A katalóniai népszavazás Szerbiában is felkavarta az olajos vizet

Van Európának egy szeglete, amelyről örömmel lemondana egy ország, ha cserébe kapna valami mást.

Mint az olaj és a víz – így jellemzik sokan Szerbiában a Presevo-völgyi szerbek és albánok együttélését, amelynél találóbb hasonlat aligha létezik a két etnikum viszonyára. A dél-szerbiai Presevóban, Medvedában és Bujanovacban a szerb és az albán gyerekek külön iskolában tanulnak, a szüleik külön boltokban vásárolnak, külön kávézókba járnak. Mindenki a sajátjaihoz. A két etnikum közti viszony napjainkra már békés, de az integráció sehol nem tart.

Voltak persze idők, amikor még ennyire sem működött az együttélés. A napjainkra már százezer főt számláló dél-szerbiai albánság – koszovói nemzettestvéreihez hasonlóan – a nyolcvanas-kilencvenes években kivonult az állami intézményekből, sőt 1992-ben még népszavazást is rendeztek arról, hogy elszakadnának Szerbiától. A milosevici hatalomnak természetesen esze ágában sem volt elismerni a referendum eredményét, ők akkor még Koszovó teljes integrálásáról ábrándoztak. Miután a koszovói háború végével Belgrád álma szertefoszlott, a presevói albánok is aktivizálták magukat. Ekkor, Milosevic bukása után alakult meg egy fegyveres csoport, Presevo, Bujanovac és Medveda Felszabadítási Hadseregének (OV PMB) nevezve magát. A gerillacsoport 2000 ősze és 2001 tavasza között számos aknavető-támadást hajtott végre a helyi szerb rendőrség ellen, hogy kivívja az általa Kelet-Koszovónak nevezett terület elszakadását Szerbiától. Közel ötszáz négyzetkilométert vontak akkor az ellenőrzésük alá, s csak a NATO határozott közbelépésével tudták elkerülni, hogy újabb helyi háború robbanjon ki a két etnikum között.

A presevói albánok azonban nem adták fel. Ugyan kezdetben még abban reménykedtek, hogy a Koszovóról szóló tárgyalásoknak témája lesz ez a terület is, a Nyugat gyorsan a tudtukra adta, hogy Koszovó és Dél-Szerbia két teljesen különböző eset, így nincs miről beszélni. Politikai szervezeteik az önkormányzati választásokon hatalomra kerültek a dél-szerbiai albánok legfontosabb városaiban. A helyi albán vezetők, akárcsak a helyi társadalom persze több szállal is kötődik Koszovóhoz: az „anyaországukban” megvannak a saját patrónusaik, a vállalkozók számos céget alapítottak, a fiatalok egy része pedig már inkább Pristinába megy tanulni. A különállásnak aztán 2011-ben sajátos módját választották: az albán nemzeti tanács felhívta az albánokat, hogy ne vegyenek részt a népszámláláson. Kérték mindezt arra hivatkozva, hogy a népszámlálási íveket szerbül, cirill betűkkel gyártották le, és hogy a több mint egy éve külföldön élőket nem veszik számításba. Mivel a presevói és bujanovaci albánok nem engedték be a lakásukba a népszámlálókat, végül egészen furcsa eredmény született: míg a 2002-es népszámláláson Presevóban és környékén 88 százalékos többségben éltek az albánok, 2011-re 13 százalékra „csökkent” az arányuk, miközben a szerbeké 74 százalékra ugrott. Bujanovacon ugyanez történt: ott 55-ről 1,5 százalékosra „esett” az albánok aránya – persze csak papíron. A Presevo-völgyi albánok száma ugyanis a születések száma miatt folyamatosan nő, ráadásul Szerbiában rendre előkerül az a hír, hogy a koszovói albánok tömegesen vásárolnak ingatlanokat Szerbia déli részén.

Idén azonban váratlan fordulat történt. Ivica Dacic szerb külügyminiszter helyi albán lapnak kifejtette, hogy a területcsere lenne a legjobb megoldás a Koszovó és Szerbia közti vita rendezésére. A szerb külügyér szerint Pristina és Belgrád akár meg is tudna egyezni arról, hogy a Presevo-völgyért cserébe Szerbia megkapja Koszovó északi részét. Hiszen ahogy az albánok egykor nem akartak a szerb állam fennhatósága alatt élni, és létrehozták a koszovói köztársaságot, úgy ma a koszovói szerbek sem kívánnak abban az „úgynevezett államban élni” – fogalmazott akkor Dacic. Júliusban aztán Aleksandar Vucic szerb elnök lépett elő javaslattal. A Koszovóról szóló nemzeti konzultáció szükségességéről szóló írásában úgy fogalmazott egy szerb újságnak írott cikkében: Szerbiának meg kell oldania a Koszovóval fenntartott viszonyt annak érdekében, hogy ezt a terhet a jövő nemzedékeinek ne kelljen cipelniük, és Szerbia is tovább tudjon lépni. „Itt az ideje, hogy nemzetként felhagyjunk azzal, hogy struccként a homokba dugjuk a fejünket; próbáljunk meg végre realisták lenni, ne engedjük meg magunknak azt, hogy elveszítsük vagy átadjuk másnak, amink van, de ne is várjuk, hogy az ölünkbe hulljon az, amit már rég elveszítettünk” – fogalmazott a szerb elnök, s bár ő nem említette a területcsere lehetőségét, sokan egyértelműen ezt olvasták ki a soraiból.

A katalóniai népszavazás most újra felkavarta az olajos vizet. Jonuz Musliu, az albán nemzeti tanács elnöke – aki Bujanovac első embere is egyben – üdvözölte a katalán referendum eredményét, és arra kérte a nemzetközi közösséget, hogy ismerjék el az ő 1992-ben tartott népszavazásukat. A kedélyeket aztán gyorsan lehűtötte a szerb külügyminiszter: Ivica Dacic azt üzente Musliunak, hogy inkább köszönje meg Istennek, hogy még nem tartóztatták le. Mondani sem kell, a szerb kormánynak eszében sincs egyezkedni a dél-szerbiai albánokkal a huszonöt éve tartott referendumról. Nekik sokkal fontosabb tárgyalópartnerük van, ez pedig Pristina, amellyel ha kedvezően alakulnak a dolgok, a Presevo-völgy még rendkívül fontos cseretárgy lehet abban az üzletben, amelyet Koszovó északi részéért kötnének az egykori ellenséggel.