Miért fulladt idén ennyi ember a Balatonba?

Az úszásoktatás elégtelensége lenne a fő ok? A szakértő szerint a vízből mentést is tanítani kellene.

A szakirodalomban néhol az úszástudás kritériumaként az ötvenméteres medence átúszását jelölik meg, ugyanakkor Bíró Melinda arra hívja fel a figyelmet, hogy az uszoda ellenőrzött környezetében való úszás jelentősen különbözik a nyílt vízitől. Mert lehet, hogy az illető képes átúszni a versenymedencét, de ha a tengerben a 49. méteren kap egy kétméteres hullámot, vagy a lábára tekeredik némi hínár, esetleg elsiklik mellette egy hal, könnyen pánikba eshet. Egyébként ha hínárba gabalyodunk, nem szabad kétségbeesetten tépni-ráncigálni, hanem nagy levegőt kell venni, le kell menni a víz alá, és megfontoltan kell kiszabadítani magunkat.

A fulladásos balesetek megelőzése szempontjából pedig a veszélyhelyzetek elhárítása és a vízből mentés elsajátítása (mások és saját magunk mentése egyaránt) lenne a legfontosabb. A szakember kutatásai szerint a testnevelő tanárok, úszóedzők talán egy-két százaléka tanít a gyerekeknek vízből mentést. Pedig ezt már az általános iskola alsó tagozatán el lehetne kezdeni. Az önmentést már a babaúszások alkalmával el lehet sajátítani, ugyanis megtanítható a babának, hogy ha elfogy a levegője, akkor addig kalimpáljon a kezével, míg a hátára fordul, és levegőhöz jut.

Igen furcsa, hogy az úszásoktatásokon alig kap szerepet (ha egyáltalán) az ön- és társmentés oktatása, merthogy e mozgásforma tanítása évezredes múltra tekint vissza.

– Már őskori barlangrajzok is ábrázolnak úszó embereket, így feltételezhető, hogy a vízben való mozgás mindig is az emberi viselkedés része volt. Az ókori Egyiptomban, a görögöknél vagy Rómában egy jól képzett rabszolga vagy a családfő feladata volt a gyerekek oktatása, és akkoriban már ismerték a máig fennmaradt úszásnemeket, a gyors-, a hát- és a mellúszást is – meséli a sportkutató. – A mellúszás volt akkor is a fő úszásnem, de egy alkalommal szakmai vita alakult ki arról, hogy vajon a mell- vagy a hátúszást könnyebb-e tanítani. A hátúszás mellett érvelők szerint az azért lenne célravezetőbb, mert ott folyamatosan kint van a fej, így nem kell kiemelkedni levegővételhez.

A Római Birodalom bukása után a fürdőzés szinte teljesen elveszítette népszerűségét Európában. Tisztátalannak, bűnösnek tartották. Ennek oka talán a víz szerepe lehet a népesség jelentős részét kipusztító járványok terjesztésében. Az ekkoriban írott művek szerint „undorító dolog, mikor az ember hason fekve, széttárt, nagy kézmozdulatokkal úszva még a száját is a vízhez érinti. Az úszás olyan, mint a szexuális öröm, csábít, mint a bűnös nő, »mint a test örömeinek egyik forrása egyet jelent a gonoszsággal, a bűnnel és a kísértéssel«” – olvasható Bíró Melinda Uszodai sportok című tankönyvében (Dialóg Campus Kiadó, 2011).

A XII. századtól a fürdőzéshez (és nem az úszáshoz) való hozzáállás változni kezdett, újranyitottak a fürdőházak, amelyek azonban kevésbé az úszósport, mint inkább az egyébként tiltott szexuális örömök színterei lettek. Erre reagálva az egyház igyekezett a fürdőket bezáratni, aminek az lett a következménye, hogy az úszással szembeni előítéletek fennmaradtak, sőt erősödtek. Kevesen tanultak meg úszni, viszont ettől még a mély, természetes vizek a helyükön maradtak. A vízbe fulladások száma meredeken emelkedett, ezeket visszaszorítandó a XVII. században számos helyen: Bécsben, Prágában, Párizsban betiltották a nyílt vízi fürdőzést.

Ekkortájt Magyarországon is élénk fürdőélet dívott, a különféle néposztályok számára – az elit által elutasított társadalmi keveredést megakadályozandó – elkülönített fürdők üzemeltek. Balassi Bálint, aki szenvedélyes fürdőző volt, egyszer megvert egy nálánál alacsonyabb rangú egyént, mert az vele azonos folyóban ugyanakkor merészelt úszni. A fürdőzés magyarországi népszerűsége persze a fulladások magas számát is magával hozta, így Mária Terézia a Ratio Educationisban, majd egy 1786-os rendeletében betiltotta a nyílt vízi „feredőzést”. Az más kérdés, hogy ez sokakat nem tántorított el a pancsolástól, így a fulladások nem szűntek meg.

Természetesen voltak, akik a széles körű tiltások ellenére ezelőtt már negyed évezreddel is az oktatásban látták a megoldást. Az első úszásoktatásról szóló tankönyvet 1538-ban adták ki. Szerzője Nicolaus Wynmann, az ingolstadti egyetem tanára volt, címe Az úszás művészete. E könyv tételesen végigveszi a három fő úszásnemet (a mellúszást tartja a legfontosabbnak), de megtanít vízbe ugrani, alámerülni, sőt vízből menteni is, természetesen a kor tudásszintjének megfelelően. A könyv jelentőségét jól mutatja, és a szerző jobb reklámot nem is kívánhatott volna, hogy Az úszás művészetét a tridenti zsinat indexre tette. Ezt követően egyre több úszással foglalkozó szakkönyv jelent meg, a XVIII. század közepén a holland Jean Frédéric Backstrom már az úszásoktatás iskolai bevezetését javasolja, és mint írta: az ember – az állatokhoz hasonlóan – születésétől fogva tud úszni, csupán kellő bátorság kell hozzá, hogy a békához hasonló mozdulatokat végezzen.

Néhány évtizeddel később, az 1700-as évek második felében alkotott Mátyus István, akit a szervezett magyar úszásoktatás atyjának tekintenek. A testnevelés és különösen az úszás fontosságát hangsúlyozva támadta a papságot az úszással szembeni babonás előítéletek terjesztéséért. Ennek ellenére a nyílt vízi úszás tilalma egészen a XIX. század elejéig fennmaradt, amikor meg is lett ennek az eredménye. A napóleoni háborúkban a Habsburg-katonák vízbe fulladási rátája kifejezetten katasztrofális volt, miközben a francia csapatok alapkiképzésének ekkor már része az úszásoktatás. A fulladások elleni küzdelem eszközeként épültek birodalomszerte (így Budán is) a favázas folyamuszodák. Ezek húsz öl hosszú és nyolc öl széles faszerkezetek voltak, hosszú stégek, amelyek medencét kanyarítottak ki a Dunából. A deszkák alatt háló zárta el a fürdőzőket a folyó fősodrától, az áramlást horgonyokkal ellensúlyozták. E folyamuszodák a reformkorban a társadalmi élet fontos színtereivé váltak.

Kezdetben a folyam-, illetve tóuszodákat (amelyek Pest-Buda után Balatonfüreden, majd a Fertő tavon is megnyíltak) csak a katonák használhatták a kiképzés részeként, de hamarosan már civileket is beengedtek. Akkoriban először szárazon tanították az úszómozdulatokat, majd úszóbakra feküdve vízszintes helyzetben is gyakoroltak, ezután következett a vízbe merítés. Az úszás lassan tömegsporttá vált. Ebben ismert arisztokraták, mint például gróf Széchenyi István úszásszeretete is fontos szerepet játszott, aki szinte naponta úszott a Dunában, többször át is úszta. Naplójában 1821-ben így írt: „Fürödtem a Dunában, ami nagy feltűnést keltett Pesten, és megállapítottam, hogy elfelejtettem úszni.”

Azt gondolhatnánk, hogy ilyen régre nyúló történet mellett már nem lehet megújítani az úszás tanítását. Pedig tévedünk.

– Az úszásoktatás módszertana a kilencvenes évek elején jelentős változáson ment át. Addig szinte mindig a mellúszás tanításával kezdték, holott ez nem vette figyelembe a gyermek fejlődésének fázisait. Ennek jobban megfelel, ha először a gyorsot, aztán a hátat tanítjuk, és csak ezután következik a mell, míg végül esetleg a pillangó – érvel Bíró Melinda. – Viszont ha minderre nincs idő, és csak egy úszásnemet tudunk megtanítani, akkor annak a mellúszásnak kell lennie. Nem azért, mert az a legkönnyebb – hiszen nem az –, hanem a balesetvédelmi szempontok miatt. A mellúszást még egy közepes vagy gyenge úszó is végre tudja hajtani úgy, hogy akár folyamatosan kint van a feje a vízből, és közben jól tud tájékozódni. Kisebb energiakifejtést igényel, ezért a mentésnél is ez az alaptechnika. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a mellúszás mozgásformáját könnyű elsajátítani. Egy négy-öt éves gyerek számára ez még túl bonyolult. A gyors és a hát mozgása sokkal közelebb áll a gyermek természetes kúszó-mászó mozgásához.