Az utazó üzenete

Az emberiség önarcképe valószínűleg még akkor is az űrben fog keringeni, amikor már emberiség sem lesz.

A Voyagerek eredeti küldetése a Jupiternek és a Szaturnusznak, illetve azok holdjainak a vizsgálata lett volna, de időközben többször meghosszabbították a missziót, újabb bolygók felé irányítva a szondákat, hogy eljussanak oda, ahol ember még nem járt. Ma már mindkét Voyager a csillagközi űrt tanulmányozza, magyarul kijutottak a Naprendszerből. Először e bravúrt a Voyager–1 teljesítette, 2012. augusztus 25-én. A tudományos konvenció szerint azt a térséget tekintjük a Naprendszer határának, ahol a napszél és a többi csillagból érkező hasonló töltött részecskék folyamának nyomása kiegyenlítődik.

És ami a legcsodálatosabb a szondákkal kapcsolatban, hogy korántsem magatehetetlen lemezszekrényként sodródnak az űrben, hanem működnek, mérnek és rádiókapcsolatot tartanak fenn a Földdel. Nukleáris energiaforrásuk üzemel, és működtet néhány mérőműszert és a rádióadót. Nem atomreaktort kell elképzelni, hanem inkább termoelemet. Az izotópbomlás ahhoz kell, hogy az energiaforrás egyik része melegebb legyen, mint a másik. A hőmérséklet-különbség miatt beinduló áram látja el energiával a szondákat.

A JPL honlapján pillanatról pillanatra nyomon követhető, hogy mit csinálnak a szondák. A Voyager–1 például a Naphoz viszonyított 17 kilométer per másodperces sebességgel távolodik Naprendszerünktől, és jelenleg 21 milliárd kilométeres távolságban van a Naptól. Ez azt jelenti, hogy a fénysebességgel közlekedő rádiójel 19 óra 23 perc alatt jut el a szondától hozzánk és viszont. A Voyager–2 jeleit, amely közelebb van hozzánk, „alig” 15 óra alatt érzékelni tudjuk. A szondák első négy évtizedének tudományos eredményeit felsorolni is nehéz. A Voyagerek képeiből, mérőműszereinek adataiból ismertük meg a Jupiteren tomboló hatalmas viharokat, felhőrendszereit és Ió nevű holdjának vulkanikus aktivitását. A korábbinál sokkal részletesebben feltérképezhettük a Szaturnusz gyűrűrendszerét. A Voyager–2 tíz, korábban ismeretlen holdat, valamint erős mágneses mezőt fedezett fel az Uránusz körül. Később a Neptunusz körül is fölfedezett hat új holdat és három elkülönült gyűrűt, a bolygó mágneses terét és az északi fényeit.

Mégsem a tudományos felfedezések tették a hétköznapi ember számára is különlegessé a Voyagereket, hanem – amint a kiállítás tényéből is érezhető – a magukkal vitt, idegen civilizációk vagy a távoli jövőben élő emberiség számára küldött üzenetek. A nagy tudománykommunikátor, Carl Sagan kezdeményezésére mindkét szondán elhelyeztek egy-egy arannyal borított hanglemezt, rajtuk az emberiség üdvözletével. A lemezek a Föld hangjaiból tartalmaznak ízelítőt (például madárdalt, zenét Bachtól és számos nyelven elmondott üdvözletet), képeket emberekről (többek között egy közértben álló nőről, evő férfiról), bolygókról. A borítóján a Föld helyzetét tüntették föl a Galaxisban, a lemez lejátszásához szükséges információkat és a hidrogénatom két állapotának sematikus rajzát. Miután a korábbi Pioneer szondákon elhelyezett táblákon pucér embereket is szerepeltettek, a NASA sok kritikát kapott a prűdebb amerikaiaktól, így ez esetben nem engedték Sagannak, hogy ilyesmit terjesszen az interstelláris térben.

De mi volt a lemezekkel a készítők célja? Ha népszerűsítő fogásnak szánták, nagyon bejött.

– A lemezeknek szerintem kizárólag szimbolikus jelentőségük van. Ez az emberiség önarcképe, ilyenformán leginkább művészi alkotásként értelmezhetők. Hátborzongató belegondolni, hogy ez az üzenet talán még akkor is létezni fog, amikor már a Naprendszer sem lesz sehol, így ez a legbiztosabb időkapszula – tartja Vincze Miklós. – Bár Carl Saganék igyekeztek úgy megalkotni a lemezeket, hogy az üzenet elvileg „minden értelmes lény” számára dekódolható legyen, valójában nagyon esetleges, hogy le tudják-e játszani. Magából a szondából sokkal több információhoz juthat rólunk bárki, aki megtalálja. A közeg az igazi üzenet.