Nyolc métert sikerült ásnia puszta kézzel a föld mélyén a sebesült férfinak. Ezt követően áthatolhatatlan betonlaphoz érkezett, elfogyott a levegője, és meghalt. Ő volt az első azon áldozatok közül, akiket 2009 februárjában a szlovéniai Huda Jama melletti Barbara-aknából emeltek ki egy vizsgálóbizottság tagjai.
Olaszország 1943. szeptemberi kapitulációját követően a németek a szlovéniai partizánellenes, félkatonai és rendőri alakulatokból hoztak létre segédhadsereget. Az önkéntes kommunistaellenes rendőrség utódszervezeteként jött létre, majd a második világháború végeztével több tízezer horvát katonával kiegészülve Ausztria felé indult, hogy a brit erőknek adja meg magát. Az angolok azonban egy megegyezésre hivatkozva, melynek értelmében a szövetségesek úgy döntöttek, minden hadifoglyot annak a kormánynak kell átadni, amely ellen harcolt, visszadobták őket Jugoszláviába. A szövetségesek ekkor ugyanis már Josip Broz Tito kommunista kormányát ismerték el hivatalosnak. A Délkelet-Karintiában lévő Bleiburgnál kommunista partizánok várták a szlovén és horvát hadifoglyokat, és Kočevski Rog mellett néhány nap alatt tízezreket végeztek ki közülük. Ez volt a második világháború befejezése utáni legnagyobb tömegmészárlás Európában.
A kommunista partizánok bírósági ítélet nélkül végezték ki a hadifoglyokat, majd tömegsírokba temették őket. A Barbara-aknát hermetikusan lezárták, csak a mellette lévő járatokat helyezték újra üzembe a háború után. Két évvel később aztán a jugoszláv hatóságoknak gondjaik adódtak: egy asszony tudott a Brežicénél, Košnicénél és Huda Jamánál kivégzett hadifoglyokról, és beszélni kezdett a rémtettekről. A titói kommunista rezsim nem ismert kíméletet: a 32 éves terhes nőt kémkedés vádjával halálra ítélték.
E tömeggyilkosságok megértését segíti az a dokumentum, amelyet nemrég fedezett fel egy szlovén történész. A szlovén kommunisták már az anyag elején, az általános utasításban parancsba adták, hogy minden olyan csoportot teljes egészében likvidálni kell, amelyben akár egyetlen antikommunista személy is van. Ennél is árulkodóbb az a hétpontos lista, amelyben kifejtik, mely társadalmi csoportokat kívánják megsemmisíteni. A dokumentum szerint nemcsak az antikommunista mozgalmak és nemzeti szervezetek tartoznak ezek közé, hanem az egyházi személyek is. A harmadik pont alatt egyenesen azt írják: „Minden értelmiségit likvidálni szükséges, aki nem kapcsolódik százszázalékosan a Szlovén Kommunista Párthoz és aki nem tag a szervezetben. Nem tolerálható a csupán plátói szimpátia sem a Felszabadítási Front felé.” Szerintük ugyanis az új államban később ezek az emberek kezdenének először elégedetlenkedni. A „burzsoázia” minden tagjának is hasonló sorsot szántak, és kegyetlen útmutatást adtak azokkal a gazdag polgárokkal szemben is, akik egyébként támogatták a kommunistákat: „Ami azokat a gazdagokat, kereskedőket és iparosokat illeti, akik pénzügyileg támogatták a Felszabadítási Frontot [ez volt a kommunisták szervezete], velük szemben a fentebb említett elveket kell alkalmazni. Ők ezzel csak a bőrüket akarták menteni.”
A dokumentumról először egy szerb történész, Srđan Cvetković beszélt a sajtónak, aki be is mutatta a felfedezett anyagot, melyről most egy szlovéniai tudományos folyóiratba készítenek cikket. A szakember – aki egyben a tömegsírokat kutató állami bizottság főtitkára is – a sajtónak elmondta: amennyiben a dokumentum hiteles, ez a parancs hasonló azokhoz a rendelkezésre álló anyagokhoz, amelyeket az általa vezetett bizottság korábban talált. A titkosszolgálat egyik utasításában például az áll, hogy a szlovén lakosságra vonatkozó négyszázalékos likvidálási kvóta kevesebb, mint ahány embert a Szovjetunióban öltek meg a forradalom után, ahol ez a szám öt százalék volt. A később felállított Népvédelmi Osztály (Ozna) iratai között is találtak olyanokat, amelyekben a „hazai reakció” gyökeres megsemmisítésére tettek javaslatot. Sokat elárul a parancs is, amelyet személyesen Josip Broz Tito jobbkeze, a szlovén Edvard Kardelj adott utasításba 1945. június 25-én: „Amnesztiát fognak hirdetni. Ez azt jelenti, hogy semmi okotok rá, hogy lassúak legyetek a tisztogatásban, mint ahogy eddig voltatok.”
Pedig a szlovén kommunista partizánok nagyon is gyorsak voltak: csak a Barbara-aknánál ötezer szlovénnel végeztek, akik között nemcsak hadifoglyok, hanem civilek is voltak. Az elhagyott ároknál eddig 1420 olyan tetemet exhumáltak, amelyek lebomlani sem tudtak teljesen, mivel a rájuk szórt törmelék elzárta a levegőt (a történészek szerint a szomszédos barlangokban további 2200-2500 áldozat lehet még). A maradványok arról tanúskodnak, hogy a hadifoglyok egy részét főbe lőtték, másokat pedig csákánnyal vertek agyon. Ám a Huda Jama-i események csak töredékét jelentik annak a tömeggyilkosság-sorozatnak, amelyet okkal nevezhetnénk a szlovén Katyńnak. Amikor hat évvel ezelőtt újabb tömegsírt fedeztek fel a szlovén–horvát határnál, Dobovánál, hatezer holttestet találtak. Addigra már 594 tömegsírt tartottak nyilván száz különböző szlovéniai településen. Becslések szerint akár százezer áldozatot is rejthetnek ezek a helyek, nagyobb részük szlovén és horvát származású.
Ahogy a Barbara-aknánál történt tömeggyilkosság ügyében, más esetekben sem állították bíróság elé a felelősöket Szlovéniában. De nem is biztos, hogy a főbűnösöket ebben az országban kell keresni. Az eddig előkerült írásos parancsokról ugyanis mind a szerb, mind a szlovén bizottság megállapította, hogy azok minden esetben az Ozna vezetőjén, Aleksandar Rankovićon keresztül érkeztek – egyenesen Titótól.
