A gombától a legyezőig, avagy a Gödörtől a Széll Kálmán térig

Megnéztük, mi maradt a régi Moszkva térből, hogyan alakult át az egykor galeriknek helyet adó valamikori agyagbánya.

Ezek a képek is segítenek feldolgozni a tér sajátosságait, hogy valahogy másként működött, mint egy klasszikus, egy központú találkozóhely. Elsősorban közlekedési csomópont volt, a leírások szerint az erre nyargaló lóvasút metszette ki a helyét. A Várfok utcáról lenézve háromszöget látunk magunk előtt, melyet mindegyik élén sínpárok határolnak, kijelölve az észak-budai–dél-budai, pesti–észak-budai és pesti–dél-budai közlekedési irányokat. Persze mindig érdemes a természeti formákat s az emberi beavatkozások egymásra halmozódását figyelnünk, hogyan alakulhatott ki Buda egyik legnagyobb tere ezen a részen. A Duna mellett az Ördög-árok volt a terület meghatározó vízfolyása, amely a már említett Városmajort és a Vérmezőt is átszelte, miközben a tektonikus mozgások és a hévízfelfakadások következtében kialakult a sasbércszerű Várhegy, peremein téglaégetésre kiváló minőségű agyagrétegekkel. Ahogy a valóságban csekély mélységű Feneketlen-tó, úgy a Széll Kálmán tér is agyagbánya volt, a kitermelt nyersanyag helyén maradt gödör adta egy időre a nevét is. 

A gödörből való kijutáshoz kellettek a lépcsők, amelyekről elkanyarodtam az imént, s a nagyobbik helyett a rézsűbe, a szintvonalakkal párhuzamosan épített, lankás feljárón trappoltam, s ismertem be magamnak, hogy a bátor szanálás helyébe ügyes és korszerű megoldásokat találtak a tervezők.

Közben eszembe jutott, hogy valamikor a nyolcvanas évek közepén ezen a rézsűn a Skorpió zenekar adott koncertet, a galeris szubkultúrát akkoriban már a csövesek képviselték, s a Kex elszállt hajója után Frenreisz Károly farmergatyájának a vége lógott bele a vízbe Ezekre nem azért hivatkozom, hogy megsárgult emlékeimmel untassam az olvasót, hanem azért, hogy lássuk, milyen finoman szövődik egy köztér és a társadalom – sokszor láthatatlan – szövete. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az említett szubkultúrák tagjai ugyanúgy az adott kor legkülönfélébb társadalmi csoportjaiból kerültek ki, mint az egész csomópont utazóközönsége. Hosszan sorolhatnánk a bebörtönzött ötvenhatosok csemetéitől a legmagasabb rangú pártkáderek gyermekeiig, vagy a Maros utca pincelakóitól a Rózsadomb legelőkelőbb villatulajdonosaiig az itt megfordulókat, a koldusokat és professzorokat, legegyszerűbben a szegényeket és a gazdagokat.

Az utolsó, nagy visszhangot kiváltó művészeti alkotás csomópontunk elmúlt évtizedekig hivatalos nevét kapta címéül, a Moszkva teret. Török Ferenc nemzedéki filmje már a nálam fiatalabbakról szól, s talán a tér három legfontosabb attribútuma közül – a nagy lépcső, a metró épülete mellett – a legkisebb, de legjelképesebb órát tekinthetjük kiinduló- és végpontjának. Számtalan idevonatkozó történetemből csak egyet említek, amelyhez a film képkockáin is szerepel hasonló: a nyolcvanas évek végén magam is jártam olyan házibuliban, ahol a résztvevők zöme az óra alatt kapta a fülest, hogy az adott épület adott lakásában buli van. Ennek következtében irgalmatlan mennyiségű, egymás számára többségében vadidegen fiatal gyömöszölődött be a kétszobás kéglibe, szó szerint kirúgva a ház oldalát, önfeledten ugrálva a kor nagy slágereire. Egy erősen illuminált férfiú a zajt leküzdve, ordítva kérdezte meg tőlem rőt hajamra mutatva: „Te holland vagy?” „Igen!” – ordítottam vissza. A párbeszédet természetesen ékes magyar nyelven folytattuk le. Szóval ezt a bizonyos órát is elbontásra ítélték a felújítás kiötlői, s korszerű, finom betonszerkezetet álmodtak a helyére, kijelölve az új origót.

A különleges technikákkal zsaluzott és díszített látszóbeton több helyütt jelen van a téren, ahogy a ragasztott, speciális hőkezelésű faszerkezetek és a különféle kőburkolatok is, mind segítve a térépítészet huszonegyedik századi megvalósulását és az idejüket akár csak rövid várakozással itt töltők komfortérzetét. A felsorolt építőanyagok világos, ám sokszor érdekesen megforgatott vagy meghajlított geometriai formái tökéletesen illeszkednek a nagy háromszögbe, reflektálva az egész tér alakjára vagy éppen egymásra. Ilyen például a villamosmegállók perontetőinek vékony betonlemeze, a fapadokkal kényelmessé tett lelátó formája, ahol a padkiosztás a metróépület betontetejére, a lelátó falainak záró hegyesszöge a téralakra, a betonfelületbe vájt intarziák – régi villamos és az óra – a tér múltjára rímelnek.

Külön említést érdemel a metró épülete, amely eredetileg a hetvenes években készült, a lebontott „gomba” helyén. Az építészek által legyezőként emlegetett objektumot ugyancsak rendkívül bátor döntéssel megszabadították keresztszárnyától és a hozzá kapcsolódó egyre gyarapodó, kusza bodegáktól, létrehozva így egy világos, trapéz alakú csarnokot az üvegfalakon nyugvó jellegzetes, hajtogatott vasbeton födémmel. Az üvegfalon kellő számú nyílás engedi ki- és beáramlani a tömeget, mintegy az egész terület szíveként lüktetve. Minden térelem, facsoport, növénydézsa, térburkolat helyét ugyanis a téren hömpölygő gyalogosfolyam ismeretében határozták meg a tervezők, felmérve a mozgási irányokat és dinamizmusát, alaposan előkészítve a kivitelezést. Ennek köszönhetően a lelátón kívül több tucat pont létesült, ahol szívesen megpihenhetünk vagy randevút beszélhetünk meg, ha már kiismertük magunkat az új viszonyok között. A légiesített legyező épületéből elkerült a BKK-iroda, amely hiányozhat az informálódni kívánóknak vagy éppen a bérletet, menetjegyet vásárlóknak, de ezeket a funkciókat lassan úgyis gépekkel pótoljuk.

Több mint egy órát töltöttem a megújult Kalefon, keresztül-kasul bejárva minden zugát a lelátó alatti toalettektől az összes megállóig, megérintve az új dizájn részeként elhelyezett csigákat és madarakat is. Örömmel láttam a Duna irányába futó bicikliutat (korábban kerékpárral a Moszkva tér megoldhatatlan akadálynak tűnt), s bár nem tudom, napi használóként mennyire szeretném, alkalmi látogatóként úgy érzékelem, barátságos és élhető teret álmodtak és építettek meg a tervezők és a kivitelezők. Csupán két dolog tűnik pótolhatatlannak: a „hagyományos magyar” hamburgeres és Bandi könyvész!