Lezuhan a varázslatos, időn kívül létező, láthatatlanná tevő burokkal védett Themiszküra szigete mellett egy első világháborús angol kém repülője. A szigetet lakó amazonok egyike, Diana, Hippolüté és Zeusz lánya megmenti a férfi életét, mire a kém elmondja neki, hogy a világháború elől még az amazonok sem menekülhetnek. Ezért Diana felkerekedik, és a férfival együtt elhagyja Themiszkürát, hogy a külső világ háborújában legyőzze Árészt, a hadistent, akit az egész világégés kirobbantójának sejt.
Dianából lesz a Wonder Woman, azaz a csodanő, a DC Comics képregénykiadó egyik legértékesebb karaktere Batman és Superman mellett. Mivel jelen írás nem filmkritika, így a most bemutatott mozi cselekményét, pláne művészi értékét a továbbiakban nem elemezzük (de annyit azért elmondunk, hogy a film láttán értetlenül állunk az alkotást körülrajongó kritikák előtt). Sokkal érdekesebb a karakter mitológiai háttere. Kik voltak a mitikus amazonok, egyáltalán voltak-e nem mitikus amazonok, és tényleg már évezredekkel ezelőtt is olyan feminista ikonként néztek rájuk, mint ahogy a Wonder Woman című film főszereplőjét most sokan láttatni igyekeznek?
A téma világszerte talán legelismertebb szakértőjét, a Stanford Egyetem klasszika-filológia tanszékének kultúrtörténészét, Adrienne Mayort kérdeztük, akinek három éve jelent meg az Amazonok: a harcos nők élete és legendái az ókori világban című monográfiája.
– Vajon az amazonok izgalmas világa csupán a görög történetmesélés kifinomult képzeletének alkotása? A modern történészek sokáig ezt gondolták. Valójában azonban meggyőző bizonyítékaink vannak arra, hogy a görög legendákra és az amazonok képi ábrázolásaira nagy hatással voltak az eurázsiai nomád népek – kezdi válaszát Mayor. – Nyelvészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a görög amazonok kifejezés eredetileg egy, a nemek közötti egyenlőséget érvényre juttató, a többitől ekképp különböző barbár törzset jelölt. Ez alakult át később a harcos nők alkotta társadalom megnevezésévé.
A mitikus amazonokat ihlető lovas törzsek időszámításunk előtt 700-tól időszámításunk szerint 300-ig portyáztak Eurázsiában. A görögök először a Kr. e. VI. században kerültek velük közvetlen kapcsolatba, amikor kereskedelmi kolóniákat létesítettek a Fekete-tenger partján. Amint a görögök tudása bővült az általuk összefoglaló néven szkítának nevezett törzsekről, úgy ruházták fel az amazonokat egyre realisztikusabb törzsi jellegzetességekkel (igaz ez a sztyeppi szokásaikra, öltözködésükre, fegyvereikre). Hogy a szkíta harcosok között mennyi nő volt, arra csak mostanában, a modern, DNS-alapú vizsgálati technikák elterjedésével kezdünk rájönni.
– A genetikai vizsgálatok előtt a régészek, akárhányszor fegyvereivel eltemetett harcost találtak, a holttestet rutinszerűen férfiként azonosították. Ma már azonban a régészeknek erős DNS-bizonyítékaik vannak arról, hogy a szkíta harcosok legkevesebb harmada valójában nő volt – folytatja a stanfordi kutató. – Ezt több száz robusztus testfelépítésű lány és asszony maradványaiból tudjuk, akiket lándzsájukkal, kardjukkal, harci fejszéjükkel és nyílvesszőikkel együtt temettek el. Számos női harcos a férfiaknál megszokott háborús sérülések nyomait viselte csontjain: kardtól törtek el bordáik, pengék hatoltak csontjaikba, és a hegyes harci fejszék lyukakat ütöttek koponyájukon. A biológusok még azt is meg tudják állapítani, hogy sokan mozgás közben vagy lóháton szerezték-e sérüléseiket.
A szkíta sírokból az is kiderült, hogy a harcos nők hasonlóan éltek és haltak, mint férfi bajtársaik. Ugyanolyan nadrágot, tunikát, sisakot, csizmát viseltek, és ugyanolyan tiszteletadással (egy ló feláldozásával, nagy lakomával) temették őket is el. Temettek melléjük arany ékszereket, szerszámokat és ételt is: általában erjesztett öszvértejet és lóhúst fatányéron, késsel együtt. A legfiatalabb harcos lányok tíz-tizennégy évesek lehettek, amikor meghaltak, ez bizonyítja, hogy a gyerekeket (a lányokat is) már egész fiatal korban megtanították lovagolni és harcolni. Más, idősebb harcos asszonyok maradványai élethosszon keresztül űzött kemény lovaglásról, kezeik pedig az íjak használatáról árulkodnak.
Mayor szerint e törzsek nemi egyenlősége – már ami a háborúskodást illeti – és a nők folytonos mozgása lenyűgözhette a görögöket, akiknek asszonyai és lányai – a nép letelepedett életmódja miatt – szinte egész életükben házon belül tevékenykedtek. A lovak és az íj bizonyos értelemben kiegyenlítették a nemek közötti erőbeli különbséget, hiszen a lovas, akár nő, akár férfi volt, ugyanolyan gyors lehetett – sőt a könnyebb nőkkel a hátukon a lovak alkalmanként még gyorsabban is vágtázhattak –, és az íjjal is egyaránt hasonló hatékonysággal tudtak ölni nők és férfiak.
Arra ugyanakkor nincsenek bizonyítékaink, hogy létezett-e a legendabeli amazonokéhoz hasonló, kizárólag harcos nőkből álló társadalom az ókorban, de ez sem elképzelhetetlen. Előfordulhatott, hogy az ellenség lemészárolta egy törzs összes férfi tagját, és az otthon maradt asszonyoknak kellett utána megvédeni magukat, vagy az ellenséges szomszéd törzs harcos asszonyaiból összeverődött bandák ütöttek rajta a közeli népek táborhelyein. Ha áttekintjük az ókori népek legendáit, arra a következtetésre juthatunk, hogy a harcos nők jelensége nem is volt olyan ritka. A sztyeppek női harcosai megjelennek az egyiptomi, arab, perzsa, kaukázusi, indiai, de még a kínai hagyományban is. Éles kontraszt azonban az általában sötét véget érő görög mítoszokhoz képest az – hívja fel a figyelmet a szakértő –, hogy a nem görög amazonok győzhettek a háborúban és a szerelemben is.
Talán meglepő egy klasszika-filológustól, akit mégiscsak egy képregényfilm szereplőiről kérdezünk, hogy kifejezetten nagyra tartja az alkotást.
– Vannak ugyan eltérések a görög amazonmítoszoktól a képregényben és a filmben is, de általánosságban megkapó a sztori történelmi pontossága. A Wonder Woman című film a valóságnak (pontosabban a valóságos mítoszoknak) megfelelően erős testalkatú, különféle etnikumból származó nőként jeleníti meg az amazonokat. A rendező helyes döntése volt, hogy ezekre a szerepekre inkább sportolókat és nem a szokásos hollywoodi színésznőket szerződtette, ők nagyon rosszul festettek volna ugyanis amazonként – értékel Mayor.
A görögök félelemmel vegyes csodálattal gondoltak az amazonokra. Művészeik atletikus, kívánatos nőként ábrázolták őket, akik legalább annyira merészek és jó harcosok, mint a férfiak.
– Kétségtelenül van ezeknek az ábrázolásoknak erotikus töltetük, ugyanakkor a ruházatuk nem olyan kihívó, mint azt manapság (például a Wonder Womanben) lefestik. Az ókori képeken hosszú ujjú tunikát és hosszúnadrágot viselnek, ami megfelel a lovas-harcos életmódnak – tartja Adrienne Mayor. – Tehát bár az amazonokról szóló görög legendák a képzelet szüleményei, harcos nők igenis léteztek. A barbár törzsek asszonyai hatására a görögök megengedték maguknak, hogy legendáikban a nemek harci egyenjogúságáról ábrándozzanak. De a mesék végén az amazonok általában vereséget szenvednek, és legyőzik őket a nagy görög (férfi) hősök.
