a bergen-belseni koncentrációs táborba. Nagy álmához, Németország egyesítéséhez képes volt politikai szövetségeseket is szerezni. Mindenekelőtt sikerült megnyugtatnia a franciákat, a briteket és a lengyeleket, Gorbacsovval pedig megegyezett arról, hogy az egyesített Németország a NATO tagja lesz. Mindehhez el kellett oszlatni az orosz félelmeket, és el kellett valahogy feledtetni az angolok vagy a franciák második világháború idején átélt megaláztatásait is. Thatcher és Mitterrand kifejezetten ódzkodott a német egységtől, az idősebb George Bushban azonban szövetségest talált Kohl. Németország így nemcsak megerősödve, hanem ami még fontosabb, tiszta lappal léphetett be az egyesült Európába, és élte Amerika árnyékában a virágzó európai provincia életét.
Hogy mindez megvalósuljon, ahhoz kellett Kohl műveltsége, precizitása, megbízhatósága, gyakorlatiassága és legendás kitartása mellett saját élettapasztalata is. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik rettenetként élte meg a háborút és Németország kettészakítását. Apját és bátyját elvitték a frontra, és 18 éves testvére vissza sem tért onnan. Az ifjú Kohl a háború végét egy náci katonai kiképzőtáborban töltötte, és éppen a 15. születésnapján eskették fel a birodalomra és a Führerre. Szülőhelyét, Ludwigshafent porig bombázták vegyi üzemei miatt, és a kis Helmut sosem felejtette el, hogyan segít szomszédjuk megégett testét kiszedni a romok alól. A háború után mindent újra kellett építeni, és a nehéz időkben Kohl dolgozott rakodóként és teherautó-sofőrként is. Az éhező Németországban nyulakat tenyésztett, és agrárvállalkozást akart beindítani. Egész életében büszke volt rá, hogy képes ekével felszántani egy parcellát két ökörrel. Ez a tapasztalat mindennél értékesebbé tette számára a békét. Ennek fényében megérthetjük azt is, miért volt a szemében Európa egysége a háború és béke kérdése.
Kohl személyiségét nehéz lenne megérteni a vidéki élethez való vonzalma, ezzel összefüggésben az egyszerű emberekhez fűződő kapocs nélkül, ami nála politikai értelmet is kapott. Ez a motívum egész életét végigkísérte, és egyszerű szavakra szorítkozó, komótos, vidékies beszédmódja a szatírák kedvelt célpontja volt. Sokan provinciálisnak tartották, és kezdetben alá is becsülték képességeit. Pedig ahogy Margaret Thatcher nemes egyszerűséggel fogalmazott, Kohl „olyan német”. S hát egy német másfél évszázados állami léttel a génjeiben elsősorban szülőhelyéhez kötődik, és csak másodjára német. Kohl is ezért volt mindenekelőtt oggersheimi és rajna–pfalzi, majd német, végül európai. Oggersheimiként képes volt megérinteni az emberek szívét, németként egyesíteni az országot, európaiként pedig megszabni az Európai Unió körvonalait. Ezzel az identitással képes volt tisztelni a másik embert és a másik nemzetet is, tősgyökeres kereszténydemokrataként pedig tisztában volt vele, hogy az Európát összekötő közös eszme csakis a kereszténység lehet. A katolicizmus számára belülről jövő, morális tartást adó erő volt.
Politikai pályáján sokszor előnyére vált vidéki volta. Ludwigshafen Oggersheim kerületéből hozta a munkaszeretetet, a kitartást, a már-már konoksággal határos eltökéltséget és a hatalmi játszmákban kiválóan kamatoztatható politikai érzéket, amelynek révén szövetségesek és védelmezők egész hálóját fonta évtizedek alatt. A földön járva, párttársait rövid pórázon tartva puccsok sorát sikerült kivédenie. Végül éppen legkedvesebb tanítványa, Angela Merkel szúrta hátba. Politikai pályája önmagáért beszél. Már 16 évesen belépett a CDU-ba, amelynek képviseletében 1959-től 1976-ig Rajna-vidék–Pfalz tartományi parlamentjének képviselője, 1969-től 1976-ig pedig Rajna-vidék–Pfalz miniszterelnöke. A kereszténydemokraták szövetségi elnöki tisztét 1973-tól 1998-ig töltötte be, 1976-tól 2002-ig pedig a Bundestag képviselője. Bár pártját már 1976-ban győzelemre vezette, a szociáldemokrata-liberális koalíció uralmát nem tudta megtörni. Nem sikerült ez kancellárjelöltként a bajor testvérpárt vezetőjének, Franz Josef Straussnak sem. És ekkor jött ismét a türelmesen kiváró Kohl, akit politikai érzéke 35 év után a csúcsra röpített. Ügyesen lavírozva a koalíciós válság közepette, 1982 októberében konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal leváltották a szociáldemokrata Helmut Schmidtet. Kohl lett a Német Szövetségi Köztársaság hatodik és 52 évesen legfiatalabb kancellárja. Ezután győzött a választásokon is, és a Német Szabad Demokrata Pártot (FDP) maga mellé állítva tovább kormányozhatott. A szűk többséget 1987-ben is megőrizte, így ő lehetett az újraegyesült Németország első szövetségi kancellárja. Ezt a pozíciót 1998. október 27-ig, 16 éven át töltötte be, ezzel mind a mai napig a leghosszabb ideig hivatalban lévő német szövetségi kancellár.
Kohl nagysága abban rejlett, hogy nemcsak képes volt megérteni az idők szavát, és összhangba hozni országa nemzeti érdekeit a globális érdekekkel, de elképzeléseihez erős és tekintélyes szövetségeseket is tudott szerezni. Megtalálta a közös hangot Gorbacsovval és Bushsal is. Az amerikai elnök a XX. század második felének legnagyobb európai politikusaként jellemezte, mire Kohl legfontosabb szövetségesének nevezte idősebb Busht. Gorbacsovval összetegeződtek, ennek ellenére meggyőződéses kommunistának tartotta a pártfőtitkárt, akit szerinte csak a kedvezőtlen körülmények kényszerítettek kompromisszumra, ezért nem bízott benne. Összebarátkozott azonban Borisz Jelcinnel, akiről nyugdíjasként sem feledkezett el, és 2005-ben megismételték a 12 évvel korábbi horgászást a Bajkál-tavon. Vlagyimir Putyinnal még 1990-ben találkozott először, majd később többször is. Nem volt felhőtlen a kapcsolata Thatcherrel, aki nem támogatta a föderális Európáról szőtt álmait. Kohl még évek múltán is felemlegette a brit kormányfő rosszindulatú megjegyzését: Thatcher egy alkalommal odaszúrta neki, hogy kétszer is legyőzték a németeket, és lám, azok megint visszatértek. Távolságtartó elismeréssel nyilatkozott róla Sir Geoffrey Howe, aki könyörtelenséggel határos kemény politikusként írta le a német kancellárt. Olyan emberként, aki mindenáron igyekszik elérni a célját. Az egykori brit külügyminiszter kiemelte Kohl céltudatosságát, patriotizmusát és az európai együttműködés iránti elkötelezettségét. Kohl, éppen az európai egységet szem előtt tartva, megértéssel és szimpátiával kezelte Közép-Európát, és egyik legelkötelezettebb támogatója volt a térség uniós integrációjának. Mindig elismerően nyilatkozott Magyarországról, amely az első téglát ütötte ki a berlini falból. Mint hangsúlyozta, a berlini fal lebontása itt kezdődött, és a magyarok 1989 nyarán rendkívüli bátorsággal nyitották meg országuk határait az NDK-ból Magyarországra menekült németek előtt. Érezhetően nagyra tartotta Orbán Viktort is, aki a német–magyar barátság szimbólumának nevezte Helmut Kohl kancellárt.
Kohl nagysága éppen a hiányában látszik legtisztábban. A történelem utáni Németország nyugalma a múlté, és bármennyire nem akaródzik ez Merkelnek sem, Berlin újra az európai történelem aktív szereplője. Ehhez a súlyhoz pedig széles váll kell, olyan, amilyen Kohlé volt. Panaszkodott is élete alkonyán, hogy tönkreteszik az ő Európáját. Azt a föderális alapokon nyugvó, a szolidaritáson, az összefogáson alapuló Európát, amelyet nemcsak megálmodott, hanem az alapjait is lerakta. Utódai azonban, elfelejtve, hogy a béke alternatívája a háború, az erőé pedig a gyengeség, önző módon bánnak ezzel az örökséggel. Európa mély válságban van, gyökértelenül sodródik, önbizalma megrendült, az emberek nem hisznek benne, Németországot pedig ismét túl erősnek és nehezen szerethetőnek tartják. Közben megromlott Európa viszonya az Egyesült Államokkal és Oroszországgal is. Az inga hol erre, hol pedig arra leng ki. Meg kell várni, hogy újra bekövetkezzen az egyensúly. Ebben a helyzetben karizmatikus, hiteles vezetőkre és stratégiai vízióra van szükség. Az erős Európa továbbra is legitim igény, megteremtéséhez azonban felül kell kerekedni a gyűlöleten és a sérelmeken. És, mint Kohl mondta, a jövőbe kell tekinteni.
