Marocain (francia eredetű kifejezés, a krepp ruhaszövet egyik fajtája). A szemüveges, tipikus „jó tanuló” megjelenésű Ananya Vinay elkezdi sorolni a szó betűit. A betűk előtt és után kimondja az egész szót (ez kötelező, a zsűri ebből tudja, hogy mettől meddig vegye figyelembe a kiejtett hangokat). A zsűri elfogadja a szót, az aréna pedig felrobban. A reflektorok villódzni kezdenek, konfettieső, a lány zavartan nézeget jobbra-balra. Nem hiszi el, hogy nyert.
A BBC felsorolja a döntő egyéb szavait, amelyeket helyesen kellett betűzni, hogy a gyerekek eljussanak a verseny végkifejletéig. Cheiropompholyx (az ekcéma egyik fajtája), durchkomponiert (ismétlődő szakaszokat nem tartalmazó zenemű), tchefuncte (időszámításunk kezdete környékén virágzó louisianai indián kultúra). Igen, ezek nehéz szavak, az angol nyelv pedig – a magyarral ellentétben – nem hangjelölő írásrendszerű. Vagyis a szavak betűzése elméletben sokkal bonyolultabb. Ugyanakkor mindez még nem ad magyarázatot arra, hogyan lehet egy iskolai nyelvtanverseny olyan népszerű, hogy milliók ülnek le a tévé elé, és úgy szurkolják végig, mintha csak a superbowl, vagyis az amerikaifutball-bajnokság döntője lenne.
A spelling bee kifejezés 1850-ben jelent meg, de a verseny előképei a XIX. század elejéig vezetnek vissza, és a Noah Webster nyelvész által szerkesztett helyesírási szótár kiadásához kapcsolódnak, amelynek szócikkei a döntőek abban az esetben, ha vitára kerül sor a verseny folyamán egy-egy szó írásmódja körül. Az angol nyelvben a spelling betűzést jelent, de a bee nem a méhecskére utal, hanem valaha a közös munkára összegyűlt emberek megnevezése volt.
Az országos betűzőbajnokság modern kori története 1925-ben kezdődött, amikor a kentuckyi The Courier-Journal újság megszervezte az első országos spelling beet, amelyet később a Scripps Howard kiadóvállalat vett főszponzorként a nevére. A verseny helyi szinten, általános és középiskolákban kezdődik, és a fordulók nagyjából úgy zajlanak, mint a magyar tanulmányi versenyek.
A spelling bee különlegessége a szóbeliség. A részt vevő diákoknak a színpadra állva kell betűzniük a szavakat. Ez növeli a rájuk nehezedő nyomást, egyúttal a közönség számára is élvezhetővé teszi a versenyt. Mivel sok millió diák indul évről évre az iskolai versenyeken, a mozgalom köré egész iparág épült. A szervezők és független kiadók is rengeteg oktatási segédanyagot kínálnak, amelyekből a versenyzők felkészülhetnek a megméretésre. Az igazán nagy bajnokok azonban ennél is tovább mennek. Valóságos élsportolóként edzenek, a nyelvészetet és azokat a nyelveket tanulmányozzák (különösképpen a latint, a franciát és a németet), amelyekből sok jövevényszó került át az angolba.
Az első, 1925-ös országos betűzőbajnokság győztese a német családba született Frank Neuhauser volt, aki tizenkét éves korában győzött, miután helyesen betűzte ki a gladiolus szót (a kardvirág latin neve). A győztesek közt rengeteg a bevándorló. Az utóbbi időszakban egy etnikai csoport, az amerikai indiaiak egyeduralkodóvá váltak.
A 2007-ben nyerő Evan O’Dorney volt az utolsó nem indiai győztes. Az azóta átadott tizenhárom kupába csakis a délkelet-ázsiai országból bevándorolt családokba született gyerekek nevét gravírozták bele. A jelenség olyan elsöprő erejű, hogy már a szociológusok figyelmét is felkeltette. A BBC gyűjtése szerint az idei 285 döntős közül hetvennek volt dél-ázsiai neve. E tehetségek megtalálásában a legnagyobb szerepe a dél-ázsiai spelling bee mozgalomnak van. Roadshow-szerűen rendeznek bajnokságokat szerte az Egyesült Államokban, és keresik a dél-ázsiai felmenőkkel rendelkező betűzőtehetségeket. Az utóbbi három év győztesei az ő versenyeikről kerültek ki.
De még mindig ott a kérdés, hogy miért nem a pakisztániak, a Srí Lanka-iak vagy mások dominálják a „sportágat”, hiszen ők ugyanúgy részt vehetnek a dél-ázsiai gyerekek számára meghirdetett bajnokságokon. Ám az indiaiak tarolása nem áll meg a betűzésnél. Ők nyerték az utolsó öt National Geographic Beet is (amely sejthető módon egy, a Nat Geo magazin által szponzorált földrajzverseny). 2005 óta e versenyek győzteseinek több mint négyötöde indiai volt, miközben a teljes amerikai diákpopulációban kevesebb mint egy százalék a részarányuk. Az okok kifürkészéséhez érdemes még tovább tágítani a vizsgált megmérettetések körét. Ekkor azt találjuk, hogy az indiaiak általában a természettudományos (reál)tárgyakban jók. A matematika-, fizika- vagy kémiaversenyek győztesei között a részarányukhoz képest öt- vagy akár hússzor több indiait találunk. Ezzel szemben a zenei és a sportbajnokságok dobogóin nyomukat sem lehet látni.
Az emberi tehetség kutatói között manapság az a nézet hódít, hogy a tehetség jórészt veleszületett, de egy tehetséges gyereket a környezete, a szülei, tanárai sokféle irányba terelhetnek. Adja magát a hipotézis, hogy így a családi környezet határozza meg, hogy az indiai gyerekek a memóriát és a logikus gondolkodást leginkább igénylő területeken igazán jók. Az mindenesetre tény, hogy az első generációs indiai bevándorlók az amerikai átlagot messze meghaladó szinten iskolázottak. Kétharmaduk diplomás, harmaduknak doktorátusa is van. Kilencven százalékuk műszaki végzettségű, legtöbbjük mérnök vagy programozó. Ilyen családi környezetben nem meglepő, hogy gyerekeiktől is a legmagasabb szintű tanulmányi eredményeket várják el. Méghozzá azokon a kompetitív területeken, ahol egyértelműen számszerűsíthető és mérhető a teljesítmény, amely – sötét bőrű, bevándorlói hátterű emberek lévén – a társadalmi felemelkedés egyetlen forrása.
