Hollandia tanítja a világot, hogyan élhet együtt a vízzel

A hollandok ma már a kérlelhetetlen küzdelem helyett a tengerrel való békés egymás mellett élés stratégiáját választják.

Ezerkilencszázötvenhárom januárjának utolsó napján két természeti erő szerencsétlen összjátéka folytán soha nem látott mértékben megemelkedett az Északi-tenger vízszintje. A szokatlanul magas dagály és az Északi-tenger felett kitört vihar helyenként 5,6 méterrel is magasabb vízszintet eredményezett a szokásosnál. A kiöntő tenger Angliában, Skóciában és Belgiumban is sok áldozatot szedett. De a legsúlyosabb csapást Hollandia szenvedte el. A Zeeland, Dél-Holland és Észak-Brabant tartományokat védő gátak kártyavárként omlottak össze, és az ország, különösen a szigetek jelentős része víz alá került.

Szombat éjjel volt, a helyi rádiók ilyenkor nem sugároztak, a katasztrófavédelmi egységeknél senki sem dolgozott. A távíróvonalakat megrongálta az áradás, így a leginkább érintett területek el voltak vágva a külvilágtól. Senki sem tudott felkészülni a katasztrófára, senki sem tudott segítséget kérni. A helyzetre jellemző, hogy rádióamatőrök utaztak az elöntött falvakba, és napokon keresztül csak ők tudtak kommunikálni a mentőosztagokkal. A kormány által felállított deltabizottság később úgy számolt, hogy a „watersnoodrampként” (katasztrofális áradásként) ismertté vált természeti csapásban 1835 ember halt meg szinte azonnal álmában, és hetvenezret kellett kitelepíteni. Azóta minden február 1-jén az elhunytakra emlékeznek. Az áradás a holland termőföldek kilenc százalékát borította el, 47 300 épület rongálódott meg, tízezer összedőlt, és harmincezer állat fulladt meg.

A keserű tapasztalatokból okulva létrehozták a deltaműveknek (Deltawerken) nevezett árvízvédelmi rendszert, amelyben a gátakon kívül fontos szerepet játszanak a folyótorkolatokat és a kikötők bejáratát lezárni képes hatalmas kapuk is. Ezek megakadályozzák, hogy a tengeri áradás – a folyómedrek segítségével visszafelé folyva – „feljöjjön” a szárazföld szívéig. A legnagyobb a Maeslantkering, amely Rotterdam kikötőjét védi. Két íves kapuszárnyból áll, amelyek tartóoszlopai olyan nagyok, mint az Eiffel-torony elfektetve. Automatikusan bezárul, amint a vízszint 2,6 métert emelkedik az átlagoshoz képest. Zárt állapotban 21 méter magas acélfalat képez a folyón.

De a gátak hatalmas betonfalai, acélkapui csak a leglátványosabb elemei a holland védelmi erőfeszítéseknek. A világ part menti települései csak most kezdik megérteni, hogy a holland várostervezést milyen mélységig hatja át az árvizek fenyegetése. Jakartából, Ho Si Minh-városból, New Yorkból és New Orleansból is érkeztek az utóbbi hetekben delegációk a rotterdami árvízvédelmi szakemberekhez a The New York Times riportja szerint. Mind azt szeretnék, hogy a holland cégek – amelyek érthető módon dominálják az áradások elleni építmények világpiacát – oldják meg az emelkedő tengerszint miatt egyre gyakoribbá váló áradások okozta bajaikat. De gyakran nem tetszik nekik, amit hallanak.

A hollandok ugyanis az elmúlt évtizedekben kezdik feladni a tengerrel szembeni, korábban igencsak offenzív hozzáállásukat. A XX. század jó részében a holland gazdálkodók igyekeztek minél nagyobb területeket elhódítani a tengertől (ezeket a földeket poldereknek nevezzük). Folytonos szivattyúzással, körgátak építésével teremtettek szárazföldet ott is, ahol – vízszintemelkedés nélkül is – korábban tenger volt. Aztán rájöttek, hogy ez hosszú távon fenntarthatatlan. Manapság a hivatalos álláspont szerint bizonyos földterületeket fel kell adni a többi megvédése érdekében. Ha jön az árvíz, igyekeznek a vizet olyan vésztározókba vezetni, ahol viszonylag kevés kárt okoz, így elkerüli az értékes területeket.

Ezeket a vésztározókat nem üresen tátongó, hatalmas betonteknőként kell elképzelni. „Békeidőben” mélygarázsként, tóként funkcionálnak. A part mentén hatalmas parkokat alakítottak ki, amelyeket körben szorosan egymás mellé épített emeletes házak öveznek, keresztutcák nélkül. Ha jön az áradás, a parkba vezetik a vizet, a házak pedig a víztározó falaként működnek. A tavalyi evezős-világbajnokságra újították meg az Eendragtspolder nevű kilenchektáros területet. A rajta futó csatornákon evezni lehet, a part mentén bicikliutakat, piknikezőhelyeket alakítottak ki. De az igazi rendeltetését akkor tölti be, amikor – az előrejelzések szerint évtizedenként egyszer – a közeli Rajna kiönt, és valahova el kell vezetni a vizet. Az Eendragtspolder ugyanis még holland viszonylatban is mélyen, az átlagos tengerszint alatt hat méterrel fekszik.

„Nem emelhetjük a végtelenségig a gátak magasságát – idézi a The New York Times Harold van Waveren kormányzati szakértőt. – Hiszen a végén tíz méter magas falak között kellene élnünk. Több helyet kell biztosítanunk a folyó vizének. A klímaváltozás elleni védelem csak olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. A láncban pedig nemcsak a gátak és a védelmi kapuk szerepelnek, hanem a várostervezés, a nyilvános helyek, a kommunikációs eszközök és a gyerekek oktatása is.”

Utóbbi a szárazföld belsejébe szorult országok lakói számára nagyon furcsának tűnő készségek elsajátítását jelenti. Ahhoz, hogy egy gyermek szabadon használhassa az uszodát, vizsgát kell tennie, amelynek része a ruhában, cipőben való úszás is. Ez a vízből való kimenekülésre készíti fel. A vízzel való küzdelem legalább annyira része a holland kultúrának, mint a biciklizés. Emiatt talán ezen ország lakói aggódnak leginkább Európában a globális felmelegedés miatt. Amikor egy-egy újabb lehangoló tudományos kutatás lát napvilágot például az északi-sarki jégsapka zsugorodásáról, a holland újságok nem a kis színes hírek között, hanem címlapon számolnak be róla. „Számunkra az éghajlatváltozás nem ideológiai kérdés – mondja Ahmed Aboutaleb rotterdami polgármester. – Ha azt mondom az embereknek, hogy mindenkinek be kell szereznie egy csónakot, mert a jövőben várhatóan drasztikusan megerősödnek az esők, senki sem hozakodik elő politikai ellenvetésekkel. Rotterdam földrajzi és gazdasági értelemben is Hollandia legveszélyeztetettebb részén fekszik. Áradás esetén talán az emberek tizenöt százalékát tudnánk evakuálni, ez tehát nem opció. Csak a magas épületekbe tudunk menekülni, meg kell tehát tanulnunk együtt élni a vízzel.”

A „teret a folyónak” elnevezésű program (Ruimte voor de Rivier) tehát paradigmaváltást hozott a korábbi, az árvíz kiszorítására épülő védelmi stratégiában. De mindez áldozatokkal is járt, írja a The Guardian. Sok poldert egyszerűen feladnak. A rajta álló farmokat az állam piaci áron megvásárolja a tulajdonosoktól, majd lerombolják az épületeket, és az egész területet víztározóként használják áradás idején. A folyókat kiszélesítik, és a megvédendő területek melletti gátakat erősítik. Korábban volt példa arra, hogy a szakértői vélemények dacára azért nem erősítettek meg gátakat, mert ehhez házakat kellett volna lerombolni, és ez visszatartotta a politikusokat. Ma már nemigen fordul elő ilyesmi.

A program kommunikációjában igyekeznek a farmtulajdonosok társadalmi felelősségérzetére hatni. A The Guardian riportjában szereplő család elmondta, azért kellett elhagyniuk régi otthonukat, hogy ezzel megvédjenek 150 ezer idegent, akik a folyó felsőbb folyása mentén laknak. A program ügyel arra, hogy mindenki a pénzénél maradjon, de a farmjuk értékén felül a gazdálkodók nem kapnak pénzügyi támogatást. A program alkalmazottjai elismerik, hogy a tulajdonosok nem örülnek, amikor el kell hagyniuk a nemzedékek óta lakott házukat, de nem engedhetnek a célkitűzésekből. Mindössze két család vitte eddig bíróságra a kisajátítási ügyet, de veszítettek az állammal szemben.

Végül a szolidaritás mellett a folytonos veszélyeztetettség érzése okozta stressz győzi meg a legtöbb gazdálkodót a távozás szükségességéről. Az sem megnyugtató, hogy nap mint nap látják, a földjeiket behálózó csatornák áradás nélkül is többméteres gátak között, a szántóföldek szintje fölött folynak. De amikor megemelkedik a vízszint, és a folyó elönti a környéket, az egy élet munkáját teheti tönkre. A legtöbben azért védekezésül rezignált humorral viszonyulnak a helyzethez. „Nem gondolom, hogy a tengerszint alatt élni veszélyesebb lenne, mint mondjuk a Szent András-törésvonal fölött – nyilatkozta az egyik farmer a The Guardiannek. – Itt legalább előre figyelmeztetnek, mielőtt vizes lesz a lábam.”