Úgy gondoltam, hogy értem a rasszizmust és a tömeges bebörtönzést. De semmi sem készített fel arra, amit a louisianai Baton Rouge-ban tapasztaltam – írta májusban Twitteren Samuel Sinyangwe aktivista. A Campaign Zero nevű, rendőrségi erőszak ellen küzdő amerikai szervezet egyik alapítója azért ment el Louisiana állam fővárosába, hogy a helyi törvényhozásnál lobbizzon azért, hogy könnyebben felelősségre lehessen vonni a kérdéses esetekben érintett rendőröket. A meghallgatásra várva figyelt fel arra, hogy az állami törvényhozás épületében dolgozó kisegítő személyzet tagjai nagyrészt fekete rabok: ők takarítanak, dolgoznak a konyhán, és ők tartják rendben az épület körüli udvart is. Szintén rabok tevékenykednek a kormányzói palotában, fehér őrök felügyelete alatt. „Az egész pontosan olyan volt, mint egy rabszolgaságról szóló filmben” – írta az aktivista.
Az elítéltek munkára kényszerítését ugyanaz az alkotmánykiegészítés teszi lehetővé, amely eltörölte a rabszolgaságot az Egyesült Államokban. „Az Egyesült Államokban vagy annak fennhatósága alá eső területen sem rabszolgaság, sem kényszerű szolgaság nem létezhet, kivéve bűncselekmény elkövetéséért kiszabott büntetés esetét, amikor az elkövetőt törvényes eljárással ítélték el” – áll az 1865-ben elfogadott tizenharmadik alkotmánykiegészítés szövegében. A polgárháború után a déli államokban igyekeztek kihasználni ezt a kiskaput ahhoz, hogy csökkentsék a rabszolgaság eltörlése nyomán kialakuló munkaerőhiányt: olyan törvényeket alkottak, amelyek kifejezetten a frissen felszabaduló feketék bebörtönzését célozták, akár a legkisebb vétségek miatt.
A jelenség mélyebb problémára is felhívja a figyelmet: arányaiban az Amerikai Egyesült Államokban él a legtöbb bebörtönzött ember. Míg a világ népességének 4,33 százaléka él az USA-ban, addig a világ összes elítéltjének negyedét itt találhatjuk. Másképp szólva: százezer lakosra 693 bebörtönzött jut. Az elítéltek hatvan százalékát a feketék és a latinók adják, miközben a teljes népesség harminc százaléka tartozik ezekhez a csoportokhoz. A több okra is visszavezethető tömeges bebörtönzés a nyolcvanas évek óta okoz egyre nagyobb problémát Amerikában, és a 2010-es években célzottan ennek megoldására irányuló programok sem segítettek eddig érdemben. Louisianában ráadásul érdekes függőség alakult ki: az 1990-es években a túlzsúfoltság miatt új börtönöket alakítottak ki, de ezek nagy részét nem az állam, hanem a kisebb települések építették és finanszírozták; a gyapotválság nyomán pedig mára ezek a kisebb börtönök fontos munkahelyek lettek a települések lakóinak.
Louisianában százezer lakosra 1082 elítélt jut, azaz Louisiana gyakorlatilag világbajnok a bebörtönzöttek számát tekintve. A statisztikák szerint az állam etnikai összetételéhez képest itt is felülreprezentáltak a fekete és latino rabok. Itt található a Louisianai Állami Börtön, ismertebb nevén az Angola, amely az Államok egyik legszigorúbb büntetés-végrehajtási intézménye. Ide leginkább életfogytiglani büntetésüket töltő rabok kerülnek. Az Angola területe a polgárháború előtt klasszikus rabszolgamunkával művelt ültetvény volt, a háború után pedig egy déli őrnagy működtette tovább kölcsönzött elítéltekkel 1901-ig, ekkor az állam átvette a birtokot, és börtönt nyitott. A huszadik század eleji kommentárok szerint az Angola pontosan olyan volt, mint egy száz évvel azelőtti rabszolgaültetvény. Jelenleg 5100 elítélt él itt, többségük életfogytiglani büntetését tölti. Ők is dolgoznak, de inkább az Angola börtön körüli földeken.
A louisianai államigazgatás épületeiben dolgozni privilégium, a Samuel Sinyangwe által megfigyelt munkásokat alaposan szűrik: csak olyanok kerülnek ide, akiket nem erőszakos bűncselekményekért vagy szexuális erőszakért ítéltek el. Harminc-negyven ember dolgozik ezeken a helyeken naponta, átlagosan tizenkét órás műszakokban; óránként két és húsz cent, azaz átváltva nagyjából öt és ötvennégy forint közötti bérért. Az elítéltek pénz helyett a büntetés arányos csökkentését is kérhetik, már ha jogosultak erre. Naponta tehát összesen hatvan és hatszázötven forint körüli összeget kereshetnek. „Ismerős helyzet: fekete munkások dolgoznak a földeken, míg az állam fehér kormányzóját ugyanilyen kényszermunkások szolgálják ki” – mondja Carl Takei, az American Civil Liberties Union nevű civil szervezet börtönprogramjának ügyvédje, aki szerint éhbérért dolgoztatni rabokat nem más, mint a rabszolgaság modern módja.
A rendszer támogatói szerint az állami épületekben dolgozó elítélteknek ez az utolsó állomásuk a szabadulás előtt, erre készítik fel őket, egyszerű alkalmazottként kezelve a rabokat. Nemcsak Louisiana, hanem Arkansas, Alabama, Missouri, Oklahoma, Nebraska és Georgia is alkalmaz elítélteket hasonló munkákra. Ez az érv azonban nem áll meg, ha a börtönmunkaerő alkalmazásának egyéb formáit tekintjük: az állami szereplőkön túl ugyanis a nagyobb amerikai cégek is előszeretettel használják ki a tizenharmadik alkotmánykiegészítés „előnyeit”, és szervezik ki a munkát magánkézben lévő börtönöknek. Az IBM-től a Victoria’s Secreten át a Microsoftig, a Hewlett-Packardtól a Dellen át a Pierre Cardinig. Egyes államokban minimálbér jár ezekért munkákért, de sok helyen ennél jóval kevesebbért dolgoznak a legnagyobb cégeknek az elítéltek.
De nem kell feltétlenül Louisianáig mennünk, hogy hasonló körülményeket találjunk: lapunk áprilisi cikke szerint a hazai börtönök túlzsúfoltsága mellett itthon is probléma, hogy az ott dolgozó elítéltek szinte semmit nem kapnak kézhez a munkabérükből. Az ombudsman látogatása során az egyik sátoraljaújhelyi rab megmutatta a munkadíj-kifizetési igazolását, amely szerint, miután a béréből levonták az ellátás összegét, mindössze húsz forint jutott neki.
