Az elkábított ÁVH-s és a szíven szúrt ezredes

Vándortanúk és vándormotívumok a Kádár-kori kirakatperekben. Interjú M. Kiss Sándor történésszel.

– Honnan került elő a dokumentum?
– Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat központi irattárából, nyomtatásban először 2009-ben látott napvilágot. A jelentést a szovjet Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe tartozó KGB-egységek egyik parancsnoka írta 1956. december 12-én; történész kolléganőm, Müller Gabriella találta meg, majd tárta a hazai nyilvánosság elé. A szöveg szerint 1956. december 5-én szovjet járőrök által feltartóztatott gépkocsiból őrizetbe vették az általunk a Tóth Ilona-ügyből ismert embereket egy, a kocsiból megszökött személy kivételével. A kihallgatott Gyöngyösi Miklós bevallotta, hogy közreműködött egy BM-dolgozó megölésében ugyanazzal a módszerrel, ahogy a perben is szerepelt. Vagyis az áldozatot kloroformmal elaltatták, majd szíven szúrták. Tóth Ilonáról a kihallgatáson említést sem tesznek, ám elárulják, hogy mások mellett egy Eta álnevű nővér is részt vett az állítólagos gyilkosságban. Jellemző a hazai viszonyokra, hogy akad történész, aki feltehetően presztízsokokból éppen az ellenkezőjét olvassa ki a szovjet dokumentumból. Eörsi László például elképesztő „nyelvészkedéssel” azt, hogy az Eta valójában Ilona, csak félrehallották. Az irat tehát szerinte újabb bizonyíték Tóth Ilona ellen.

– Létezett egyébként ez a bizonyos Eta nővér?
– Igen, de nagyon keveset tudunk róla. Az igazi neve Csontos Erzsébet, huszonhat éves, vonzó külsejű, szőkésbarna hajú nő, a forradalom egyik legtalányosabb figurája. Szerepelt Szoboszlainéként és Fehér Klára álnéven is. Ahol feltűnt, sorra buktak le a fegyveres csoportok. Nem elképzelhetetlen, hogy kettős ügynök volt: egyszerre állt az angolok és a szovjetek szolgálatában. Az említett december 5-i szovjet igazoltatás idején ő volt az a személy, aki hirtelen „eltűnt” a gépkocsiból. Egy később figyelmen kívül hagyott tanúvallomás pedig azt igazolja, hogy november 18-án, vagyis a gyilkosság napján a Domonkos utcai szükségkórházban tartózkodott. Sőt a gyilkossághoz is köze lehetett, hiszen az utóbb kihallgatott Török Évának azt mondta a helyszínen, hogy fogolyként a kórházban van „egy ávós, és azt hallgatják ki”. Csontos Erzsébet 1956. december végén Bécsbe távozott, onnan Londonba ment, a Dálnoki Veress Lajoshoz kapcsolódó körrel és szociáldemokratákkal lépett kapcsolatba, majd nyoma veszett. Az ominózus napon Török Éva vallomása szerint éppen egy „Így jár minden áruló” feliratot szerkesztett, amelyet állítólag a Városligetben meggyilkolt forradalmár, Futácsi Endre holttestére akartak kifüggeszteni.

– A Tóth Ilona-ügytől nem függetlenül hosszú ideje tart a vita arról, hogy voltak-e a sztálinihoz hasonló jellegű koncepciós perek a forradalom után.
– Annyi különbséget mindenképpen láthatunk, hogy míg az egyik hazai őspéldának tekinthető Rajk-per esetében a vádak egyértelműen légből kapottak voltak, addig 1956-ban valóban sokan részt vettek a forradalomban fegyverrel vagy anélkül, amit utóbb megtoroltak a kommunista hatalom visszatérő urai. Más kérdés, hogy szinte mindegyik általunk már ismert eljárás többé-kevésbé valótlanságokat vett alapul, tehát ilyen értelemben konstruáltnak tekinthető. A kirakatperjelleget mutatják az eljárásokban felfedezhető, olykor hajmeresztő hiányosságok, váratlan koncepcióváltozások. A hamisítás, a csalás mindennapos eszköz volt a periratok fabrikálásakor, ezek a szövegek tehát csak erős forráskritikával használhatók. Aki mégis ezekből merít, ezt használja vezérfonálként, tévúton jár, becsapja magát és másokat.

– Hogyan hamisítottak az eljárások kiötlői, levezénylői?
– Alapvetően három módszert különböztethetünk meg. Valós tényeket eltúloztak, felturbósítottak, kiegészítették ma már elsőre nehezen észrevehető hamis motívumokkal, olykor pedig teljesen hazug részeket illesztettek be, ha az érdekeik azt kívánták. A terhelteket a legkülönfélébb módszerekkel vették rá az együttműködésre: széles a skála a fizikai bántalmazástól a szokásos rendőri beugratásokon át a pszichológiai trükkökig. Utóbbiak között igen gyakori a vádak megsokszorozása, majd a kibővített bűnlajstrom „ejtése”.

– Láthatunk-e bármiféle alapkoncepciót, amely vezérfonálként fut végig a megtorláson?
– Igen. A kérdésként feltehető kulcsmondat többek szájából többször is elhangzott: mi a nemzetközi munkásmozgalom aktuális érdeke? A válasz többek között úgy hangzott, hogy az „ellenforradalmi bestialitás” bemutatása, ráhúzása az egész forradalomra. Kádár János az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága 1956. november 21-i ülésén mindezt világosan megfogalmazta: „Nem merünk beszélni az október 23-án lezajlott eseményekről, hogy akkor már benne volt az ellenforradalom, az atrocitásokkal nem foglalkozunk, pedig az egész világon kérik tőlünk a kommunisták és a haladó emberek. Ezt a kötelességünket mi nem teljesítettük.” Ennek megfelelően rendre feltűnnek olyan vándormotívumok – kiegészülve vándortanúkkal –, amelyek a brutális vádak igazolására szolgálnak.

– Milyen vándorelemeket találhatunk a perekben?

– Például a – közvéleményre gyakorolt hatás szempontjából nem elhanyagolható – szadista gyilkos nőét. Tóth Ilonáé mellett Jankó Piroska ügyét említhetem, akit 1957-ben azzal vádoltak meg, majd ítéltek el 18 évre, hogy a Köztársaság téren szíven, illetve hasba szúrta a már megkínzott, meggyilkolt Papp József ezredest. Igaz, egy korábbi, a nyomozók által felvetett verzióban az áldozata Asztalos János ezredes volt; a személycsere egyébként már önmagában nonszensz. Szakolczai Attila tényfeltáró munkával bizonyította be, hogy nem igazak a Jankó Piroskára szórt vádak: nem volt sem részeges, sem szadista, és a terhére rótt bűnt sem követte el. Mondok más példát is. Takács Tibor kutatásai szerint Biksza Miklós dabasi járási párttitkárt sem az a személy és nem úgy ölte meg, ahogy a perben szerepelt. Biksza meggyilkolásából hatalmas koncepciós ügyet gyártottak, amelyet elláttak ideológiai mázzal. Találkozhatunk vándortanúkkal és hozzájuk kapcsolódó, persze változó vándormotívumokkal is az eljárásokban. Egy bizonyos Salamon házaspár például némileg módosított, részleges személycserékkel variált történettel szerepelt a Tóth Ilona-ügy vizsgálati szakaszában, illetve tíz évvel később a valószínűleg gyilkossággal alaptalanul megvádolt Pap Istvánéban. Az előbbiben a vallomás éle Tóth Ilona „tettestársa”, Gyöngyösi Miklós, az utóbbiban értelemszerűen Pap ellen irányult. A tanúkat gyakran kényszerhelyzetbe hozták, zsarolták. A később koncepciós perben elítélt, majd kivégzett Palotás Józsefet például korábban halálbüntetéssel fenyegetve bírták rá az együttműködésre.

– A vádak egy része köztörvényes bűncselekményekre utal: ezeknek mennyire hihetünk?
– Általában semennyire. Ha belegondol: egy olyan forradalmárt, aki kilő két orosz tankot, harcol, és ezért felelősségre vonják, azt tiszteli a „nép”. Ha azonban „rábizonyítják”, hogy mindemellett nőket erőszakolt meg, vagy rabolt, lopott, már más a helyzet. Tóth Ilonát köztörvényesként ítélték el, ráadásul korábban őt is megvádolták azzal, hogy sikkasztott, sőt: hogy csokoládéért gyilkosságra vállalkozott. Ezeket a hatóságok is annyira abszurdnak találták, hogy a perben végül nem szerepeltették egyiket sem. Dudás József ellen gyakran ma is elhangzik a vád, hogy kirabolta a külügyminisztériumot. Hazugság, utólag értesült csupán a támadásról. A sokáig csak kalandorként, szerencselovagként kezelt Dudás esetében Drucza Attila most megjelent munkája tárja fel a legalaposabban a vádak tarthatatlanságát. Ha koncepciós perekről beszélünk, azt se felejtsük el, hogy az eljárások a korabeli jog szerint sem voltak mindig törvényesek. Ezek kimutatására már folynak kutatások Kahler Frigyes vezetésével.