2010 augusztusában furcsa e-mail érkezett az amerikai Gary város rendőrkapitányságára. „Lehet, hogy egy sorozatgyilkos szedi áldozatait Gary térségében?” – szólt a szöveg. A gyilkossági csoport hadnagya aligha gondolkodott el alaposabban az üzeneten. Pedig a feladó komolyan gondolta, amit írt, és a feltételezéseit az FBI adatbázisából származó adatokkal támasztotta alá. Rávilágított arra, hogy az utóbbi évek 14 megoldatlan gyilkossági ügye között sok a hasonlóság. Az áldozatok 20–50 év közötti nők voltak. Megfojtották őket. Nem lehet, hogy legalább néhányuk között fennáll valami kapcsolat? Egy közös nevező – ami nem más, mint a gyilkos személye?
Az e-mail szerzője nem kapott választ, ezért két hét múlva újra próbálkozott. Ezúttal a rendőrkapitánynak címezte levelét, és újabb részleteket emelt ki. Például azt, hogy a 14 áldozat közül sokat a saját otthonában fojtottak meg, vagy hogy a legutóbbi esetekben elhagyatott épületek közelében találták meg a meggyilkolt nőket. Választ ekkor sem kapott. – Életem legfrusztrálóbb élménye volt – mondta egy Facebookon közzétett videóban a 61 éves, nyugdíjas újságíró, Thomas Hargrove.
De mielőtt visszatérnénk az ügy végkimenetelére, essék pár szó a Murder Accountability Project (szabad fordításban: Gyilkosok felelősségre vonása projekt) alapítójáról. Thomas Hargrove mindig is elemző típus volt. Már a Missouri Egyetemen is statisztikákkal bíbelődött, és a legszívesebben az általuk nyújtott bizonyosságra támaszkodva írta cikkeit. Miután befejezte tanulmányait, az E. W. Scripps médiacégnél helyezkedett el, ahol csaknem negyven évig dolgozott.
2004-ben a szerkesztője megkérte, vizsgáljon meg néhány prostitúcióval kapcsolatos adatot. Ehhez szüksége volt az FBI Uniform Crime Reportra (a titkosszolgálat mindenki által elérhető adatbázisa), amit ki is kért a helyi könyvtárból. Nem számított rá, hogy talál benne egy függeléket, a Supplementary Homicide Reportot, amely az országban elkövetett – az FBI-nak jelentett – gyilkosságokat és az azokkal kapcsolatos ismert adatokat tartalmazza. A kezébe kerülő csomag a 2002. évet summázta annak 16 ezer gyilkossági esetével. Benne volt az áldozatok neme, életkora, az elkövetés módja és minden olyan részlet, amelyet a nyomozásért felelős rendőrség az FBI tudomására hozott. – Ekkor egyszer csak arra gondoltam: nem lehetne esetleg egy számítógépnek megtanítani, hogy kiszúrjon egy sorozatgyilkost? – mondta Hargrove később a Bloombergnek.
Az újságíró tisztában volt azzal, hogy a rendőrök sokszor csőlátástól szenvednek egy-egy nehezebb eset megoldásakor. Annyira bele tudnak ragadni egy-egy gondolatmenetbe, hogy ha akarják, akkor sem tudják elereszteni. Hargrove ennek megoldására szeretett volna egy szoftvert, amely segít összekötni a szálakat, amelyeket a rendőrök nem vesznek észre. 2004-től kezdve minden évben letöltötte a gyilkossági ügyekkel kapcsolatos adatokat. Teljesen elképedt, amikor azt tapasztalta: az amerikai ügyek harmada, szám szerint 212 ezer megoldatlan maradt 1980 és 2010 között – annak ellenére, hogy az új technológiák a könnyebb felderítésnek kedveznek. Amikor még nem volt DNS-analízis, hiába maradt ott az elkövető hajszála, bőrdarabkája vagy testváladéka, nem sokra mentek vele. Ehhez képest a hatvanas években az esetek 90 százalékában tudtak felmutatni gyanúsítottat, 2010-ben viszont csak a 60 százalékukban.
Ezek az adatok sarkallták arra Hargrove-ot, hogy írjon a garyi rendőrségnek. Hiába. Nem véletlenül okozott ez neki frusztrációt. 2014 októberében, négy évvel a levelek után a Gary melletti Hammondban a rendőrség újabb női holttestre bukkant. Az áldozat a 19 éves Afrikka Hardy volt, a holttestét egy motelszobában találták meg. A mobiltelefonja használati adatai alapján a rendőrök eljutottak a 43 éves Darren Deon Vannhoz. A férfi nemcsak bevallotta a gyilkosságot, hanem hat másik holttesthez is elvezette a rendőröket. Egyúttal beismerte: a kilencvenes évek óta gyilkol a környéken.
Amikor Hargrove ezt meghallotta, rögtön kíváncsi lett, hogy az áldozatok között van-e olyan, akire ő is felhívta korábban a figyelmet. A nyomozás e szakaszában azonban senki nem nyilatkozhatott neki. A Bloomberg három évvel később is megpróbálta a kapitányságot szóra bírni, de hiába. – Legalább hét nő halt meg azután, hogy felkerestem a rendőrfőnököt az elméletemmel – mondta Hargrove.
Az újságíró a szoftverre is koncentrált, remélve, hogy megelőzheti a hasonló eseteket. Minden elérhető adatot összegyűjtött, kihasználva a freedom of information actet, az információs szabadságról szóló amerikai törvényt. Innovációjának titka abban rejlett, hogy megtanította a rendszert észrevenni a közös pontokat a meg nem oldott gyilkosságok között. Sokszor triviálisnak tűnő adatokkal is kísérletezett, amelyeket más nem venne figyelembe. 2008-ban ömlesztette be a nyert adatokat, és hónapokba tellett, mire kifejlesztette az algoritmust. Úgy döntött, megfordítja a dolgot. Fogott egy ügyet, a hírhedt Green River-i gyilkosét – aki húsz évig ölt anélkül, hogy elfogták volna –, és visszafejtette az algoritmust. Hónapokig tesztelte a szoftvert, míg előállt csoportanalízis-elméletével. – Négy jellemző a legfontosabb: az elkövetés helye, módja, az áldozat neme, életkora. Ebből lehet dolgozni – mondja.
Az újságíró 2015-ben nyugdíjba ment, miután bezárták az újságot, ahol dolgozott. Akkor alapította meg a Murder Accountability Projectet (MAP), egy nonprofit szervezetet, amely megkönnyíti a hozzáférést az ismert adatokhoz. Ez Hargrove gyűjtésének összesítője, amelyben 638 ezer gyilkossági ügy adatai szerepelnek (köztük 23 ezer olyan, amely nem szerepel az FBI adatbázisában). Így bárki, akinek statisztikai analízist végző szoftvere van, neki is állhat a nyomozásnak, az összefüggések keresésének. – Úgy gondolom, ez arra is jó, hogy az emberek besegítsenek a rendőrségnek, hiszen a többség nem tudja a statisztikákban rejlő potenciált teljesen kiaknázni. Nincs közös gyűjtőhely. Egy adott város rendőrsége maximum az államában történt gyilkossági statisztikákhoz fér hozzá a saját rendszerében. A szomszéd államéhoz már nem – magyarázta Hargrove.
Ehhez hasonló, önkéntes bejelentésen alapuló adatgyűjtő már létezett a kilencvenes években az USA-ban. Az FBI által létrehozott ViCAP-ba főként erőszakos, szexuális jellegű bűncselekmények felderítéséhez vártak kiegészítő-pontosító adatokat. A program azonban tesztüzemmódban megbukott, mert a rendőrség nem vette komolyan. Gregory Cooper, aki három éven át vezette a ViCAP-ot, a Bloombergnek azt mondta: olyan volt, mintha kifejlesztett volna egy jó autót, de senki nem tett volna bele benzint.
A Murder Accountability Project három éve működik. A tagok között volt rendőr és FBI-os, egyetemi professzor, egészségügyi, törvényszéki pszichiáter is van. Munkájuk során azt tapasztalják, a rendőrőrsök csökkenő költségvetése és a szemtanúk félelme is közrejátszik abban, hogy a kevés nyomot hagyó gyilkosok megússzák. A Marylandi Egyetem kriminológusa, Charles Wellford így írt erről: „Gyilkossági és eltűnési ügyekben az első órák a legértékesebbek, ezt mindenki tudja. De ha a rendőröknek nem fizetnek túlórát, vagy kevesen vannak, hogy csak egy adott ügyre koncentráljanak, akkor a forró nyom kihűl.”
Hargrove szerint a legmeglepőbb, amire rájött, az, hogy egyes rendőrségek nem pusztán figyelmen kívül hagyják az FBI adatait, maguk sem szolgáltatnak információt, nem néznek túl a saját területükön. Ilyen Illinois állam, ahol 2015-ben a gyilkossági ügyek csupán 37 százalékát sikerült megoldani.
Ennek ellenére sok rendőrőrs vonakodik Hargrove-ék módszerétől. Nem úgy, mint az atlantai kapitányság, amely rendszeresen fordul a MAP-hoz egy-egy kihűlt ügy felderítésére. – A városvezetők nyilván úgy gondolják, minek pénzt fektetni régi ügyekbe, régóta elhunytakba, az élőkön kell segíteni. Igen ám, csakhogy lehet, hogy egy-egy ilyen szabadon kószáló gyilkos újra ölni fog. Az élők és a holtak sorsa összefonódik – állítja határozottan Hargrove.
