– Gyermekkorában sokféle sportot kipróbált. Hogy jött a gátazás?
– Valóban, de ezeket inkább csak hobbiszinten űztem. Atlétaként voltam először igazolt versenyző, bár itt sem gáttal kezdtem. Összetett versenyszámokban próbálkoztam először, aztán távol-, és magasugró lettem. Emellett próbáltam ki a gátat is, a folyamatos sikerek pedig hamar visszaigazolták a döntést.
– Amikor 19 évesen felvették az egyetemre, és elköltözött Békéscsabáról, nem fordult meg a fejében, hogy esetleg abbahagyja?
– Sokat gondolkoztam rajta, hogy fogom-e bírni a sportot és a tanulást együtt, de komolyan sosem merült fel, hogy valamelyiket befejezzem. Bár az elején az egyetemen volt pár bukásom, de szerencsére mindkét területen hamar jöttek az eredmények, ez pedig lökést adott a folytatáshoz.
– Hogy néz most ki egy napja?
– Reggel nyolctól kettőig bent vagyok az egyetemen, aztán fél ötig egy kis pihenés, akkor ebédelek, ledőlök esetleg, majd fél nyolcig, nyolcig kint vagyok a pályán. Kevés a szabad időm sajnos, de szeretem, ha hasznosan töltöm az időm, és rosszul is érzem magam, ha nincs semmi dolgom.
– Ha mégis van szabad ideje, mivel tölti?
– A barátaimmal találkozom, akikre sajnos kevesebb időm jut, mint szeretném. Esetleg moziba megyek, vagy ha tényleg nagyon sok időm van, horgászom. De erre idén még egyszer sem sikerült sort keríteni.
– Bírja azt a fajta nyomást, amit a világbajnoki döntő jelentett?
– Sokszor volt már szerencsére alkalmam több tízezer ember előtt futni. Egyre jobban el tudok vonatkoztatni ettől. Már nem az okozza a versenydrukkot, hogy hány ember ül a lelátókon, hanem a verseny tétje. A riói olimpián ez egy kicsit rám is telepedett, és sajnos hibáztam miatta, de most higgadt tudtam maradni. Tapasztaltabb lettem.
– Mi a következő célja?
– Konkrét célokat még nem fogalmaztam meg, egyelőre az idei versenyeimmel foglalkozom, szeretnék jó eredményeket hozni. A következő években pedig ezt a szintet szeretném megőrizni vagy javítani is. Nem fogok hátradőlni.
– Tohhauser István szerint egy gátfutó 27–30 éves kora között van a csúcson, így ön most a legjobb éveit éli sportolóként.
– Igen, ezt szeretném én is így gondolni. Az idei év a pályafutásom eddigi csúcsa volt. Olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amelyek újabb sikerek zálogai lehetnek. A bronzéremre ezért nem az eddigi karrierem megkoronázásaként, hanem egy kiváló korszak kezdeteként tekintek. Biztos vagyok benne, hogy még nincs vége a történetnek.
– Gyakran lazának látni a pályán, versenyek előtt is, Rióban például egy bójával poénkodott. Ezek spontán reakciók?
– Alapvetően igen. Rióban ugye azt történt, hogy hatalmas esőben tereltek ki minket a rajtgéphez. Nem láttunk, nem hallottunk szinte semmit, minden vizes volt. Tízből kilenc esetben nem engedték volna el a mezőnyt ilyen körülmények között. Álltunk a zuhogó esőben, ráadásul semmilyen információt nem közöltek velünk, én meg úgy voltam vele, hogy nem hiszem el, hogy itt hagynak minket, valamit tenni kellene, ezért is vettem fel azt a bóját, jelzésképpen.
– Londonnak volt még egy emlékezetes pillanata, amikor Usain Bolt élete utolsó versenyén begörcsölt, és fel kellett adnia a futást. Mi történhetett ön szerint?
– Erről rengeteg spekulációt hallani. Sokan mondják, hogy Bolt nem akart egy bronzzal vagy egy negyedik hellyel búcsúzni, így amikor látta, hogy nem megy, inkább ezt választotta. Késő éjjel rendezték azt a futamot, akkor már nagyon hűvös volt, jócskán húsz fok alatti hőmérséklet, a versenyzőknek pedig öt-tíz percet kell várniuk a startig, így az is lehet, hogy tényleg begörcsölt. Több hasonló sérülés volt ezen a világbajnokságon. Sajnálom, hogy egy ilyen pályafutás így ért véget, de Usain Bolt ettől marad, aki volt.
– Rio önnek sem úgy sikerült, ahogy eltervezte. Hogy kezeli a kudarcot?
– Próbálok tanulni a hibákból. Az igazi vereség az lenne, ha nem vonnám le a megfelelő következtetéseket, és hagynám, hogy a kudarc elhatalmasodjon rajtam. Ilyenkor már alig várom a következő világversenyt, hogy újból megmutathassam, képes vagyok jó eredményre. Ami frusztráló, hogy ilyenkor legalább egy évet kell várni. De pár napos kesergés után mindig találok új motivációt.
– A mentális felkészülése hogy zajlik?
– Adorján Katalin sportpszichológussal dolgozom már több mint négy éve. Eleinte nyugtató vagy éppen felpörgető mentális technikákat tanultam tőle. Az utóbbi időben inkább csak beszélgetünk, nem feltétlenül sportról, magánéletről is. A sportolónak is van lelke, így ha valamit ki kell magamból beszélnem, azt vele meg tudom oldani.
– Önmagában sem kis teljesítmény, hogy a gátfutás mellett elvégezte az egyetemet, adott ez valamit a sportkarrierjéhez?
– Biztos vagyok benne, hogy igen. Az egyetemen fiziológiát és anatómiát is tanultam, megismertem a testem, ezt pedig a felkészülésnél is tudom hasznosítani. Másrészt az állatorvosi diploma olyan biztonságérzetet ad, ami mellett nyugodtabban tudok sportolni, elvégre ez utóbbi nem egy betonbiztos foglalkozás. Jöhet sérülés, egy rosszabb forma, és máris nem térül meg a rengeteg befektetett munka.
– Állatorvosként mivel szeret foglalkozni?
– Az egyetem kisállatklinikáján dolgozom, a sebészeti tanszéken, alapvetően kutyák és macskák gyógykezelésével foglalkozunk. Nagyon tetszik a sebészet, mindig is manuális ember voltam ugyanis.
– Az Egyesült Államokban töltött év mennyire volt fontos a sportpályafutása szempontjából?
– Nagyon, mert sok mindent tanultam, ezeket részben most is alkalmazom. Örültem, hogy kimentem, de azt sem bántam meg, hogy hazajöttem, hiszen az igazi fejlődés mégis csak ezután történt.
– Mennyi szabadság adatik meg egy ilyen sűrű időszakban?
– Szeptemberben vége a versenyszezonnak, akkor tudok három hetet pihenni, de eddig ott volt az egyetem, most pedig a munka. De idén azért egy hétre el szeretnék utazni. Majd pihenek később.
