Sosem lesz a marha politikailag megbízhatatlan

A Hegyköz csodás tájain belekóstoltunk egy szabadságharcát folytató család mindennapjaiba. Tehenet is fejtünk.

A nap végül kikandikál a kékesszürke felhők közül, mielőtt végleg eltűnne a Zemplén csúcsai mögött, és még utoljára aranysárgára festi a tájat. Komisz és Szutyok ugatása visszhangzik a hegyek között, a két mudi hallatlan hivatástudattal tereli a csorda egy-egy tagját a fejőgéphez, majd amelyik tehén végzett, azt vissza a többiekhez. A rögtönzött fejőüzem a mező tetején, az erdőszéli fák között várja kuncsaftjait, a gépet üzemeltető aggregátor egy Transporter platóján berreg.

Az esti fejéshez kísértük el Miklós Rudolfot és öt gyermeke közül két nagyobbik lányát, Lucát és Virágot. A lányokat néhány kilométerrel odébb vettük fel, a család földjén, ott töltötték a délutánt, lovagolni tanítottak hozzájuk hasonló korú fiatalokat.

– Kötőfékes, nyakmadzagos lovaglást oktatnak – kezdi Miklós Rudolf a bevezetést világukba. – Egyéves koruk óta állnak kapcsolatban a lovakkal.

Az esti rutin mindig ugyanaz: hat körül kezdődik a fejés és az állatok itatása; előbb a család birtokán, ahol a lovak – köztük a huculok – és néhány kárpáti borzderes szarvasmarha él, majd egy kicsit odébb, Kovácsvágás mellett, ahol további jó harminc borzderestehén, -bika és -borjú legel szívességi földeken, azaz mások nem használt tulajdonán.

Miklósék 2008-ban kezdtek el a kárpáti borzderessel foglalkozni. Volt már előtte is szarvasmarhájuk. Kezdetben olyan fajtát kerestek maguknak, amely háztájiban tartható, könnyen ellik, nem beteges, és jó tejet ad. Elsőként kaptak egy magyartarka-borjút, de az szikrányi tejet sem adott. Ekkor értették meg, hogy ezeket a fajtákat már annyira intenzívvé tette az ember, hogy semmiben sem emlékeztetnek az egykor a ház melletti földön legelő állatokra. Az intenzív, iparszerű termelési rendszerekben dolgozó fajták nagy mennyiségeket adnak, de a beltartalmi érték kisebb, a tej java része víz. Ipari körülmények között nevelik és tartják őket, az állatokat szoláriumozzák, mert nem mennek ki a napra, rövid életüket az istállóban töltik. Ezzel szemben a borzderes koncentrált tejű marha.

– Egy holstein-fríz Magyarországon átlagosan két és fél évet él, nyugaton ez a szám 1,6. A tejtermelés közben feléli saját szervezetét. Gépekkel, intenzív takarmányozással tartják életben. Olyan fajtát kerestünk, amelynek minden téren hasznát tudjuk venni. Így jutottunk el a borzdereshez.

Miközben a gyönyörű, egyszerre haragos és arannyal kirakott nyári alkonyatban a fejést követően itatni vonulunk a patakhoz, módunkban áll váltani néhány szót a gazdával, aki egy tokaj-hegyaljai szőlészeti cég vezetői székéből nyargalt át a szabad, de sok bizonytalansággal járó életformába.

– Ez itt a mi kis szabadságharcunk. Hisszük, hogy a háztáji állattartás visszaállítható. A régi ember pontosan annyit tartott mindenből, amennyi kellett a megélhetéséhez. Ráadásul mindenből tartott, nem egy fajta intenzív tenyésztésére állt rá. A juhok adták a gyapjút, egy tehén mellett felnőtt két disznó is, mert bőven elég volt nekik az egészséges, fehérjében gazdag tejsavó. A sertés amúgy táplálékkonkurense az embernek, gabonaféléket fogyaszt. Régen nem adtak neki ilyesmit, csak savón nevelték.

Miklós Rudolfról süt, hogy a szíve is benne van a munkájában. Beleéléssel mondja el, miként látja az ember és a természet viszonyát. Úgy fogalmaz, teremteni egyedül a Jóistennek van joga, de ezt egy kicsit az embernek is megadta, azzal a kikötéssel, hogy szeresse, amit csinál, és adjon hálát érte. Tudva, hogy a természetes körforgás része, és legyen képes örülni akár az esőnek is. Ne harácsoljon, ne a pénzt lesse, teremtsen.

Annak a természetes körforgásnak, ahol az ember megtalálja a helyét, része az állat is. Az évezredekkel ezelőtt létrejött környezetünk kialakításában az állatok voltak a legnagyobb segítségünkre, miközben mindezzel gazdagabb, változatosabb lett a táj is. A Zemplén régen zárt közeg volt, és azzal, hogy az állatok megjelentek, az itt lakók másképp kezdték nézni a tájat is. Ráadásul az állat minden egyes darabkáját hasznosították. Ma viszont az idehaza kapható összes táp genetikailag módosított, az is, amelyet háztájiban adnak az állatnak. Azt nem értik, akik ebben részt vesznek, hogy a természet körforgását törik meg. A disznó felnőtt a tehén mellett, a baromfi kikaparta magának az élelmet, olykor a gazda azt sem tudta, hány van belőle. Az ember azt gondolja, minden felett áll, majd az individuum mindent megold, miközben nem látjuk a fától az erdőt. Ha értik is, amit mondanak nekik, semmit sem hajlandók tenni ez ügyben.

Az ember olyan, hogy természeténél fogva szeretné, ha lenne egy kis személyes tere. A városban ez már eltűnt, lebetonozták, és a faluról is eltűnőben van. Már itt is átlépünk, átnézünk egymáson. Azt sugallja a struktúra, hogy abban kell jól érezned magad, ami most van, miközben széthullik a társadalom. Leginkább ott van normális élet, ahol az emberek a szegénység miatt egymásra vannak utalva.

E gondolatok között érkezünk meg a forráshoz, ahol az esti itatás zajlik. Vendéglátóink annyit kérnek, a két bikára figyeljünk oda, de szerencsére megteszik helyettünk a mudik; Komisz a bika farkáról lóg le, csak a fogai tartják. Így szalad mérgesen a bika, mögötte lifeg a kutya. A szarvasmarhák nem viselik jól a kutyák állandó provokációját, néha oda is kapnak feléjük, de a felturbózott ebek élvezik a mókát.

Ráérünk még mindent átbeszélni. Az éjszakát is a mikóházai családnál töltjük, hajnalban pedig újra jövünk fejni, itatni.

Véget ért a nap, véget ért a munka is másnap reggelig. Sötétben érkezünk vissza Miklósék otthonába. A két mudi csatlakozik a három komondorhoz, Csendeshez, Gubanchoz és Tücsökhöz. A két kicsi, óvodáskorú gyermeket, Ketelt és Boglárkát már nem találjuk ébren. Amikor napközben megérkeztünk, még javában játszottak: halászni indultak a közeli patakhoz. Amúgy is rengeteg élmény érte őket mostanában, mert néhány nappal korábban eltévedtek a varázserdőben. Az egyik cica segített visszatalálni idősebb testvéreikhez. Az ijedelemből mostanra nagy sztori kerekedett. Az ötödik testvér, a tízéves Bíborka vendégségünk idején táborban volt.

Míg mi az állatokkal foglalatoskodtunk, Miklós Rudolf felesége, öt gyermek édesanyja, Eszter kimagozott egy kosár meggyet, és süteményt készített belőle. Kerül mellé sajt a család és társvállalkozói közös sajtműhelyéből, valamint a semmivel össze nem hasonlítható borzdereskolbász is; bár gyorsan megjegyezzük, az állatokat nem vágják le a húsukért, ezalól egyedül a bikaborjú a kivétel. Belőle tőkehús és kolbász lesz. A marhák közt akad húszesztendős is, és az is ellik még.

Megbeszéljük, hogy másnap ötkor igyekszünk menetkészek lenni, mert a nagy melegben a böglyök és legyek állandósult zaklatása mellett sokkal nehezebb ellátni a reggeli teendőket. Miklós Rudolf elmondja, megterhelő a napi tizenhat óra fizikai készenlét, majd bort nyit nekünk, és a finomságok mellett hosszan elbeszélgetünk.

Miklósékon azért látszik túlnőni a feladat, mert amikor háztájizásról álmodoztak, eszükbe sem jutott, hogy fajtamentés lesz a vége. Mesélik, miként terebélyesedett egyre – és nő ma is – a feladat.

Amikor Molnár Géza barátjuk, az életükre meghatározó hatással lévő ártéri gazdálkodás és a környezetkímélő tájhasználat kutatója javaslatára a borzderest kezdték keresni, útjuk Erdélybe vezetett. Kisebb kanyarok után Máramarosban kötöttek ki, ott vették meg az első ilyen szarvasmarhát.

– Így került be a mai Magyarország területére az első kilenc példány általunk, mert itt korábban kipusztult a fajta. Ekkor válaszúthoz értünk: vagy csináljuk kicsiben, ahogy eddig, vagy belevágunk a fajta megmentésébe. A Debreceni Egyetemmel közösen adtunk be pályázatot, és elindítottunk egy genetikai kutatási programot. Ma már 200-250 példányos állomány van Magyarországon.

– A Magyar Mezőgazdasági Múzeumban megkértem egy muzeológus barátomat, hogy szedje össze, mit tudunk a fajtáról – veszi át a szót Esztertől Rudolf. – Kiderült, hogy a keleti sztyeppeken ezt a típust háziasította elsőként az ember, úgy háromezer évvel ezelőtt. Hosszú homlokú fajta, a szürke marhához képest egészen más irányból érkezett. Az egész Kárpát-medencében elterjedt volt. Ha megnézzük a Kézai Simon-féle krónika iniciáléit, ugyanezeket a marhákat látjuk rajtuk, ami nem véletlen, mert a szürke is csak a XV. században került ide. A XIX. század végén és a XX. elején Darányi Ignác tenyészkörzetekbe szervezte a szarvasmarhát. Ennek keretében a hegyi tarka (ma magyar tarka), a magyar szürke és a borzderes kapott körzetet, utóbbi szatmári központtal. Ekkor, a XX. század elején lett világtrend a fajtamentés, ekkor alakultak a fajtatenyésztő egyesületek, és nemcsak a szarvasmarhával, de mindenféle állatfajjal. Nagyjából az első világháborúig működött mindez a borzderessel, akkor indult a keresztezése.

Miklós Rudolf harcát az agrárpolitika cseppet sem teszi könnyebbé, sőt. Annak ellenére, hogy a borzderes jelen volt a mindennapi életben, és széles körben elterjedt, ma ott tartunk, hogy nem elfogadott fajta.

– Hiába érvelek azzal, hogy nem pusztult ki, és megmaradt a Kárpát-medencén belül. Arról nem tehet, hogy az országhatárok változtak. A hatóság rendkívül szögletesen gondolkodik. Volt fontos agrárszervezet, ahol megtiltották, hogy a munkatársak részt vegyenek a kárpáti borzderes szarvasmarhák találkozóján, mivel a Polyán Egyesület politikailag nem megbízható. Az egyik egyesületi tagunk belépett az LMP-be, de ettől a szarvasmarha még nem lesz politikailag megbízhatatlan – mondja keserű szájízzel Miklós Rudolf. Az egyesületet a házaspár hívta életre, és üzemelteti ma is.

Munkájukat a trendek sem segítik: a borzderes nagyüzemi tartásra nem alkalmas, csak háztájira, ami lényegében már meg is szűnt. Volt, hogy rendelet tiltotta a nagyobb állatok tartását a ház körül, bár ezt már szerencsére eltörölték.

– Annyira a struktúra ellen dolgozunk, hogy sokszor úgy vagyunk vele: nem is érdemes folytatnunk. De ne feledjük, hogy állattartásról beszélünk, ahol nem úgy van, hogy az ember egyszer csak befejezi. A borzderes ráadásul nem adható el könnyen a piacon. De mire visszalépnék, mindig átgondolom.

Így történhet, hogy a reggel hat óra ismét Kovácsvágás határában éri őt és vele együtt bennünket is.

– Hoztok kettőt, amíg összeszerelem a fejőgépet? – kérdi a gyerekektől Miklós Rudolf.

– Na, gyertek lányok! – kiált Luca a marhák irányába.

A gyönyörű reggelben párafoszlányok úsznak a mezőn, feljebb, a távolban Füzér vára magasodik. A Hegyköz a Zemplén – vagy ahogyan egészen sokáig hivatalosan nevezték, az Eperjes–Tokaji-hegység – magas csúcsai által határolt hatalmas völgy. Vendéglátónk különleges erőt tulajdonít ennek a tájnak. Az itteni mezők legelnivalói átlagosan hatvan gyepalkotóból állnak össze, míg Nyugat-Európa jelentős részében ez a szám mindössze hat. A táj képes a természetes regenerációra, a nem művelt terület hamar visszaerdősödik.

Miklósék csak a legelőről táplálják borzdereseiket, mást nem kapnak az állatok.

– A régi parasztember prémiumminőségű ételt fogyasztott, pusztán csak azért, mert legeltette az állatát, és maga termelte meg, amit megevett. Egyébként az ország képén is meglátszik, hogy nincs állattartás. Nagyapáink korában verekedtek egy rend kaszálóért, akkora értéke volt a fűnek, ma zsákot osztanak a komposztnak. Agyrém! Az ilyesféle szemlélet teljességgel hibás. Falun a zöld nem lehetne hulladék.

Miklóséknak nincs földjük, vagyis az a tíz hektár, ami van, édeskevés ahhoz, amivel foglalkoznak. Elmondásuk szerint egy marhára egy hektárt kell számolni. Mutogatják annak a birtokháborítási eljárásnak a papírjait, amelyet az egyik mikóházi szomszéd indított ellenük, mert a teheneik átszöktek a legelőire. Sokan közelednek feléjük segítő szándékkal, de akad rosszakarójuk is. A csordájuk most szívességi földeken legel, ahol a tulajdonosok megtűrik az állatokat. Ahogy a gazda fogalmaz, a mai magyar föld lényegében nem terem mást, csak támogatást. A megművelt terület után állami támogatás jár, de a megművelés tág fogalom, egy kaszálás is elég lehet. A támogatás csak leépíti a mezőgazdaságot. A kicsik hamar felélik, a nagyok másba forgatják az így keletkező pénzt.

Késő reggel végzünk a reggeli teendőkkel. Miklós Rudolf még röviden tárgyal egy, a kihelyezési programban részt vevő gazdálkodóval. Az egyesület ugyanis az érdeklődő családokhoz, gazdálkodókhoz, önkéntesekhez kérésre kihelyez borzderest, hogy ezzel is népszerűsítsék az állatfajtát, és kicsit a saját vállukról is levegyék a terhet. A program keretében Ópusztaszerre is került példány. Van, ahol bensőséges viszony alakul ki a fogadók és az állat közt, de olyan is előfordult, hogy a marhát verték, nem bántak vele szeretettel.

– Pszichésen és fizikailag is tönkremenve került vissza, már bennünk sem bízik meg – mondja Miklós Rudolf szomorúan, aki nagyon a szívén viseli az állatok sorsát.

Dél körül még ellátogatunk a sátoraljaújhelyi közösségi sajtműhelybe, amelyet szintén a házaspár szervezett meg, és most kezd komolyra fordulni. A tejet több környékbeli gazda adja össze, a sajtkészítést egy főállásban foglalkoztatott alkalmazott és Miklós Rudolf végzi. Szakmai indulásukat hasznos tanácsokkal segítette Sándor Tamás, az országos hírű bükki sajtmester. Az érlelőben sorakozó sajtok ránézésre is nemesebb fajták, akad, amelyet tokaji aszúban érlelnek. Ha sikerül jól megszervezni a marketinget és az értékesítést, a család, az egyesület és a társgazdák sikeres vállalkozásává nőheti ki magát.

Újabb frontok nyílnak tehát a szabadságharcban, amelyben hol több, hol kevesebb optimizmussal, de töretlen hittel állja a sarat a Miklós család. Ez a küzdelem már biztosan nem bukhat el teljesen értelmetlenül. A kárpáti borzderes birtokba vette Magyarországot.