Amikor az elmúlt hónapban rövid körutazást tettem Skóciában, Glasgow-ból a felföldi Invernessbe vonatozva elém tárult a jellegzetes skót vidék: sok-sok mérföldön át csodálhattam a lecsupaszított lankákat, a zöldellő legelőket és árpamezőket, a domboldalon szabadon lerohanó vízfolyásokat.
A végletekig megszelídített táj olykor szürreális meztelensége a köddel és esővel összevegyítve kölcsönöz valami misztikumot is a vidéknek – a megbomlott és kóválygó Macbethet képzeljük a dombtetőre, a reggeli párába –, amelyet az évszázadok során az itt élők és az idelátogatók is elkezdtek sajátosan skót jellegzetességnek tekinteni.
A vonatablakból azonban arra is figyelmes lettem, hogy gyakran bukkannak fel a vasút melletti földeken frissen telepített erdők, és kezdik eluralni a tájat. Ez kíváncsivá tett: véletlen ez, vagy valami fontos történésről tudósít?
A jelenségnek utánaolvasva értettem meg: az új erdők az utóbbi évszázadok legnagyobb változásáról mesélnek Skóciában. Az egyre radikálisabb földreformról (az első nagy horderejű rendelkezések 2003-ban léptek életbe, és folyamatosan születnek az új jogszabályok) és Skócia újraerdősítési programjáról van szó. Mindkettő lényege egy kérdésbe sűríthető.
Hogy kié most, erre vannak pontos adatok. A helyi sajtóban idézett számok szerint mindössze 432 tulajdonos birtokolja a vidéki Skócia magánkézben lévő földjeinek több mint felét (köztük van Donald Trump amerikai elnök vállalkozása, aki két golfpályát is létesített itt vásárolt földterületein). Ezzel Skócia a fejlett világban első a birtokkoncentráció tekintetében.
Ennek történelmi oka van. Ha máshonnan nem, az iskolai tankönyvekből is emlékezhetünk a „bekerítés” intézményére, melynek során a XVII–XVIII. századtól kezdve Angliában és Skóciában a földbirtokosok elűzték a korábban közösségi használatban lévő területeikről a bérlőket, a közösségi művelést folytató kisgazdákat („crofters”). A cél az volt, hogy a földterületek elkerítésével nagy, egybefüggő területeken hozzanak létre legelőket vagy szántókat. A legeltetéssel, az erdők irtásával kialakult csupasz táj tehát nem skót sajátosság, hanem a korai kapitalizmus öröksége, amely különösen „hatékonyan” alakította át a társadalmi viszonyokat.
A skót felföldön – amely kulturálisan, hagyományos vallási hovatartozását és történelmi örökségét tekintve is különbözik a nagyvárosok, Glasgow és Edinburgh által meghatározott alföldtől – e folyamat különösen kegyetlen változata valósult meg: a jakobita felkelés bukását (1746) követően az Anglia és Skócia közötti uniót kikényszerítő győztesek tudatosan rombolták szét a tradicionális klánrendszert: a XIX. század második felére a földbirtokos arisztokrácia (lett légyen az skót vagy angol) így szinte akadálytalanul űzhette el a korábban közösségi használatban lévő földekről a croftereket.
A brutális folyamat során tömegével gyújtották fel, rombolták le az ott élők kunyhóit, házait, s e kíméletlenség megmagyarázza, miért képviseltették igen nagy számban magukat a felföldi skótok a tengerentúlra emigrálók között.
Mindennek következtében létrejött egy olyan túlkoncentrált birtokszerkezet, hogy a tulajdonosok elsősorban éléskamraként és befektetésként tekintettek Skóciára. Éléskamraként, textilipari nyersanyaglelőhelyként, amely a növekvő városi lakosság teremtette igényt elégítette ki Nagy-Britanniában, és befektetésként, mivel a föld ára folyamatosan emelkedett, hiszen a földművesektől megszabadított területek szabadon továbbértékesíthetővé váltak.
Sir Walter Scott, a skótok nagy nemzeti írója 1805-ös költeményében (Az utolsó vándorénekes dala) így verselte meg a felföldi tájat:
Ó, komor, vad Caledonia!
Alkalmas költő-iskola!
Hegy-víz tarkáz, és barna hangja,
borít erdőségek gubanca.
(Tandori Dezső fordítása)
Erdőségek gubanca ekkorra azonban nagyobb foltokban valószínűleg már csak az írófejedelem fantáziájában létezett ezen a vidéken. Azóta talán annyi változott, hogy e birtokok már nemcsak magánszemélyek, hanem üzleti vállalkozások tulajdonában is lehetnek. Így jelentős területek állnak offshore cégek irányítása alatt.
Az ezredfordulón azonban elkezdett változni valami. Valami, ami nagyban összefügg a skót függetlenedés kérdéskörével. A helyiek elkezdték visszavenni földjeiket.
De mielőtt ennek lényegéről szót ejtenék, fusson be vonatunk Inverness állomásra, és tegyünk egy rövid történelmi kitérőt.
Inverness a felföld központja. Mindig is annak számított. Ugyanakkor éppúgy a skót történelmi emlékezeté is, mint a magyarnak Mohács. A XVIII. századi jakobita felkelések a skót függetlenségi küzdelem utolsó nagy fellángolását jelentették, és a nagy bukás gyászhelye, hol egy nemzet süllyedt – majdnem – el, Invernesstől nem messze található. Az utolsó, 1745-ös jakobita felkelés kacifántos történetéből most legyen elég annyi, hogy a skót seregek a „csinosnak” („Bonnie Prince Charles”) titulált trónkövetelő, Károly Eduárd vezetése alatt Cullodennél megsemmisítő vereséget szenvedtek az angoloktól.
Az ütközet után Csinos Charlie előbb a Hebridákra menekült, ahonnan a nemes lelkű, akkor 24 éves Flora MacDonald segítette kalandos továbbállását. Flora jutalma rövid börtönbüntetés volt a londoni Towerben. (Ezt követően is viszontagságos élete volt: például későbbi férje, egy brit katonatiszt oldalán Amerikát is megjárta a függetlenségi háború idején.) Az utókor ma is hálával emlékezik rá, és nem is csak a skót. Bronzszobra ma az invernessi vár előtt áll, rajta a nagy angol életrajzíró és szerkesztő, Samuel Johnson (aki később személyesen is találkozott Florával skóciai látogatása idején) szép méltatásával: „Egy név, amelyet a történelemkönyvek is említenek majd, és ha a bátorság és hűség erény lesz még, tisztelettel említik.”
A többiek nem voltak ennyire szerencsések. Véres megtorlás következett: a város egyik templomi sírkertjében a mai napig áll az a sírkő, amelynek mélyedésébe a foglyul ejtett felkelők kivégzéséhez használt muskéta csövét támasztották az angol katonák. A bosszú kíméletlenségéről rémtörténetekbe illő leírásokat olvasni. Jellemző, hogy a sebesülteket kivégeztető, majd a terror egyéb formáit is bevető Cumberland hercege megkapta a „Mészáros” nevet a felföldiektől, illetve, tekintettel kövérségére, a „Büdös Billy” gúnynevet is.
E történelmi kitérőt azért is meg kellett tennünk, mert – kis túlzással – Büdös Billy ténykedése nyitotta meg az utat ahhoz, hogy a crofterek elűzésével a hagyományos skót társadalmi viszonyokat, függőségi rendszereket szétroncsolva nemcsak a tulajdonviszonyok, hanem maga a skót táj is drámai átalakuláson menjen át. „Ökológiai értelemben az egész ország Culloden” – fogalmaz esszéjében Caroline Fraser, aki a világ „újravadonosításáról” írt könyvet (amelyben a skót visszaerdősítési programmal is kimerítően foglalkozott).
A nemzethalál persze elmaradt: a birodalom az ellenállás letörésével teret nyitott a skót hagyományok és a romantikus nemzeti öntudat ápolásának is. Bizonyíték erre a skót „felföldi játékok” létezése, amely egyfajta skót olimpia, amelyen mindenféle nehéz tárgyakat (póznát, vasgolyót) dobálnak és futóversenyt rendeznek megkapó népünnepély keretében. A felföldi játékok legnagyobbikát pár mérföldre Culledontól, Nairnban tartják minden augusztusban: nekem is alkalmam nyílt megcsodálni, amint az eseményt 240 skót dudás felvonulása nyitotta meg.
Hogy a skótok nekilássanak Culloden ökológiai nyomainak eltüntetéséhez, ahhoz a hagyományok ápolása, a nemzeti öntudat ébren tartása mellett az is kellett, hogy megszülessen a felismerés: a vadon ma már talán nagyobb üzlet, mint a legelő.
A XXI. század hajnalán indult skót földreformnak a kezdetektől része volt a „barangoláshoz” való jog („right to roam”) helyreállítása, vagyis az, hogy bizonyos szabályok és a tulajdonosok munkájának tiszteletben tartásával szabadon lehessen grasszálni a nyílt földterületeken akkor is, ha magántulajdonban vannak. A rendelkezés nyilvánvalóan a természetjárók, a vadevezősök, végső soron a szabadidő-turizmus érdekeit szolgálja. Inverness annak is központja. Jellemző, hogy a hotelek árai annyira elszálltak, hogy augusztusban én is csak az Airbnb-n találtam megfizethető szobát. Az Inverness Courrier cikkében az egyik nagyobb szálloda vezetője könyörögve kérte a helyi hoteltulajdonosokat, hogy a tumultus ellenére csökkentsék áraikat (a városközpontban lévő hotelekben egy szobáért éjszakánként akár 350 fontot, tehát mintegy 120 ezer forintot is elkérhetnek ilyenkor), mert hosszú távon el fogja riasztani a látogatókat.
Elsősorban nem a közeli Loch Nessnek van ilyen vonzereje (bár természetesen sokan specializálódnak a „szörnyfigyelő” csónaktúrákra), hanem annak, hogy 15-20 perces gyaloglással máris a tavakkal, folyókkal és csatornákkal szabdalt turistaútvonalakon találhatjuk magunkat, a vadregényes és viszontagságos múltról is mesélő kelet–nyugati törésvonal, a Great Glenn kapujában.
A fellendülést Invernessben a lakosság számának robbanásszerű emelkedése is követte. A pakisztáni származású taxisofőr, aki a szállásomra vitt, azt állította: az elmúlt tizenöt évben 40 ezerről 80 ezerre nőtt a város lélekszáma – jórészt bevándorlók révén –, például ma már 18 ezer lengyel él ott. Hivatalos adatok szerint ez a folyamat némileg hosszabb időt, 30 évet vett igénybe, de tagadhatatlan, hogy Inverness népességnövekedése így is a leggyorsabb a skót városoké között.
Valóban úton-útfélen hallani lengyel szót (ha távolról sem ennyi, de magyar munkavállaló vagy letelepedő is akad a városban). Kétnyelvű, angol és lengyel felirattal viszont csak eggyel találkoztam, az is a rendszerváltás hajnalán az ausztriai boltokban felbukkanó, gyanúsítással felérő (honfitársainkat a lopástól eltántorítani kívánó) magyar nyelvű táblák korszakát idézi: a város egyik hídjára kiszögezett felirat az engedély nélküli és a vasárnapi pecázást tiltja (a várost kettévágó Ness folyó gazdag lazacban).
A földreformot sok helyen így nem is a megművelés igénye hajtja, hanem hogy a korábban elzárt területeket a természetjáró turizmus szolgálatába állíthassák. Mindez kéz a kézben jár a különféle egyesülések és szervezetek, valamint a skót kormány visszaerdősítési programjával is. Ez persze okoz némi feszültséget, és nem csupán azért, mert sokan a jellegzetesnek vélt csupasz táj eltűnése miatt aggódnak.
Leginkább a földbirtokosok szívják a fogukat, mert az utóbbi 15 évben a Holyroodban (az Edinburgh-ben ülésező skót parlamentben) egymást követően elfogadott és egyre bátrabb földreformtörvények lényege, hogy lehetővé tegyék a helyi közösségeknek a földvásárlást akár olyan esetekben is, amikor a tulajdonos nem kíván eladni.
A The Scotsman (Skócia első számú közéleti napilapja) augusztus 18-i cikke szerint 464 közösségi csoport majdnem 563 ezer hektár földterületet vett birtokba 2003-tól, az első ilyen törvény életbelépésétől kezdve. A skót felföldre ebből 142 177 hektár jutott. Szép szám, tekintve, hogy Skócia teljes földterülete mintegy 8 millió hektárt tesz ki (kormányzati elhatározás szerint amúgy ebből 500 ezer hektárt szeretnének erdősíteni). A helyi csoportok azon joga, hogy a földbirtokosoktól akaratuk ellenére is földet vásárolhassanak, egyre szélesedik, így valószínűleg sikerül teljesíteni a 2020-ra kitűzött célt, mely szerint a közösségi használatba vett földterület nagysága érje el az egymillió hektárt.
A program nem csak a történelmi igazságtalanságokat igyekszik orvosolni. XXI. századi kísérlet ez, amely a helyben élők jogait a nagybirtokosoké elé teszi. Az eközben keletkező konfliktusokat szépen szemlélteti Sir Richard Attenborough, a híres brit filmrendező esete, aki időskorában egészségi állapota miatt hirdette meg eladásra Bute szigetén lévő birtokát. 2010-ben a több száz hektáros területet végül 1,5 millió fontért vásárolta meg a zöldturizmus fejlesztésében érdekelt helyi közösség, 120 ezer fonttal kevesebbért, mint amennyit egy helyi őrgróf kínált érte. Attenborough, a brit elnyomás elleni nagy filmeposz, a Gandhi rendezője, aki évtizedeken át pazar nyaralót tartott fenn az egykor a crofterektől megszabadított földeken (miközben több mint tízmillió fontot érő otthona Londonban volt), kénytelen volt az olcsóbb, ám helyiek által tett ajánlatot elfogadni, hiába tiltakozott a skót kormányzatnál.
A földreform messziről indult. 2003 előtt, amikor az első rendelkezések életbe léptek, a kérdésre, hogy kié ma Skócia, csak igen valószínűtlen választ lehetett adni, mely szerint helyenként az Istené.
A földhasználat korábbi szabályozása ugyanis nem csupán a bekerítések igazságtalanságait konzerválta, hanem szórványosan a hűbéri viszonyokat is, így előfordulhatott, hogy az adott földterületen élők akkor is valamely feudális jellegű adókat voltak kötelesek fizetni, ha a polgári jog szerint a terület vagy a rajta álló ingatlan amúgy már a tulajdonukat képezte.
Igaz, az utóbbi évtizedekben ezek a helyenként még létező, abszurd díjak az infláció és az emelés tilalma miatt már jelképessé váltak. Jellemző azonban – mint ezt a BBC korabeli híradása megjegyzi –, hogy 2003-ban még Glasgow városában is fizettek lakástulajdonosok ilyen járadékot, a korábban hivatalosnak tekintett protestáns egyháznak (Church of Scotland) pedig még ekkor is évi 30 ezer fontos bevétele származott ilyen díjakból.
Annyi bizonyos tehát, hogy egynémely tájseb begyógyítása Skóciában történelmi léptékű problémákat feszeget. Hogy ez függetlenedési vagy függetlenségi törekvéseket jelez-e, melyik felé mutat, még nagy kérdés.
Utazásom idején, augusztus végén hozták a nagy országos napilapok – és természetesen a skót sajtó is – azt a jelentést, mely szerint a 2016-os évre vonatkozóan Skócia költségvetési deficitje 8,3 százalékos volt, ami többszöröse az egész Egyesült Királyság 2,4 százalékának. Ez azt jelenti, hogy tavaly a skót kormányzat 13,5 milliárd fonttal költött többet, mint amennyit adóbevételek formájában beszedett. A magas hiányért bizonyos világpiaci folyamatok is felelősek, hiszen a tengeri fúrótornyok termeléséből jelentős adóbevétele származhatna az országnak – már amennyiben az olajárak méltóztatnának emelkedni.
Az Egyesült Királyság megőrzéséért kiállók nem is győzik hangsúlyozni: lám, Skócia egyedül életképtelen. Ez azonban némileg csalóka: melyik kormányzat az, amely ne futtatná fel a deficitet a brutálisan olcsó hitelek idején? Az is bizonyos: az olajárak emelkedésével a függetlenség is sokkal vonzóbb gazdasági alternatíva lehet az ország számára. Ugyancsak lökést adhat a függetlenségi törekvéseknek a brexit, hiszen a skótok többsége inkább az Európai Unión belül képzelte volna el a jövőjét.
Mégis hajlok rá, hogy inkább a függetlenedés szót használjam, ne a függetlenséget: Anglia és Skócia oly sok eltéphetetlen szállal, idegszállal kapcsolódik egymáshoz, amely talán egyetlen unióra sem jellemző a világon.
Egy szó szerint költői kérdéssel is rávilágíthatunk erre: tudna-e bármelyikünk kapásból Petőfi kortársai közül bécsi költőt, írót említeni? Elébb Samuel Johnson skóciai utazásáról írtam, de talán ide kívánkozik Shakespeare híres kortársa, a drámaíró Ben Jonson nagy zarándoklata is, aki 1616-ban Londonból – mint valami lendületes és pocakos Johnnie Walker – gyalog kereste fel Skóciát. Amikor visszatért, egy lányka iránt érzett szerelmét megéneklő versének címe is beszédes lett: Skóciában maradt képmásom. Ízleljük ennek a versnek a sorait is Tandori fordításában:
Azt hiszem, Ámor nem is vak: süket!
Másképp nem érthető,
hogy Ő,
kit úgy imádok, így lenéz a nő.
Culloden tájsebeinek begyógyulásával elmúlik-e ez a reménytelen szerelem is? Vagy ellenkezőleg, a történelem kijavításával újult erővel lángol fel Anglia és Skócia között?
