Elsőre legkevésbé egy űreszköz által vitt, örök érvényűnek szánt üzenetre gondolna az ember, ha a Ráday utcai 2B Galéria Escape from Noise című kiállítását életre hívó fő inspirációt kellene kitalálnia. Néhány perc után kezd derengeni, hogy itt az üzenet mibenléte, létünk néhány mondatba, képbe sűríthető esszenciája van a középpontban, de az űrkutatás a maga valójában csak a belső szobában jelenik meg. Van itt egyébként webkamera, amellyel fotók készíthetők és amelyeket a hőpapíros printer azonnal ki is nyomtat. A Voyagerek aranylemezére asszociáló, szándékosan összekarcolt hanglemezek, amelyeket az alkotó a megnyitón performance keretében le is játszott a várható kattogással, sercegéssel együtt, vagy átlagemberekkel készített interjúk arról, hogy ők mit üzennének saját világukról valamely civilizációnak a messzi-messzi galaxisokba.
– A kurátorok a Voyager-évforduló apropóján összehívtak sok művészt, akikkel közösen elkezdtünk gondolkodni arról, hogy a szondák üzenetét hordozó lemezekhez hasonlóan a mi mostani környezetünkben milyen formákkal és tartalmakkal lehet megragadni a mai civilizációt. Volt, aki magukra az aranylemezekre reflektált, mások elrugaszkodtak tőle – mondja Pócsik Andrea, a kiállítás egyik alkotója.
De mi teszi a Voyagereket különlegessé, hiszen előttük, utánuk is számos szondát indított az emberiség a világűrbe?
– Lehet, hogy voltak hasonló szondák, de a Voyagerek egyediek az egész űrkutatás történetében. A Voyager–2-nek lehetősége nyílt végiglátogatni az összes külső gázbolygót. Ez példátlan és olyan ritka, mindössze 175 évenként ismétlődő bolygóegyüttállásnak volt köszönhető, amelyet szerencsére a hatvanas években észrevett a NASA Jet Propulsion Laboratory (JPL) egyik mérnöke – mondta lapunknak Vincze Miklós fizikus, az Escape from Noise kiállítás szakértője. – Így a Voyager–2 gyakorlatilag energiabefektetést nem igénylő pályán végig tudta repülni a Jupitert, a Szaturnuszt, az Uránuszt és a Neptunuszt. A Voyager–1 a Plútót is felkereshette volna, de akkor viszont a Szaturnusz Titán nevű holdját kellett volna kihagynia, és a kutatók a Titánt érdekesebb célpontnak találták.
A Voyagerek eredeti küldetése a Jupiternek és a Szaturnusznak, illetve azok holdjainak a vizsgálata lett volna, de időközben többször meghosszabbították a missziót, újabb bolygók felé irányítva a szondákat, hogy eljussanak oda, ahol ember még nem járt. Ma már mindkét Voyager a csillagközi űrt tanulmányozza, magyarul kijutottak a Naprendszerből. Először e bravúrt a Voyager–1 teljesítette, 2012. augusztus 25-én. A tudományos konvenció szerint azt a térséget tekintjük a Naprendszer határának, ahol a napszél és a többi csillagból érkező hasonló töltött részecskék folyamának nyomása kiegyenlítődik.
És ami a legcsodálatosabb a szondákkal kapcsolatban, hogy korántsem magatehetetlen lemezszekrényként sodródnak az űrben, hanem működnek, mérnek és rádiókapcsolatot tartanak fenn a Földdel. Nukleáris energiaforrásuk üzemel, és működtet néhány mérőműszert és a rádióadót. Nem atomreaktort kell elképzelni, hanem inkább termoelemet. Az izotópbomlás ahhoz kell, hogy az energiaforrás egyik része melegebb legyen, mint a másik. A hőmérséklet-különbség miatt beinduló áram látja el energiával a szondákat.
A JPL honlapján pillanatról pillanatra nyomon követhető, hogy mit csinálnak a szondák. A Voyager–1 például a Naphoz viszonyított 17 kilométer per másodperces sebességgel távolodik Naprendszerünktől, és jelenleg 21 milliárd kilométeres távolságban van a Naptól. Ez azt jelenti, hogy a fénysebességgel közlekedő rádiójel 19 óra 23 perc alatt jut el a szondától hozzánk és viszont. A Voyager–2 jeleit, amely közelebb van hozzánk, „alig” 15 óra alatt érzékelni tudjuk. A szondák első négy évtizedének tudományos eredményeit felsorolni is nehéz. A Voyagerek képeiből, mérőműszereinek adataiból ismertük meg a Jupiteren tomboló hatalmas viharokat, felhőrendszereit és Ió nevű holdjának vulkanikus aktivitását. A korábbinál sokkal részletesebben feltérképezhettük a Szaturnusz gyűrűrendszerét. A Voyager–2 tíz, korábban ismeretlen holdat, valamint erős mágneses mezőt fedezett fel az Uránusz körül. Később a Neptunusz körül is fölfedezett hat új holdat és három elkülönült gyűrűt, a bolygó mágneses terét és az északi fényeit.
Mégsem a tudományos felfedezések tették a hétköznapi ember számára is különlegessé a Voyagereket, hanem – amint a kiállítás tényéből is érezhető – a magukkal vitt, idegen civilizációk vagy a távoli jövőben élő emberiség számára küldött üzenetek. A nagy tudománykommunikátor, Carl Sagan kezdeményezésére mindkét szondán elhelyeztek egy-egy arannyal borított hanglemezt, rajtuk az emberiség üdvözletével. A lemezek a Föld hangjaiból tartalmaznak ízelítőt (például madárdalt, zenét Bachtól és számos nyelven elmondott üdvözletet), képeket emberekről (többek között egy közértben álló nőről, evő férfiról), bolygókról. A borítóján a Föld helyzetét tüntették föl a Galaxisban, a lemez lejátszásához szükséges információkat és a hidrogénatom két állapotának sematikus rajzát. Miután a korábbi Pioneer szondákon elhelyezett táblákon pucér embereket is szerepeltettek, a NASA sok kritikát kapott a prűdebb amerikaiaktól, így ez esetben nem engedték Sagannak, hogy ilyesmit terjesszen az interstelláris térben.
De mi volt a lemezekkel a készítők célja? Ha népszerűsítő fogásnak szánták, nagyon bejött.
– A lemezeknek szerintem kizárólag szimbolikus jelentőségük van. Ez az emberiség önarcképe, ilyenformán leginkább művészi alkotásként értelmezhetők. Hátborzongató belegondolni, hogy ez az üzenet talán még akkor is létezni fog, amikor már a Naprendszer sem lesz sehol, így ez a legbiztosabb időkapszula – tartja Vincze Miklós. – Bár Carl Saganék igyekeztek úgy megalkotni a lemezeket, hogy az üzenet elvileg „minden értelmes lény” számára dekódolható legyen, valójában nagyon esetleges, hogy le tudják-e játszani. Magából a szondából sokkal több információhoz juthat rólunk bárki, aki megtalálja. A közeg az igazi üzenet.
