A leányfalui templomtól gyalog sétálok föl a Vámossy közbe. Már messziről hallatszik a zene, a Sarjú banda próbál. A Fölszállott a páva ifjú felfedezettjei két verseny között kovácsolódtak zenekarrá, tagjaik külön-külön is figyelemre méltó egyéniségek, most azonban a két kis prímásra, a tizenkét éves Hajdu-Németh Lacira és a tízéves Balázsra irányítjuk a reflektorokat, ugyanis kettejük sikerhez vezető útja eltér a többiekétől. Ők, ha tetszik, hátrányos helyzetből indultak, hiszen harmadik generációs magyarként jöttek világra Új-Brunswickban.
Hogy megértsük, hogyan jutottak el mégis idáig, fel kell idéznem egy estét a kilencvenes évekből, amikor New Jersey-ben vendégeskedtem. A házigazda a helyi tánccsoport előadásáról mutatott egy felvételt, én pedig döbbenten konstatáltam, hogy a fellépő másod-harmad generációs magyarok úgy járják táncainkat, mintha itthon születtek volna, jóllehet legtöbbjük még életében nem járt Magyarországon. Még ma is libabőrös leszek, ha ez eszembe jut, miközben a leányfalui ház felé tartok, hogy azzal a két emberrel találkozzam, akik hosszú évtizedeken át minden szabad idejüket arra áldozták, hogy a New Jersey-i magyar közösség ne csak külsőségekben, de mélyen, a gyökerekhez visszanyúlva tudja megőrizni magyarságát.
Magyar Kálmán és Vámossy-Mikecz Judit neve sok magyar művész előtt ismerősen cseng. Ők voltak kovászai a tengerentúli magyar közösség életben tartásának, munkájuk mellett néptáncoktatással, táborok és fesztiválok szervezésével, múzeumalapítással és magyarországi előadók vendégül látásával táplálták a tüzet. A házaspár azonban nemcsak erre lehet büszke, hanem arra a két kisfiúra is, akik ma a Sarjú banda élén melengetik a közönség szívét a táncháztalálkozó fellépőiként vagy éppen a Csík zenekar vendégeiként: a kis prímások az ő unokáik.
A kis házban ülünk le a nagyszülőkkel. A falon a Mikecz család 1400-as évektől jegyzett címerei mellett egy fürdőruhás férfi fekete-fehér fényképe is lóg. Az utca nevét adó Vámossy Zoltán leszármazottja ő is, akárcsak Vámossy-Mikecz Judit, aki készségesen mesél ükapjáról. Vámossy Mihály az elsők között telepedett le Leányfalun, s a fáma szerint személyesen adta el birtokának egy részét a rajta lévő öreg tölgyfa láttán fellelkesülő Móricz Zsigmondnak.
– Az államosítások idején feltették a kérdést dédapámnak, Vámossy Zoltánnak, melyik tulajdonát óhajtja megtartani, ő pedig lemondott a gellérthegyi villáról, és a leányfalui házat választotta. Nagyon jól tette, ugyanis ennek köszönhető, hogy ma a környező telkek mind a család birtokában vannak. Dédapám ugyanis még időben észbe kapott, fölparcellázta és szétosztotta a rokonok között a földtulajdonát – magyarázza Vámossy-Mikecz Judit. Ez a családi „kolónia”, amely tárt karokkal fogadta az Amerikába szakadt, de vakációra haza-hazatérő rokonokat, még fontos szerepet játszik majd történetünkben.
Judit 1963-ban érkezett édesanyjával Amerikába édesapja és bátyja után, és sokáig gyötörte a honvágy, nagyon nehezen illeszkedett be a kinti közösségbe. Így kapva kapott az alkalmon, amikor a Hungária táncegyüttesbe hívták, amelyhez későbbi férje is ugyanilyen indíttatásból csatlakozott egy évvel korábban.
– Mielőtt 1962-ben mi is kimentünk Amerikába, itthon négy évig jártam a balettintézetbe, és a néptánc akkoriban egyáltalán nem érdekelt. Kint viszont minden más megvilágításba került – meséli Magyar Kálmán, akinek a tánc nemcsak jó közösségi program lett, de az identitás megőrzésének zálogává is vált.
– Ha kapsz valamit az élettől, mondjuk egy autót, nem dobod el, nem hagyod megrozsdásodni. Ugyanez vonatkozik az értékesnek tartott kultúrádra is. Persze léteznek fokozatok, hiszen sokan megrekednek a magyar nóta, a pálinka és a töltött káposzta szintjén, mások azonban továbblépnek. Nem csak értékelik, magukévá is teszik a hagyományokat, és innentől már egyik dolog hozza a másikat. Ha érdekel a tánc, érdekelni fognak a viseletek és a zene is – mondja Magyar Kálmán, aki szerint a táncnak és a zenének azért van igazán nagy ereje, mert nem ismer nyelvi határokat.
– Ebben az időben már Amerika-szerte tombolt a nemzetközi néptáncmozgalom, amelynek jegyében sok helyre hívtak minket, hogy tanítsunk magyar táncokat. Táborokat, fesztiválokat kezdtünk szervezni – veszi át a szót Judit.
A néptáncmisszió olyan jól sikerült, hogy ma legalább tizenöt aktív néptánccsoport működik Észak-Amerikában.
– Egyvalamiben sokáig hiányt szenvedtünk: az élő zenében. A helyi zenészekből hiába próbáltunk zenekart szervezni, így csak a gyerekeinkben reménykedhettünk – emlékezik Judit, aki férjével együtt nagy gondot fordított rá, hogy Kálmán fiuknak és Ildikó lányuknak klasszikus zenei hegedűtanulmányaik mellett lehetőségük legyen a népzenei fogások elsajátítására is. Ők bábáskodtak a második generációból szerveződő zenekar, az Életfa megalakulásánál is, amelyben természetesen gyerekeik is játszottak. Kálmán és Ildikó számára kezdettől fogva természetes volt, hogy a magyar kultúra fontos része az életüknek.
– Emlékszem, alig vártuk a hétvégéket, hiszen hétfőtől péntekig amerikai gyerekek voltunk, de péntektől vasárnapig magyarok – meséli az időközben a beszélgetéshez csatlakozó Ildikó.
– Akkoriban még nem tudtunk gyakran Magyarországra utazni, anyukámék két-három évig spóroltak a repülőjegyre, míg el tudtunk jönni az unokatestvérekhez ide, Leányfalura. Ezeken a vakációkon tanultunk Halmos Béláéktól és első mentoromtól, Virágvölgyi Márti nénitől – mondja, majd arról beszél, hogy a kettős identitás egyszerre teher és áldás is. – Mindig úgy éreztem, választanom kell. Amikor egyszer azt mondtam a nagypapámnak, Vámossy-Mikecz Jánosnak, hogy én csak magyarnak érzem magam, ő rám szólt: hálásnak kell lennem azokért a lehetőségekért, amelyeket Amerika adott a családomnak. Akkor kezdett bennem kialakulni a kettős kötődés.
Ildikó a rendszerváltás után itthon végezte el az orvosi egyetemet, és a Magyarországon töltött évek alatt még inkább felerősödött benne az amerikai én.
– Akkor éreztem meg először, hogy bár magyar vagyok, és nagyon szeretem ezt az országot, sok mindenben máshogy működik az agyam. Ahogy néztem a vizes vébét, rádöbbentem, mennyire tetszik az a gondolkodás, amelyet Shane Tusup próbál átadni Magyarországnak Hosszú Katinka eredményein keresztül – mond egy érzékletes példát Ildikó.
Az élet aztán Hajdu-Németh Lászlóval boronálta őt össze, akivel gyerekkoruk óta ismerték egymást, és aki hozzá hasonlóan kettős identitásban él.
– Pitiáner dolgokon szoktunk vitatkozni, de abban, hogyan neveljük a gyerekeinket, szerencsére még soha nem volt nézeteltérés köztünk – mondja a férj, aki magyar apa és székely anya gyermekeként született Új-Brunswickban. Apai nagyapja, Hajdu-Németh Lajos a Független Kisgazdapárt képviselőjeként a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) egyik kezdeményezője volt, így nem csoda, hogy az ő családjában is szigorú követelménynek számított a magyarságtudat őrzése.
– Amikor Ildikótól első közös karácsonyunkon brácsát kaptam ajándékba, beláttam, hogy ebben a családban elvárások vannak: ha a tagja szeretnék lenni, nekem is fel kell kötnöm a gatyát, és meg kell tanulnom zenélni – mondja nevetve. Leendő sógorától megtanulta az alapokat, és hamarosan ő is tagja lett az Életfának, ma már azonban, teszi hozzá büszkén, a gyerekei meghaladták a tudományát.
László volt a motorja a család Magyarországra költözésének. Amikor arról kérdezem, mi vonzotta ide, fiatalkori élményeiről beszél.
– Aki megtudja, hogy Amerikából költöztünk ide, nagyot néz. Nem tudom, miért, de innen mindenki kifelé kívánkozik. Azt hiszik, hogy a határon túl minden habos torta, pedig dehogy. Lehet, hogy a fizetések magasabbak, de az életszínvonal nem a bérszinten alapul – mondja László. – Ezenkívül Magyarország a világ közepe. Itt akármerre nézünk, olyan kultúrából meríthetünk, amelyhez máshol nehezen férünk hozzá.
Ildikónak nagy örömet okoz, hogy gyerekeit a Fölszállott a páva óta egykori mentora, Virágvölgyi Márta tanítványa, Kuczera Barbara oktatja.
– A hegedülés átadása olyan volt számomra, mint a nyelvé. Még mielőtt férjem vagy gyerekem lett volna, három pillért állítottam fel magamban. Azt akartam, hogy a gyerekeim majd jobb zenészek legyenek, jobban beszéljenek magyarul, és ami a legfontosabb, jobb emberek legyenek – fogalmaz a fiúk édesanyja, aki férjével együtt tudatosan keresett olyan iskolákat a gyerekeknek, amelyekben táplálhatják magyar identitásuk gyökereit. A Fölszállott a páván először csak Laci indult nyolcéves korában, az ott összeverbuválódott Sarjú bandának azonban már Balázs is tagja lett.
– Mentoruk, Kuczera Barbi figyelembe veszi, hogy ők még gyerekek. Sok meghívást visszamondunk, mert nem szeretnénk futtatni őket. Azt akarjuk, hogy zenéljenek, barátkozzanak, hülyüljenek, focizzanak, hiszen az is pont olyan fontos, mint a fellépések – szögezi le az édesanya.
Édesapjukat arról kérdezem, mire a legbüszkébb fiait illetően.
– Arra, hogy megmaradt bennük az alázat. Ahogy elhúzzák a zenét, ahogy kezet fognak egy másik emberrel, ahogy a közönséget tisztelik, annak az értékrendnek köszönhető, amellyel a család és barátaink vesznek körül bennünket.
