Csurka huszonöt éve robbantotta fel a magyar közéletet

Negyedszázad telt el azóta, hogy megjelent „a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötőket” emlegető tanulmány.

A Néhány gondolat vezérfonala pontosan kiolvasható Németh szavaiból: a magyarság „állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van. [ ] Mint a többi Habsburg-országban, nálunk is egy magát magyarnak nevező felületes nemzetköziség veszi át a gyarmatosítók szerepét. Míg a magyarság elhúzódik, dacoskodik és kivándorol: ő szerzi meg az iparosítás előjogát, néhány maharadzsa égisze alatt ő kormányozza az új hivatalnokállamot, ő csinál kultúrát s tudományt neki, s ő vezeti az országot az új világháborús sokk felé. A magyarság bennszülött jellege ebben a korszakban már nyilvánvaló: műveltség, hatalom, gazdagság mind ellene van.”

Bár nem elsődleges szempont, de nyilvánvaló kettejük között a minőségbeli különbség is: Németh szövege koherensebb, zárt rendszert alkot, megfogalmazza a programját (félreértések elkerülése végett Némethnek a jövőre adott receptje pláne nem emlékeztet a nácizmusra), nyelvileg kiérlelt, igényes. Ezzel szemben Csurka írása helyenként suta, olykor rendkívül pongyola; a drámaíró korábbi, a rendszerváltozást megelőző, a hetvenes-nyolcvanas években leginkább a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikáira legfeljebb nyomokban emlékeztet. Programot nem ad, mert amit javasol – „rendet kell csinálni, el kell távolítani, ha kell, rendőri erővel”; „bármilyen adminisztratív intézkedés, bármilyen erő igénybevétele meg van engedve” –, nem nevezhető annak; szövege leginkább vég nélküli, hol erősebben, hol visszafogottabban szitkozódó, jellegzetesen mindig másokat hibáztató búsmagyar ömlengés, nyakon öntve penetráns antiszemitizmussal, fűszerezve zavaros összeesküvés-kombinációkkal. Lényege, hogy az ország szekere rossz irányba megy, mert az MDF gyávaságból – ezen a ponton kerül szóba Antall József miniszterelnök betegsége, utódja „betanításának” kérdése is – letért az eredeti útról, és gyakorlatilag feltett kézzel halad a nemzetközi tőke és hazai szövetségese, az SZDSZ által kijelölt nyomvonalon.

Arra, hogy a Csurka-dolgozat milyen hatalmasat robbant, pontosan emlékezhetnek a kortársak. Mint ahogy arra is, hogy az ellenzéki pártok közül legélesebben a Fidesz szólalt fel ellene, a Tölgyessy Péter vezette SZDSZ határozottan, ám szolidabb megfogalmazásban utasította vissza a drámaíró-politikus téziseit, az MDF vezetősége pedig érthető módon rendkívül visszafogottan reagált. Ennek nyomós okai voltak. Csurka Istvánnak számtalan híve ült a pártvezetésben és a parlamenti frakcióban; utóbbiak lázadása rendkívüli körülmények között akár a kormánytöbbséget is veszélyeztette volna. Erre való tekintettel nagyrészt azok is visszafogták magukat, akik elutasították Csurka írását. Igaz, Antall József miniszterelnöknek viszont saját irányzatának, politikájának védelme érdekében, ám óvatosan, a szakítást egyelőre elkerülve világosan el kellett határolnia magát Csurkától, amit az augusztus végi parlamenti ülésen meg is tett.

A dolgozatnak – a többi hasonló, demagóg szöveg közül kiemelkedve – a jobboldali közönséget mozgósító sikerében döntő szerepet játszott, hogy egy „nagy ember”, a demokrata fórum alelnöke jegyezte, aki ráadásul számtalan valós problémát is megpendített, illetve olyan dolgokról beszélt, amelyeket addig a kormánypárti vezetők jobbára tabuként kezeltek. Nézzünk néhány példát: kétségtelen, hogy a szövegben démoni gonosszá növesztett SZDSZ-t nyugaton látványosan jobban kedvelték, mint a gyanús nacionalista képződményként kezelt MDF-et, ezért is sürgették a két párt koalícióját a kilencvenes választások után. (Az egyes szabad demokraták által kifejtett hatásos intrika mellett nyilván az is nyomott a latban, hogy az MDF több reprezentánsával szemben ők jó kapcsolati tőkével rendelkeztek, és sokkal inkább meg tudtak szólalni idegen nyelveken.)

Hogy az ország – a Csurka-szövegnek ez az egyik hangsúlyos eleme – mennyire kiszolgáltatott a nemzetközi pénzvilágnak, azt a korabeli közélet résztvevői világosan látták, legfeljebb nem illett róla beszélni. „Az első független Országgyűlés meghatározó élményévé vált, hogy nem vagyunk a magunk urai, nem mi tervezzük a jövőnket – idézte fel korábbi kérdésünkre az MDF nemzeti liberálisainak egyik vezető egyénisége, Kulin Ferenc. – Személyes tapasztalat alapján mondhatom: a kormányzó pártok cselekvőképességét az egész ciklus idején súlyosan korlátozta ez a pszichikai teher.” Kulin példaként az Antall-kormány első, 1991-re vonatkozó költségvetésének történetét említette. Rabár Ferenc pénzügyminiszter 1990 kora őszén tájékoztatta költségvetési terveinkről Washingtonban a valutaalapot. A terv ugyan szerény, de mégiscsak érzékelhető változást hozhatott volna a társadalmi közérzetben, elsősorban az oktatás, a kultúra és az egészségügy területén. A hitelezőkre hivatkozva azonban a valutaalap „óvta” a kormányt a nagy reményű tervek dédelgetésétől. Rabár Ferenc hazatérését követően könnyezve mesélte el mindezt, és nem sokkal az eset után le is mondott. (Tény ugyanakkor: a magyar gazdaságnak meglehetősen rossz híre volt külföldön, ebben pedig erősen közrejátszott, hogy 1989 októberében kiderült, a kommunista kormányzatok hamis adatokat közöltek addig a külső államadósságról.)

Joggal sértette Csurka igazságérzetét az előző rendszerből megörökölt baloldali médiatúlsúly. (A tény jelentős szerepet játszott egyébként abban, hogy a Horn-kormány idején a Freedom House hazánkat a „részben szabad” kategóriájú országok közé sorolta.) Abban a párt liberálisai is egyetértettek vele, mint kérdésünkre Elek Istvántól megtudhattuk, hogy a rendkívül egyoldalú sajtóviszonyokat akár kormányzati segítséggel – a jobbközép média megteremtésével – is meg kell változtatni. Göncz Árpád köztársasági elnökségéről, részrehajló magatartásáról nemcsak Csurka, de a dolgozatát kemény szavakkal elítélő Debreczeni József is lesújtó véleménnyel volt, egy cikkében a magyar alkotmányosság ficamaként aposztrofálta az államfőt.

Az igazságtétel vakvágányra futtatásával kapcsolatban az utókor – tetszik, nem tetszik – Csurka Istvánt igazolta. A boszorkányüldözést emlegető, hamis megbékélést hirdető nézetek nyomán elmaradó szembenézés, az el nem évülő emberiesség elleni bűnöket elkövetők futni hagyása nekünk ártott, leginkább a hazai gyönge lábakon álló demokráciát erodálta, a belé vetett bizalmat csökkentette.

Csurka támadásának fő csapása a kormány politikája ellen irányult. Ennek jegyében keményen támadta az „ősbűnt”, az MDF–SZDSZ-paktumot. Durva stílusú filippikája azonban nem a tényeken, hanem a párt támogatóit is mozgósítani képes érzelmi alapokon nyugodott. Azt ugyanis pontosan tudta, hogy a megállapodásnak egyetlen alternatívája adódott, a számára is elfogadhatatlan nagykoalíció. A kétharmados törvények számát radikálisan csökkentő, egyúttal a kormányzást lehetővé tévő, ellentételezésként többek között Göncz Árpádot az államfői posztra emelő kiegyezést megelőző tárgyalásokról a kormánypárt elnökségének tagjaival együtt Csurka is tudott, az eredményt – ha nem is túl lelkesen, de – elfogadta. „Megtörültük a szánkat, és jóváhagytuk a megállapodást. Le kellett nyelni a békát – mondta érdeklődésemre évekkel ezelőtt Csurka István. – Lenyeltem egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtam arról 1991–92-ben, hogy az egész megállapodás hamis. A médiaesemények és a pénzvilág mozgása azt bizonyította, hogy a paktum célja az SZDSZ hatalomban tartása volt. Hirtelen jött, az eredményeit még nem ismertük, el lehetett fogadni Antall érvét, hogy nélküle a költségvetés elfogadása is akadályokba ütközik. Valódi információk nem voltak a kezünkben.”

A Néhány gondolatban a kormánypárt alelnöke a kormányzáshoz biztos alapot nyújtó kétpárti megállapodás felrúgásának szándékát jelentette be. Azaz olyan, hosszú időre elnyúló puccskísérletet vezetett fel, amely Antall Józsefet kívánta kényszerhelyzetbe hozni, illetve szükség esetén a kormány éléről eltávolítani. Hogy ez nem sikerülhetett, abban kétségtelenül fontos szerepet játszott a miniszterelnök óvatos, párton belüli taktikázása mellett a nemzetközi politika, Tom Lantos magyarországi látogatása, felszólalása a washingtoni képviselőházban, amivel közvetve Antallnak nyújtott támogatást.

A kormányfő olyan bizalmasai mellett, mint Boross Péter, Kónya Imre, Kulin Ferenc, elsősorban az MDF nemzeti liberálisaira számíthatott leginkább a küzdelemben. Hogy mégis gyakorlatilag tétlenül kellett néznie Csurka és társainak eltávolításáért cserébe, a kormány fennmaradása érdekében – az utóbb egészen más pályaívet bejáró – Elek István és Debreczeni József általa nem kívánt pártból való kizárását, az sajnos a politika természetéből, végeredményben az akkor sokat emlegetett „államraisonból”, államérdekből következik. (A miniszterelnök javaslata, hogy Elek és Debreczeni ideiglenesen vonuljanak vissza, és függesszék fel párttagságukat, ennek elkerülését szolgálta – sikertelenül.)

A Néhány gondolatnak azon a komoly károkozáson túl, hogy hozzájárult az elfogadhatatlan beszédmód közéletben való meghonosodásához, volt egy másik, fontos következménye, véli Elek István. Csurka penetráns, utóbb egyre szélsőségesebbé váló nyelvhasználata joggal keltett félelmet, a származásuk miatt kis híján a halálba üldözöttekben pedig nyomasztó emlékeket ébresztett. A kialakuló, a veszélyhelyzet érzetével telt atmoszféra, illetve az a Csurka István által igazolt felfogás, hogy a kormánypárt szélsőséges nézetek hordozója, pszichés felmentést adott az SZDSZ-nek az alól az erkölcsi skrupulus alól, amely a szocialistákkal való összefogást gátolta. Ez egészen más jellegű torzuláshoz vezetett, hiszen a régi nómenklatúra is a szabad demokratákkal való szövetségben látta immár jövőjének biztosítását, az SZDSZ-től várta, hogy az új rendszerben a posztkommunista MSZP végre egyenrangú partnerré válhasson.