Városmajori gyerekként első emlékem a Moszkva térről, hogy fenyőt vásároltunk a Trombitáskertben – szüleim már beavattak a nagy titokba, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza –, s bátyámmal fagyott ujjakkal cipeltük hazafelé a hálóba húzott fát. Keresztül a téren, majd fel a meredek lépcsőn (a kisebbiken, amely a Csaba utca vonalában húzódott), amelyen nem volt pihenő, s a postapalota melletti buszmegállók felől áradt velünk szemben a tömeg. Ezen a lépcsőn később évtizedekig emelkedtem, hogy hazajussak; bár egyik osztálytársammal minden tiltás ellenére többször leléptünk az ötvenhatos villamos hátsó, nyitott kocsijának peronjáról a Szilágyi Erzsébet fasori kereszteződésnél, ha pirosat kapott a tuja, hogy megússzuk a szintkülönbség ledolgozásának fáradalmait.
Elhatároztam, hogy ezen a részen kezdem a felújított térrel való ismerkedésemet. A fix lépcsőbe épített két pihenő is hatalmas eredmény (hány idős hölgy kért meg annak idején, hogy segítsünk felvinni a Fény utcai piacon zöldséggel, gyümölccsel teletömött húzós kocsiját!), a mellette föl-le járó mozgólépcső pedig maga a Kánaán. Nem tudom, hogy télvíz idején – minden védelem nélküli kialakítása miatt – üzemelésre képes lesz-e, ezt majd eldönti az idő. Korunk építészetének egyik állandó kulcsszava, az akadálymentesítés nem csak itt, a megújult Széll Kálmán téren érhető tetten, hiszen a Várfok utcára kicsit feljebb lifttel is érkezhetünk a Vérmező felől bekúszó villamosok alagútja mellett kiépített aknákon. Körülbelül ott szállhat ki a felvonóból az utas, ahonnan a tér másik, jellegzetes és légies, a síneken átívelő nagy lépcsője indult. Ennek eltüntetése tűnik a legbátrabb építészeti megoldásnak a „Moszkvához” szokott szememnek, soha nem jutott volna eszembe hozzányúlni. Valószínűleg a tér történetének memóriámba vésődött képkockái miatt, például ahogy a kalefosok – így nevezték az ötvenhat utáni nemzedék hatvanas években kiteljesedő tagjainak galerijét, lásd Berta Zsolt Kalef című kiváló regényét, Markó György precíz történelmi feldolgozásait vagy éppen az egyik legeredetibb beatzenekarunk, a Kex dobosának, Kisfaludy Andrásnak keserédes dokumentumfilmjét – szívják a cigarettát a nagy lépcső hídszakaszán, vagy bakelitlemezeket cserélgetnek a Várfok utca korlátján.
Ezek a képek is segítenek feldolgozni a tér sajátosságait, hogy valahogy másként működött, mint egy klasszikus, egy központú találkozóhely. Elsősorban közlekedési csomópont volt, a leírások szerint az erre nyargaló lóvasút metszette ki a helyét. A Várfok utcáról lenézve háromszöget látunk magunk előtt, melyet mindegyik élén sínpárok határolnak, kijelölve az észak-budai–dél-budai, pesti–észak-budai és pesti–dél-budai közlekedési irányokat. Persze mindig érdemes a természeti formákat s az emberi beavatkozások egymásra halmozódását figyelnünk, hogyan alakulhatott ki Buda egyik legnagyobb tere ezen a részen. A Duna mellett az Ördög-árok volt a terület meghatározó vízfolyása, amely a már említett Városmajort és a Vérmezőt is átszelte, miközben a tektonikus mozgások és a hévízfelfakadások következtében kialakult a sasbércszerű Várhegy, peremein téglaégetésre kiváló minőségű agyagrétegekkel. Ahogy a valóságban csekély mélységű Feneketlen-tó, úgy a Széll Kálmán tér is agyagbánya volt, a kitermelt nyersanyag helyén maradt gödör adta egy időre a nevét is.
A gödörből való kijutáshoz kellettek a lépcsők, amelyekről elkanyarodtam az imént, s a nagyobbik helyett a rézsűbe, a szintvonalakkal párhuzamosan épített, lankás feljárón trappoltam, s ismertem be magamnak, hogy a bátor szanálás helyébe ügyes és korszerű megoldásokat találtak a tervezők.
Közben eszembe jutott, hogy valamikor a nyolcvanas évek közepén ezen a rézsűn a Skorpió zenekar adott koncertet, a galeris szubkultúrát akkoriban már a csövesek képviselték, s a Kex elszállt hajója után Frenreisz Károly farmergatyájának a vége lógott bele a vízbe Ezekre nem azért hivatkozom, hogy megsárgult emlékeimmel untassam az olvasót, hanem azért, hogy lássuk, milyen finoman szövődik egy köztér és a társadalom – sokszor láthatatlan – szövete. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy az említett szubkultúrák tagjai ugyanúgy az adott kor legkülönfélébb társadalmi csoportjaiból kerültek ki, mint az egész csomópont utazóközönsége. Hosszan sorolhatnánk a bebörtönzött ötvenhatosok csemetéitől a legmagasabb rangú pártkáderek gyermekeiig, vagy a Maros utca pincelakóitól a Rózsadomb legelőkelőbb villatulajdonosaiig az itt megfordulókat, a koldusokat és professzorokat, legegyszerűbben a szegényeket és a gazdagokat.
Az utolsó, nagy visszhangot kiváltó művészeti alkotás csomópontunk elmúlt évtizedekig hivatalos nevét kapta címéül, a Moszkva teret. Török Ferenc nemzedéki filmje már a nálam fiatalabbakról szól, s talán a tér három legfontosabb attribútuma közül – a nagy lépcső, a metró épülete mellett – a legkisebb, de legjelképesebb órát tekinthetjük kiinduló- és végpontjának. Számtalan idevonatkozó történetemből csak egyet említek, amelyhez a film képkockáin is szerepel hasonló: a nyolcvanas évek végén magam is jártam olyan házibuliban, ahol a résztvevők zöme az óra alatt kapta a fülest, hogy az adott épület adott lakásában buli van. Ennek következtében irgalmatlan mennyiségű, egymás számára többségében vadidegen fiatal gyömöszölődött be a kétszobás kéglibe, szó szerint kirúgva a ház oldalát, önfeledten ugrálva a kor nagy slágereire. Egy erősen illuminált férfiú a zajt leküzdve, ordítva kérdezte meg tőlem rőt hajamra mutatva: „Te holland vagy?” „Igen!” – ordítottam vissza. A párbeszédet természetesen ékes magyar nyelven folytattuk le. Szóval ezt a bizonyos órát is elbontásra ítélték a felújítás kiötlői, s korszerű, finom betonszerkezetet álmodtak a helyére, kijelölve az új origót.
A különleges technikákkal zsaluzott és díszített látszóbeton több helyütt jelen van a téren, ahogy a ragasztott, speciális hőkezelésű faszerkezetek és a különféle kőburkolatok is, mind segítve a térépítészet huszonegyedik századi megvalósulását és az idejüket akár csak rövid várakozással itt töltők komfortérzetét. A felsorolt építőanyagok világos, ám sokszor érdekesen megforgatott vagy meghajlított geometriai formái tökéletesen illeszkednek a nagy háromszögbe, reflektálva az egész tér alakjára vagy éppen egymásra. Ilyen például a villamosmegállók perontetőinek vékony betonlemeze, a fapadokkal kényelmessé tett lelátó formája, ahol a padkiosztás a metróépület betontetejére, a lelátó falainak záró hegyesszöge a téralakra, a betonfelületbe vájt intarziák – régi villamos és az óra – a tér múltjára rímelnek.
Külön említést érdemel a metró épülete, amely eredetileg a hetvenes években készült, a lebontott „gomba” helyén. Az építészek által legyezőként emlegetett objektumot ugyancsak rendkívül bátor döntéssel megszabadították keresztszárnyától és a hozzá kapcsolódó egyre gyarapodó, kusza bodegáktól, létrehozva így egy világos, trapéz alakú csarnokot az üvegfalakon nyugvó jellegzetes, hajtogatott vasbeton födémmel. Az üvegfalon kellő számú nyílás engedi ki- és beáramlani a tömeget, mintegy az egész terület szíveként lüktetve. Minden térelem, facsoport, növénydézsa, térburkolat helyét ugyanis a téren hömpölygő gyalogosfolyam ismeretében határozták meg a tervezők, felmérve a mozgási irányokat és dinamizmusát, alaposan előkészítve a kivitelezést. Ennek köszönhetően a lelátón kívül több tucat pont létesült, ahol szívesen megpihenhetünk vagy randevút beszélhetünk meg, ha már kiismertük magunkat az új viszonyok között. A légiesített legyező épületéből elkerült a BKK-iroda, amely hiányozhat az informálódni kívánóknak vagy éppen a bérletet, menetjegyet vásárlóknak, de ezeket a funkciókat lassan úgyis gépekkel pótoljuk.
Több mint egy órát töltöttem a megújult Kalefon, keresztül-kasul bejárva minden zugát a lelátó alatti toalettektől az összes megállóig, megérintve az új dizájn részeként elhelyezett csigákat és madarakat is. Örömmel láttam a Duna irányába futó bicikliutat (korábban kerékpárral a Moszkva tér megoldhatatlan akadálynak tűnt), s bár nem tudom, napi használóként mennyire szeretném, alkalmi látogatóként úgy érzékelem, barátságos és élhető teret álmodtak és építettek meg a tervezők és a kivitelezők. Csupán két dolog tűnik pótolhatatlannak: a „hagyományos magyar” hamburgeres és Bandi könyvész!
