A Villányi-hegység lábánál fekvő apró falu, Kisharsány egy magaslati pontján, a szőlőtőkék között szép, timpanonos, oszlopos borospince áll. A lépcsők melletti kőcsúszdán sokat játszottak valamikor a szabadjára engedett falubeli gyerekek. A kis Farkas József is járt ide társaival a negyvenes évek elején, amíg szüleivel és a nővérével lakott. Aztán jött a háború. Ötéves volt, amikor az apját elvitték Szibériába, kilenc, amikor viszontlátta. A négy nyomorúságos év alatt az anyja összeállt egy másik férfival, hogy legalább enni legyen mit a gyerekeknek, akiknek száma ezután megduplázódott.
– Amikor apám 1949-ben hazajött, „tele volt vízzel”. Orvosság híján három-négy hónap elteltével meghalt. Mivel az élelem mindig kevés volt, hol egyik nagyszüleimnél, hol a másiknál laktam, tízéves koromra már mindenhol voltam, csak otthon nem – mesél Farkas József azokról az időkről. Akkor még nem sejthette, hogy egyszer majd itt állunk a mellényzsebből megvett timpanonos pinceépület teraszán, amelynek homlokzatán magyar és ausztrál zászlót lenget lágyan a szél. Ahogy nyilván az sem jutott eszébe, mi mindenen megy majd át térben és időben, testben és lélekben, amíg hetvenhét éves korára újra itt köt ki a szülőfalujában.
Sztálin halálának évében az idősödő nagymamával együtt Szederkénybe vitték szociális otthonba, onnan Kecskemétre került a kis József. Kertésztanuló volt, míg egy társával együtt meg nem szökött. Amikor elkapták, Pestre vitték, majd egy pécsi intézetbe, ahonnan hamarosan visszakerült Kisharsányba.
– Kezdetben Sáripusztán dolgoztam, aztán Villányban, a gépállomáson éjszakánként traktort vezettem. Sok fizetés nem volt, kaját meg azt ettem, amit találtam: száraz kenyeret és hagymát. Ruhám sem volt, amíg egy ember meg nem sajnált, és kevés pénzért nem varrt nekem öltönyt. Abban indultam el vasúton Pécsre, amikor Bakonyán megnyílt az uránbánya – mondja József, akit a hányatott gyerekkor után tizenhat évesen Pécsett ért a forradalom.
– Munkásszállásunk a pécsi orvosi egyetemen volt. Amikor Pesten kitört a forradalom, a határőrség laktanyájába mentünk. A Szabad Európa Rádiót lefüggönyözött szobában már korábban is hallgattuk éjszakánként, és hallottam, hogy Pesten a forradalmárok 12 pontban foglalták össze követeléseiket. Egyet is értettem velük – idézi fel József, akit a határőrlaktanyában a golyószórósok közé osztottak be.
– Amikor november elején bejöttek a ruszki tankok, egy hadnagy azt mondta, aki akar, ugorjon fel a teherautóra, visznek bennünket az osztrák határra, az ENSZ-csapatok biztosítására. Azt is megemlítette, hogy volt fent a Mecsekben, mások is vannak már ott, és ő a maga részéről oda tart. Csatlakoztam hozzá – mondja József, aki így lett része a „mecseki láthatatlanok” néven elhíresült partizáncsapatnak, amelynek tagjai – helyi diákok, bányászok, katonák, sőt nők is – majd kétezren a város és az erdő között ingázva vagy a hegyen maradva tizenkét napon át állták a sarat a világ legerősebb szárazföldi hadseregével szemben. Helyismeretük előnybe hozta őket gyér és elavult fegyverzetük ellenére.
– Engem egyből kiküldtek a Mecsek-kapuhoz, ott állítottuk meg a felfelé igyekvő tankokat – fejtegeti József. A lánctalpakra vagy a tank szellőzőnyílására dobott Molotov-koktélokkal megbénított harckocsik, az útra öntött gépolajon visszacsúszó járművek az erőviszonyok aránytalanságát is figyelembe véve jelentős fennakadást okoztak a szovjet csapatoknak. Egyszer csak egyedül jelent meg egy tank, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy igenis fel lehet jutni a hegyre.
Majd megfordult, és lassan visszaindult, mi persze mentünk utána. Ahogy kiértünk az erdőből, öten-hatan a házak mögött, a kerteken átugrálva követtük. Megállt egy üres telek előtt, kinyílt a tető, és kiemelkedett belőle egy orosz tiszt. Gránátjainkat elhajítottuk, még a levegőben voltak, máris tüzeltünk a géppisztollyal, aztán elfutottunk. Az volt a furcsa, hogy a tank nem lőtt vissza – mondja Farkas József, aki utólag azt gondolja, talán a szovjet városparancsnokot sikerült kiiktatni a tűzharcban.
– Akkor ez nem okozott különösebb lelki traumát. Abban a helyzetben cselekedni kellett, de most, idős fejjel visszagondolva másképp látja az ember. Mindig szerettem volna találkozni valakivel régi társaim közül – sóhajtja, és egész beszélgetésünk alatt most látok először megilletődöttséget az egykori szabadságharcoson. Vidám, őszintén kedves, könnyed személyisége idős kora ellenére is bizonyos lazaságot áraszt. A vele történtekről tényszerűen, pátosz és meghatottság nélkül beszél. Asztalra ejtett vaskos ökle még ma is erőt sugároz, az ujjaira tetovált Joe név pedig már a szabadságharc utáni életéről árulkodik.
A fiatal harcosok azért olykor dilemmák elé is kerültek. Mint meséli, egy alkalommal például mentőautó jött fel a hegyre, és az őrségben lévő Józsefet egyre sürgette társa, hogy tüzeljen, mert ez valószínűleg csapda, a mentőautóban biztosan ávósok vannak.
– Nem túl nagy meggyőződéssel, de végül felemeltem öreg, második világháborús géppisztolyomat, amikor azonban lőni akartam – ilyet azóta sem láttam még –, a csöve egyszerre lecsuklott, mint egy vadászpuskának. Akkor azt gondoltam, a gondviselés mentette meg őket a lövéseimtől, mert valóban mentősök voltak.
Farkas József az utolsó napig a csapattal maradt. Ott volt, amikor a fejlövést elszenvedő Málics Ottót vérbe fagyva, pokrócba burkolva hozták vissza a balul elsült pécsváradi akcióról. Ott volt, amikor az önkéntes alakulat élére álló Gazda (a komlói körorvos, Horváth Géza) és a volt ludovikás tiszt, Béla (Kubicza János) azt mondta: „Elindulunk a kétszáz kilométeres útra. Aki akar, hazamehet, de fegyvereit itt kell hagynia.”
– Fogalmam sem volt, milyen kétszáz kilométeres útra gondolnak, de velük tartottam. A jugoszláv határ felé vettük az irányt – fűzi tovább a történetet József, aztán Ibolyáról beszél, a lányról, akibe tizenhat éves fejjel fülig beleszeretett abban a somogyviszlói házban, ahol egy éjszakára szállást adtak a menekülőknek.
A határátlépés után jött a gerovói láger, aztán egy második, harmadik menekülttábor.
– Onnan küldtem az utolsó levelet a nővéremnek azzal, hogy jelentkeztem az amerikai hadseregbe. Ott ötéves szolgálat után munkát biztosítottak volna, ez ígért némi biztonságot – mondja József, aki ezután hosszú ideig nem adott magáról életjelet, így családja sokáig azt gondolta róla, odaveszett Vietnamban. Az inge alól kivillanó tetoválásokra mutat. Az amatőr rajzok ma is a jugoszláv lágerben eltöltött időre emlékeztetik, ahol indigótintával és tűvel varrták be egymásnak jeleiket a cseberből vederbe kerülő, fogolyként kezelt magyar menekültek.
Farkas József tizennyolc évesen érkezett Új-Zélandra. Jó ideig az ottani magyar menekültek tipikus életét élte: nappal dolgozott, esténként meg kocsmázott a haverokkal, így jó ideig nem is tanult meg angolul. Egyszer aztán elfogta a vágy, hogy visszautazzon Európába, és barátjával felszökött egy hajóra.
– Nem beszéltünk nyelveket, elveszettnek éreztük magunkat. Ha az ember otthagyja a hazáját, és elmegy idegenbe, nem mindegy, milyen messzire vetődik. Tudtuk, hogy haza nem jöhetünk, de legalább közelebb akartunk kerülni Magyarországhoz. Egy üres kabinban rejtőztünk el, de társam egyszer ott felejtette a papírjait, és lebuktunk. Visszaküldtek bennünket Új-Zélandra.
József ezután belevetette magát a munkába. Dolgozott nyomdában, öntödében (ahol egyik napról a másikra felmondott, hogy a végkielégítésből megvehesse vágyott autóját), aztán éjszakai munkásként textilgyárban, favágást vállalt, mellette idényszerűen birkát nyírt egy farmon, kerítést épített, bárányok farkát metszette. Dolgozott konzervgyárban, kikötőben, volt pankrátor, polírozott csapokat, lökhárítókat árult, míg végül kikötött egy étteremben, ahol beleszeretett a tulajdonos lányába. A görög hölgy jól fogadta az udvarlást, József pedig nem sokat teketóriázott.
– Mondom Sophie-nak, elveszem feleségül. Azt feleli, jól van, beszéljek az apjával. Bementem az étterembe, ott ül az apja, s előadom neki, el akarom venni a lányát. Rábólintott, rendben van, jó feleség lesz belőle. Onnan egyenesen bejelentkeztem a helyi önkormányzatnál, s másnap 11 órára kaptunk időpontot. Eddie, az étterem részeges szakácsa volt a tanúnk, rajtunk kívül más nem is volt jelen – mondja József, aki ma már, majd negyvenévi boldog házasság után, özvegy emberként kicsit sajnálja, hogy az asszony nem mondta előbb: legalább egy fehér ruhát szeretett volna arra a napra.
– Jobb feleségem nem is lehetett volna – mondja ellágyult hangon. József éttermet nyitott, mindketten éjjel-nappal dolgoztak. Mellette ingatlanokat vásárolt hitelre, s felújítva eladta őket. Lassan-lassan így alapozta meg egzisztenciáját.
– Éttermünkben az első hónapokban esténként kétszer-háromszor is verekednem kellett – állítja, és meghökkenésünket látva így folytatja: – Ha ismert neved van, jönnek a vagányok, és kipróbálnak. Nekem volt gyakorlatom, hiszen bokszoltam, dzsúdóztam, birkóztam, egy időben pankrátorkodtam is. Feleségem apjának az éttermében is én próbáltam „jobb belátásra bírni” a fizetni nem akarókat – mondja nevetve.
Amikor 24 évesen megnősült, ahogy mondja, lehúzta a rolót a magyar haverok előtt. Hátat fordított a züllésnek, és elhatározta, hogy többre viszi, mint társai. Szerencséje volt, mert amellett, hogy megvolt a magához való esze – és ereje –, kockáztatni is mert, igaz, kezdetben kölcsönökből építkezett.
– Mindenütt zsidók vettek körül. Zsidó volt a könyvelőm, az ügyvédem, a szomszédom, és ki tudja, miért, megbíztak bennem. Talán mert azt gondolták, én is az vagyok, hiszen Új-Zélandon és Ausztráliában sokáig azt hitték, aki magyar, az zsidó is. Tény viszont, hogy mindig kaptam kölcsönt – vázolja üzleti kapcsolatait József, akire még ezután is vártak nem mindennapi élmények.
Egyszer csak rokonai kerestették a Vöröskereszten át, mégpedig nem Magyarországról.
– A feleségem szólt, hogy keres az unokatestvérem Amerikából. Mondtam neki, ne bolondozzon, nincs is rokonom Amerikában. Aztán addig unszolt, amíg fel nem hívtam a kérdéses telefonszámot. Le kellett ülnöm a telefonban hallottaktól. Megtudtam, hogy anyámnak volt egy bátyja, aki lelőtt néhány orosz katonát, akik meg akarták erőszakolni az egyik falubeli, Nagy Ferenc József (a rendszerváltás utáni földművelésügyi miniszter – a szerk.) feleségét. El kellett menekülnie onnan, ezért Kisharsányban hozzám hasonlóan sokan nem is tudták, hogy egyáltalán létezett. Az ő Amerikába kivándorolt fia talált meg engem – meséli a képtelen történetet József, aki családjával 1984-ben költözött át Ausztráliába. Akkor vette meg tengerparti éttermét, amelyet ma már négy gyermeke működtet.
1990-ben lépte át újra a magyar határt. Itthon örömkönnyek áradata fogadta.
– Ha az ember nem éli át, el sem hiszi, hogy harminc-negyven év után milyen megrázó újra találkozni valakivel. Néha még most is meghatódom, ha beszélek róla – vallja be József, aki ez idő alatt nem írt, nem is nagyon telefonált, hiszen sokáig csak egyetlen telefon volt Kisharsányban, a párttitkár házában.
Az első látogatás után aztán – testvérei marasztalásának engedve – mind több és több időt töltött Kisharsányban. Meghatottan mutatja a bekeretezett levelet, amelyben a borospince egykori tulajdonosa, Mariska néni megkéri, vegye meg tőle az épületet, mert csak az ő kezébe adja szívesen. Az oszlopok fölött azóta leng a két zászló, most már szinte egész évben.
Az egykori világkerülő csibészből a villányi lankán megpihenő, elégedett öreg lett, akit az 1956 óta eltelt évtizedek sem tartottak vissza attól, hogy egyik első útja Ibolyához vezessen, aki annak idején úgy megigézte azon a somogyviszlói éjszakán, hogy azóta sem tudta kiverni a fejéből. A hangjában most is szomorúság cseng, amikor kimondja: csak egy öregasszonyt talált a házban, Ibolya, a lány régen halott. Anélkül halt meg, hogy valaha megtudta volna, ez az öreg vagány, aki tizenhat éves szabadságharcosként, telve harci szenvedéllyel és életösztönnel keresztülgázolt a fél világon, vitte magával az emlékét mindenhová.
